Norvégiai túlélőtúra

Nem lehetett volna csodálatosabb.

Még az időjárás is a kezünkre játszott: csak szerdán esett, a többi nap borongós-szárazra fordult, bőrig ázás és hasogatóan hideg csillagos éjszakák nélkül.
Szerda reggel vágtunk neki két kisbusszal. Az iskola úgy búcsúztatott minket, mint csatába induló katonákat szokás. Ezzel szemben a hirtshalsi révig dicsőséges alvással töltöttem az időt.

Anders szégyentelenül kiröhögött, amiért lefotóztam a kompot. Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy odahaza sem a Balatonon, sem a Dunán nem sűrűn látunk tengerjáró hajókat, de nem vagyok benne biztos, hogy átért az üzenet. Anders egyébiránt egy lökött 19 éves dán kölök, némi hiperaktív beütéssel. Teljesen zizzent, három másodpercig nem képes megmaradni a fenekén, de mindezek mélyén mégis árad belőle valami megmagyarázhatatlan nyugalom. Az itteni közvélemény jó pasinak tartja; nekem mondjuk nem jön be, de csípem, mert hatalmas nagy szíve van, és az élénksége miatt szórakoztató, oldó társaság.

Norvégiába első látásra beleszerettem. Amint a partvonal felderengett a láthatáron, egyértelmű volt, hogy országot váltottunk: ég felé törő sziklák alkottak apró szigeteket; szerintem csak Kristiansandben találni magasabb csúcsot, mint egész Dániában. A levegő ugyanolyan tiszta, a pirostéglás rendezett házak viszont eltűntek, cserébe hegyes-völgyes, fenyőfás, patakos-vízeséses táj tárult elénk, alighogy partra szálltunk. Szárnyalni való vidék.

Egy kunyhóban töltöttük az első és az utolsó éjszakát. Így rendezné be egy klasszikus, jól bevált sémákra esküsző filmrendező az Otthonos Vadászházat: minden fából, a festett keretes ablakok két oldalán függöny, a meleget rengeteg kályha, a fényt petróleumlámpa és gyertya adja, a tágas konyha-nappali helyiségben hosszú asztal mellé padokra, vagy a kis asztal köré karosszékekbe lehet telepedni, a sarokban óra, aludni pedig lehet a fából ácsolt galérián, vagy a három hálószoba egyikében, vagy a díványon. A továbbiakban beszéljenek a képek, és egészítse ki őket a fantázia. Nagyon meghitt volt, annyi szent. És hulla fáradt is voltam, holott aznap még a busz ment helyettünk, leszámítva az utolsó negyedórás sétát minden cuccal a hátunkon – ami mondjuk bőven elég volt ahhoz, hogy az esőtől mocsaras jellegű terep ripityára áztassa a cipőnket. Megjegyezném, az én bakancsom továbbra is jól vizsgázott. Elég az hozzá, hogy nem kellett ringatni.

Másnap, csütörtökön teljes menetfelszereléssel nyakunkba vettük a hegyvidéket. Úgy éreztem magam, mintha apám lennék: minduntalan lemaradtam fényképezni, aztán nyakamban a tokkal caplattam a többiek után. Folyók, vízesések mentén, sziklák között, rozzant hídon át vezetett az utunk. Nem lett volna egy vészes táv a maga hét kilométerével, a terep miatt mégis öt órányi kimerítő, feszített tempójú gyaloglás árán értük el még időben, jóval sötétedés előtt a táborhelyet a “barlang” (valójában inkább egy apró bemélyedés) és az apró hegyi tó között.

Magunknak építettünk menedéket ágakból és a magunkkal hozott ponyvákból. Tűzrakóhely gyanánt a barlang szolgált, a vacsorát ellenben zseniális kis összerakható mobil-konyha segítségével készítettük el. A dánok továbbra is a legképtelenebb hozzávalókat képesek elpakolni egy ilyen túrához (legalábbis számomra): ezúttal bacon, előre pácolt csirke, tészta, kókusztej és paradicsomszósz került elő a táskákból. A kimerítő menetelés után aligha számítottam elfogulatlan ínyencnek, de szerintem igenis jót kotyvasztottunk belőle. A puhányabb szekció úgy döntött, hogy visszatér a kunyhó luxusához, a maradék társaság ellenben elmondhatatlanul hangulatos estét töltött a szabadban. Még csak nem is fáztunk annyira, hála a tűznek, a jól megépített, fenyőágakkal kibélelt menedéknek, a hálózsáknak, dupla polifoamnak, és a réteges öltözködésnek.

A tűz mellett Jesper “pszichológus” névre hallgató játékát játszottuk. Lényege, hogy valaki nem tudja a szabályokat; ez az ember kérdéseket tesz fel mindenkinek, de mindenki a tőle kettővel balra ülő személy nevében próbál meg válaszolni. Ha a válasz netalán nem stimmelne, a kettővel balra ülő személy azt mondja: “Pszichológus!” – erre mindenki feláll és helyet cserél. Mindezt addig, amíg a szerencsétlen kérdező rá nem jön a rendszerre.

