A viking és a Tolkien-karakter találkozása a facebookon

Diadalittas érzés magamra zárni a szobám ajtaját. Minden másodpercét ki tervezem élvezni a legális magánynak szombatig, míg a cseh lányok, és köztük gyermeklelkű szobatársam vissza nem térnek a koppenhágai vadászkörútról.

(Hani tegnap megint közölte, hogy aggódik, mikor egyedül sétálok. Könyörgöm, mindenre, ami szent, az ég adta világon milyen bajom történhetne Bjerringbróban? Az egész áll három házból és négy fából – mégis mitől félt? Hogy eltévedek? Hogy leharapja az orromat egy megvadult shetlandi póni? Vagy belefulladok a tóba és tetememet felfalják a kacsák?)

A hétvégi incidensen felbátorodva merész elhatározással felvettem Jesper Triert facebookon. Egy nappal később Katka és Hani hívták fel rá a figyelmemet, hogy az úr üzenőfalán dán nyelvű párbeszéd folyik rólam. Nosza, gyorsan lecsekkoltam, ugyan mit is csevegnek felőlem olyan kedélyesen – nos, Jesper és valami ismerőse épp azt találgatták, hogy ilyen névvel vajon egy Szilmarilok-szereplő vagyok-e. Visszaírtam dánul, hogy tévedés, ez egy normális magyar név, és nem mintha sértőnek érezném a feltételezést, de azért tisztáznám, hogy létező személy vagyok. (Nem, természetesen nem volt ilyen elegáns a megfogalmazás, sőt, gyanítom, hogy még nyelvtanilag hibátlan sem, de azért érezzék, hogy értem én ám, mit beszélnek rólam.)

Másnap a reggeli gyűlésen feltűnt, hogy Jesper kicsit cinkos, kicsit bűntudatos, kicsit meleg mosollyal tekinget felém, míg végül rá nem kérdeztem, hogy mi az.
--Semmi, csak a Szilmarilok-dolgon mosolygok. Tudod, az, aki ezt írta rólad, egy két méter hét centi magas srác, hosszú szőke hajjal.
--Vagyis tisztára viking?
--Pontosan.
--Úgy érted, vigyázzak, nehogy profilon somjon a virtuális fejszéjével?
--Neeem, amilyen hatalmas, olyan szelíd.
--Ja, csak annak az abszurditása, hogy a viking meg a Tolkien-karakter elcseveg a világhálón?
--Igen. Tudod, kicsit tartok tőle, hogy ettől összeomlik a világegyetem.

A népek megint nem bírnak magukkal, és szórakoztató programokat szerveznek a hétvégére; ezúttal játék-esküvőt. Morten a héten valamelyik vacsora közben az „üzenetek” programpont keretein belül szívhez szóló módon megkérte Amalie kezét, aztán mindenkinek kiosztották a szerepét. Nekem Kasperrel ifjú hősszerelmes házaspárt, a menyasszony és vőlegény közeli barátait kell alakítanom. Jó, persze, eljátszom meg minden, ebben elvégre van rutinom, és Kasperrel tényleg jól lehet improvizálni, de egy egész kicsit mégiscsak kínosnak érzem. Azért ennyire nem vagyunk jóban. És különben is, ehh… Nem mondok semmit. Ezt a két és fél hetet már igazán kibírhatom jó képet vágva a dolgokhoz, nem pedig úgy, mintha a fogamat húznák, nemdebár?

A holnapi látogatást Ebeltoft tengerparti városkájába viszont nagyon várom. Végre egy kis kimozdulás az épület falai közül, úgy, ahogy én szeretem. Titkos tervem elszökni a csoport elől, és magamban körbekóborolni a terepet (hallottam ugyanis rémhíreket valami városbújócskás felderítő játékról, ami gyakorlatilag tönkretenné számomra az élvezetet). Adela persze a lelkemre kötötte, hogy időben érjek vissza. Egek, mitől félnek és féltenek ezek ennyire? A Megyében vagyunk, ott mi baj érhetne?