Újabb értesülések

Megtudtam, hogy Rolfnak kiskorában volt egy saját lova. Állítása szerint úgy megbíztak egymásban, hogy sisak nélkül ülte meg.

Kasper jóvoltából megtudtam, milyen csúnyán tud nézni Adela, ha megkérdezik tőle: "Te Csehszlovákiából jössz, nem?"

Az iskolába látogató fúvósnégyes jóvoltából megtudtam, hogy a rézfúvósokon igenis lehet halkan játszani, valamint megismerkedtem mindenféle formájú és méretű szaxofonok kinézetével, illetve hangjával.

Fájó ujjbeggyel jelentem…

Zeneóra kilenctől negyed egyig, aztán fél kettőtől háromig.

Először is betereltek minket a három tágas, minden jóval felszerelt zeneterem egyikébe, és összeírták a nevünket, meg hogy ki mihez ért. Megmondtam, hogy nem igazán játszom hangszeren. A tanárok lelkes kérdésére azt mondtam, természetesen szívesen tanulok, de azért az elsődleges hangszerem az éneklés. Bemelegítés gyanánt Line játszott velünk mindenféle jópofa ritmusjátékokat, aztán a hangszer-hozzáértéés három 9-10 fős csoportra osztottak minket, és rászabadítottak valamelyik teremre.

--Arra gondoltunk, hogy játszhatnál basszusgitáron – közli velem Søren lazán.

--Ó. Életemben nem volt még a kezemben basszusgitár – felelem némileg meghökkenve.

--Semmi baj, nagyon egyszerű. Majd meglátod.

Legnagyobb meglepetésemre tényleg annak bizonyult, miután egyszer-kétszer megmutatták, mit játsszak. Könnyűnek viszont nem nevezném: a bal kezemen három ujjbegy és jónéhány izom bánja. Ennek ellenére azt kell mondjam, megérte. Hihetetlenül abszurd és egyben felemelő élmény volt hangszerrel részt venni a zenében. Mondhatni, régi álom, és régóta szükséges tapasztalat. Hogy akarsz együtt dolgozni valakivel, ha halvány lila fogalmad sincs az ő munkájáról? Egy énekesnek sem árt, ha tudja, mit prüntyög a gitáros.

Nos, a szerepek után kiosztották a kottákat és a szövegeket. A dalt semmivel sem ismertem jobban, mint a hangszert, és semmivel sem tetszett meg kevésbé (Duffy: Mercy, aki ismeri). És ismét csodálkozva tapasztaltam, hogy (némi segítséggel Line és Søren részéről) délután kettő óra ötven percre összeállt a történet, kilenc ember részvételével. Mondhatni, vannak még csodák.

Negyed öttől háromnegyed hatig hangképzés Linével (mind prózához, mind énekhez). Még hátravan egy gitárórám – Anders rendkívül magabiztosan és meggyőzően hirdette azt a képtelen, hencegő ígéretet, hogy három hónap leforgása alatt bármilyen kezdőt megtanít tűrhetően játszani a gitáron, egy ilyen soha-vissza-nem-térő lehetőséget pedig még akkor sem hagyhatok ki, ha ennek a kedvéért le kell mondanom a Philippino stickfightingról és a zeneszerző óráról. Csak tudnám, miért pont ezt a hármat tették egy időpontra.

Szünetben biliárdoztunk, majd svindliztünk, Rolf, Kasper, Sabine, Myra és Maria részvételével. Rolf nem ver át, úgyis tudom, hogy valami tündércsemete. Kasper ellenben inkább elcseréltnek néz ki: van benne valami huncut. Talán a sötét haja és szeme miatt. Mikor megláttuk, először egészen megörültünk, hogy lám, mégis léteznek sötét színösszeállítású dánok, de aztán kisült, hogy román származású, csak még kisgyerekként elárvult, és egy dán házaspár fogadta örökbe. Viszont valami fantasztikusan játszik a zongorán. Azt mondom játszik, mert alig egy évig tanulta, és jobbára csak improvizál, mégis olyan melankóliát és egyszersmind olyan feszültséget képes elrejteni a lágyan csordogáló hangokba, hogy az ember önkéntelenül is megáll, és földbegyökerezett lábbal hallgatja. Ugye, hogy elcserélt?

