Le a brunch intézményével!

Nørgaards-ban a vasárnapot a brunch által ünneplik. Ennek lényege, hogy összevonják a reggelit és az ebédet: tíz és tizenkettő között lehet a dán svédasztalhoz járulni, igény szerint müzliért, gyümölcsért, joghurtért, kávéért-teáért, sült szalonnáért, sültkrumpliért, rablóhúsért, palacsintáért, és ezek különféle kombinációiért. A hivatalos ideológia, miszerint így tovább alhatunk, meglehetősen átlátszó, mivel szombatonként aki tovább akar aludni, egyszerűen kihagyja a reggelit, felkel délben, elmegy ebédelni, és mindenki boldog. Így azonban a korán kelők korgó gyomorral várják a tíz órát, és vacsoráig mindenki éhenhal. Jó, jó, oké, ott a kávéskocsi a gyümölccsel, süteménnyel, és különben is, Nørgaards nem az a hely, ahol a konyháról ne kapnál bármikor valami harapnivalót egy közepesen megindító tekintetért cserébe, de attól még felesleges és elhibázott koncepciójú intézménnyel van dolgunk.

Jelentem, a templomban hétről hétre többet értünk meg a dán hablatyból. A leírt szövegekkel szinte könnyedén boldogulok, és most már a prédikációból is el-elkapunk néhány szót Adelával. Ebből a szempontból sajnálom, hogy nem maradok kint mondjuk még egy évig – más szempontból annyira azért nem szakad meg a szívem.

A gáláról pozitívan tudok nyilatkozni. A tanárok minden apró részletre ügyelve tálalták számunkra az estét – ezt akár szó szerint is érthetjük, mert valóban az öltönyös-kosztümös Jesper Voldby, Anders, Line és Vibeke szolgált fel nekünk vacsora közben, miközben Jesper Trier egy mikrofonnal a kezében Tamakashit, a kretén japán konferansziét alakította, „great sexy pianist Martin” pedig „plays the great sexy piano”, hogy a fent említett személytől idézzek.

A vak randin az évfolyam zárkózott menő srácát fogtam ki – már amennyire meg tudom állapítani. (Nem biztos, hogy megbízható forrása vagyok a csoporton belüli szerepeknek: a bálkirály személye például rendkívüli módon meglepett. Alex se jól nem néz ki, se nem okos, se nem kedves, se nem különösebben jó semmiben – egyáltalán, a nevét is alig jegyeztem meg ez alatt a két hónap alatt.) Szerintem mindenki ismeri a típust: Mads aránylag jóképű, jól sportol, tippem szerint jó anyagi helyzetben van, amennyit beszéltem vele, az alapján intelligensnek és tájékozottnak tűnt, jól beszél angolul, még udvarias is, de rettentően tartózkodó. A barátnőjével, a szomszédomban lakó Dorthéval afféle évfolyam párosa. A maga módján van benne valami vonzó; csakhogy a vonzó srácoknak két típusát ismerem: az egyik old, a másik zavarba hoz, és Mads határozottan az utóbbi. Mindenesetre tökéletes gentleman módjára kísérte a gondjaira bízott két hölgyet, adta a kezünkbe a kincstárilag kiutalt vörös rózsát és italt, vezetett minket a helyünkhöz, sőt, még a széket is alám tolta, ahogy úriemberhez illik.

Mit is mondjak a továbbiakról? Az ingyenbornak köszönhetően az este során előadtam a kicsi Angwen berúg című magánszámot. A Lanchét már meglehetősen oldott hangulatban táncoltam, és szükség volt Kasper határozott vezetésére. Ahogy szükség volt az oldottságomra is, mert utána táncverseny következett, hat számmal, amihez a hölgyeknek a táncrendjükbe korábban le kellett vadászni a partnert. Sabinével és Zsófival még csak-csak eltáncoltam volna józanul, valószínűleg Kasperrel is, Rolffal talán, de Kevint például aligha merem bevállalni. Nagyjából egy órával később Dorthe volt a szerencsés, akinek végül a szó szoros értelmében kisírtam a lelkemet. Nem viselkedtem gázul, a legtöbb ember valószínűleg inkább díjazta a szokatlan látványt, amint alkoholos befolyásoltság alatt meglehetősen lazán táncolok, ennek ellenére kicsit szégyellem magam. Igazából nem volt rá szükségem. Igazából nagyon rég nincs már rá szükségem. Sem a sírásra, sem a mesterséges mámorra.