Másnap két csoportban rafting és rapelling. A kormányosunk erősen emlékeztetett egy hencegő hajóskapitányra: hol merész állításokkal (“Ezen a szakaszon én vagyok az egyetlen vezető, aki húsz év alatt egyszer sem borult!”), hol pajzán anekdotákkal (például hgoy miként vásárolta az összes raftingfelszerelést egy prágai kuplerájban) szórakoztatott minket. Két kifejezést tudott magyarul: “Istenem, Istenem!”, és “Te állat!” Állítása szerint egy csinos lánytól tanulta mindkettőt. Ereszkedtünk vízeséseken, csordogáltunk csöndes vizeken, lehetett jelentkezni egy rövid kormányzásra (persze nem hagytam ki), és lehetett leugrani egy egy sziklafalról, hét méter magasról, megkongatni a folyó fölé lógatott harangot, a csónakhoz evickélni, majd hagyni, hogy társaid a mentőmellénynél fogva kirángassanak. Igen, ezt is bevállaltam, és csak egyszer küldtek közben arcon egy kósza evezővel.

Rapelling: ereszkedés kötéllel egy harminc méter magas sziklafalon. Tulajdonképpen egyszerűbb, mint a gyakorló toronyból volt, mert messze nem olyan sima, függőleges a felület. Mámorító élmény; inkább merészség, mint erő kérdése, de azért igenis fárasztó a hosszas ereszkedés, akármit mondjon Jesper. (Neki könnyű. Az ő ősei között tuti több majom volt, mint az átlagos embernek.)

Majd visszatérés a kunyhó kényelmébe. A dánok nem Halloweent vagy Mindenszenteket ünnepelnek ilyenkor, hanem a J-napot, mikor a Jule øl, azaz a karácsonyi sör kibocsátásra kerül. Ilyenkor állítólag ingyensört osztogatnak a kocsmában. Ennek örömére Jesper is hozzánk vágott egy rekesznyit, ami az elmúlt napok viszontagsága után, bevallom, jól esett. A finom vacsora után, a sör mellett, a jó melegben játszottunk még egy kör pszichológust, meg egy másik játékot is, de azt nem mondom el, hátha még eljátszatom veletek is egyszer.

Szombat délelőttre maradt a sziklamászás azok számára, akik még éreztek magukban erőt és lelkesedést. Sajnáltam, hogy nem jutott rá több idő; szívesen csinálnék még ilyesmit életem során, mert buli. Persze muszáj volt megpróbálnom azt a falszakaszt, ami a legnehezebb volt (Jesper szerint legalább 7b besorolás, vagyis piszoknehéz, és kaptam érte jutalmul egy elismerő-hitetlenkedő fejcsóválást). Természetesen nem sikerült, de azért büszke vagyok a hősies küszködésemre.

A visszaúton felváltva aludtunk és unatkoztunk. Az “édes otthon”-ban aztán meleg fogadtatásban részesültünk, az egész iskola kivonult, transzparenssel, mindennel. A fogadóbizottság egyetlen szépséghibája az volt, hogy a főbejáratnál sorakozott fel, mi pedig hátulról, a tornaterem felől osontunk be. Nem kis meglepetésemre legalább hat embernek volt azonnal sürgős a nyakamba borulni, ami egyrészről nyilván jól esett, másfelől viszont az összes cuccommal a vállamon, egész napos mászás és utazás, no meg négy napi nomád élet után jobban vágytam volna arra, hogy engedjenek utat a szobámig, és inkább szeressük egymást egy fél óra múlva, egy alapos zuhanyzás-hajmosás után…

Én nem tudom, hogy volt egyeseknek kedve és energiája még a fél éjszakát átbulizni ezek után. Én a magam részéről udvariasságból odatoltam az arcomat öt percre, megnéztem magamnak az alkoholos befolyásoltság alatt, a biliárdasztal tetején Aqua számokra tomboló bohó ifjúságot, aztán elmentem aludni. Hani előzékenyen maradt még egy éjszakát Adela szobájában, úgyhogy zavartalanul pihenhettem. Egyrészről rendkívül kényelmes volt nekem így, másrészről érzek némi lelkifurdalást – miért vagyok ilyen hideg és távolságtartó?

Mindenesetre a gleccserkommandó felejthetetlen élménnyel ajándékozott meg. Köszönöm a szüleimnek, az iskolának, a barátaimnak, akik bíztattak, meg azoknak is, akik nem, meg a csillagok kedvező együttállásának, és minden egyéb emberi vagy nem emberi tényezőnek, amely hozzájárult a létrejöttéhez.