Az ír kávé regéje

A történet, amiről mesélni fogok, a múlt félévi norvégiai úton esett meg, és több szempontból rendkívül tanulságos. Mondhatni, példázat értékű. A narrátor nem elfogulatlan, ugyanis Jesper szemszögéből hallottam a barlangban, a tűz mellett, és ő nagyon is közelről érintett a morális vonatkozásokban. Tisztában vagyok vele, hogy terjengenek más változatok a diákok között (egy-egy morzsájuk hozzám is eljutott), de, mint azt jól tudjuk, az igazság pártos, és az erkölcsi felelősség kérdésénél engem most egyébként is jobban érdekel az a mentalitásbéli különbség, amit ez a kis történet kiválóan szemléltet.

Történt pediglen egyszer, a májusi norvég túlélőtúra utolsó estéjén, hogy Jesper a buszban felejtette a whiskeyt, amelyből ünneplés gyanánt ír kávét tervezett készíteni az egész társaságnak. Meg is jegyezte, hogy milyen kár, mert ő már bizony nem fog érte legyalogolni. Nosza, rögtön ajánlkozott két magyar legény, hogy majd ők leszaladnak érte, ha csak ennyi kell a boldogsághoz. Jesper oda is adta nekik a kulcsot. A probléma csak az, hogy fiaink korábban szülőföldjük iránti szomjúságukat hazai pálinkával igyekeztek csillapítani, és kevéssé voltak már birtokában józan ítélőképességüknek. Ennek folytán, mikor elérték küldetésük célállomását, kimondottan jó ötletnek tűnt számukra ketten meginni a whiskeyt, aztán randalírozni egyet a kisbusszal.

Csodával határos módon nem történt személyi sérülés, csak a személygépjármű ment tropára.

Nomármost. Ha ez az eset Magyarországon történik, Jespert nyilván alaposan előveszik, hiszen őrá volt bízva a csoport, és nyilván illett volna észrevennie, hogy a két úriember mattrészeg. (Igen, hallottam olyan verziót, hogy Jesper sem volt már egészen józan – ezt nem tartom kizártnak. Meg olyat is, hogy egyenesen ő mondta a srácoknak, hogy vezessenek el valahová, mert nem tudta, hogy ittak előtte – ezt nem tartom valószínűnek: nem hiszem, hogy Jesper ekkorát hazudna.) Jesper dán mércéjével mérve ellenben mivel ő nem adott arra utasítást, hogy üljenek részegen a volán mögé, innentől kezdve a srácok felelőssége, hogy mit csináltak, és még olcsón megúszták, amiért csak kicsapták őket az iskolából, és se nem fizettették meg velük a kárt (amihez joguk lett volna), se nem jelentették a rendőrségnek (ami kötelességük lett volna, és akkor minimum egy hónap börtön nélkül a fiúk nem ússzák meg).

Megjegyzem, szerintem a fiúk egy magyar iskolában sem számíthattak volna enyhébb bánásmódra, sőt, bár az biztos, hogy Jesper is kapott volna egy-két kellemetlen kérdést. Ennek ellenére hazánk fiai persze azzal az érzéssel mentek haza, hogy velük igazságtalanul elbántak. Jesper állítása szerint az egyik kis híján nekiment.

Ez az eset is felhívja a figyelmet valamire, amit lépten-nyomon a bőrömön érzek. A különbségre az itteni gondolkodásmódban. (Pedig ez még Európa, elvileg azonos kultúrkör – mit csinálnék én, teszem azt, Afrikában?)

A közép-európai mentalitás számára az ember alapjáratban – birka. Pásztor kell neki, terelőkutya és elektromos drótkerítés. Mindent ezerszer kell a szájába rágni, hogy felfogja, és saját érdekében be kell szabályozni minden mozzanatát.

A dán mentalitás számára az ember önálló, gondolkodó lény, aki maga felel a sorsáért, tetteiért. Ha veszélyes dolgot csinál (pl. sziklamászás), és egyszer elmondod neki, mire kell vigyázni, akkor nincs gond, mert már tudja – ha pedig esetleg nem figyelt, magára vessen. Képes döntéseket hozni, és megszerezni, amire szüksége van: nem kell helyette óvatosnak lenni, sem pedig tálcán hozni neki a dolgokat.

Ez nekünk gyakran úgy jön le, hogy magunkra vagyunk hagyva, és a kutya sem törődik velünk. Ha azt mondják, két perc múlva indul a busz, akkor két perc múlva indul. Ha nem vagyunk ott, és nem tudunk külön szólni valahogy, otthagynak, akár késik az óránk, akár hosszú volt a sor a vécében, akár kitört bokával fetrengünk a benzinkút túloldalán. Ha kiteszik az uzsonnának valót, élelmesnek kell lenni, és rá kell vetni magunkat, mert ugyan van bőven, de bizony el fogják kapkodni a jobb falatokat, fel sem merül, hogy talán osszuk szét, ahogy az számomra természetes lenne.

A közép-európai mentalitás számára a felszerelésből sosincs elég, sosincs elég jó, és ami van, azt meg kell becsülni, mint a szemünk fényét, mert ki tudja, lesz-e valaha másik. Ha valaminek baja esik, kész a botrány, az egymásra mutogatás, a sírás-rívás.

A dán mentalitás számára a felszerelés van. Ha nincs, akkor szerzünk. Ha elromlik, szerzünk másikat. Zeneórán valaki rosszul tett le egy elektroakkusztikus gitárt (meg sem próbálom megsaccolni, mennyit érhet, de gyanítom, hogy hatjegyű), Kian meg véletlenül belehátrált, úgyhogy letört a feje. A magyarokban megfagyott a vér – a dánok nevettek egyet, és megállapították, hogy erre a jövőben vigyázni kell.

Más mércék. Más fogalmak.