Végezetül közölném, hogy már egészen összetett mondatokat vagyok képes legyártani dánul (anyanyelvű diáktársaim nem kis szórakozására), kérdéssel, múlt idővel, mindennel, bár a szókincsem sajnos nemigen haladja még meg az ötven tételt.

Ui.: Megvolt a gitáróra. Most már négy ujj fáj a bal kezemen, ellenben tanultam egy dalt John Dewey tragikus végzetéről.

Inkvizítori jelentés Bjerringhörrből

Ma délelőtt Adelával, Katkával és Zsófival látogatást tettünk a dán eretnekeknél.

Adela egyébként (akit egyre jobban kedvelek) sok szempontból hasonló cipőben jár, mint én: szintén ateista neveltetésű, self-made keresztény, ő azonban a (z állítása szerint egészen bonyolult rendszert alkotó) cseh protestáns egyházak seregéhez csatlakozott. Kimondottan érdekes volt két oldalról álmélkodni a dán egyház liturgiáját alkotó furcsa keveréken. Hazafelé élénk diskurzusba merültünk a különböző felekezetek liturgiai és dogmatikai különbségein. Egészen otthon éreztem magam. (Ezúton is üdvözletemet küldöm minden hazai eretneknek és magamfajta bálványimádónak…) Ja, aki nem lenne hozzászokva, elnézést a szentségtörő hangnemért – aki ismer, tudhatja, hogy valójában mélységes tiszteletet, elköteleződést és toleranciát rejt. (És természetesen semmi bajom a kacsacsőrű emlőssel.)

Tehát.

1) Igen, a lelkész fura fehér körgallért visel, nagyjából olyat, mint Félig Fej Nélküli Nick a Harry Potter filmekben; azonkívül egy zöld talárt. Nem, nem öltönyt és nyakkendőt, már csak azért sem, mert

2) igen, a lelkész nő.

3) A szertartás egészen egyedi keveréke volt az általam ismert katolikus és református gyakorlatoknak. Mondhatni, arany középút. Nem vagyok jártas evangélikus berkekben, nem tudom, ez mennyire általános, mindenesetre messze nem volt olyan száraz és mentális, mint amilyenre számítottam. Az énekek nagyságrendekkel jobbak a magyar katolikus készletnél (bár hozzátenném, ez sajnos nem nagy szó), és keresztet ugyan nem vetnek, se nem térdelnek le, de azért bőven van felállás-leülés, meg kérdezz-felelek játék lelkész és gyülekezet között. Igen, imádkoznak állva, sőt, a zsoltároskönyvben megtaláltam a Hiszekegy dán szövegét szinte szóról szóra (természetesen a katolikus egyházra vonatkozó rész nélkül, de akkor is). Mondjuk Miatyánk, amennyire meg tudtam állapítani, egyáltalán nem volt. (Persze lehetséges, hogy csak nem ismertem fel.)

A szertartás után megkérdeztük Adelával a lelkész segédjét, hogy kölcsönvehetnénk-e egy hétre a zsoltároskönyvet, nézegetni, összevetni a saját nyelvünk szövegeivel, tanulgatni belőle. Nagyon barátságosak, készségesek voltak. Jó pont nekik.

Egyébként azt hiszem, ahhoz képest, hogy (Bálint és a Wikipedia tanúsága szerint) a lakosság 96 %-a tagja a Dán Egyháznak, a többség szerintem nem jár rendszeresen templomba. Messze nem voltak tele a padok.

A templomról: barátságos kis fehér épület, megkapó boltívekkel, fehérre meszelt falakkal, fából faragott padokkal, egy darab festménnyel, és (ki tudja, milyen megfontolásból) egy gyönyörű, aprólékosan kidolgozott, felfüggesztett hajómakettel. A templomkertet képező temetőről már írtam.

Valaki, aki ért az ilyen dolgokhoz, meg tudná mondani, hogy vajon szabad-é nekem Úrvacsorához járulni egy Evangélikus szertartáson? Elvégre ők is hisznek benne, hogy Jézus Krisztus valóban jelen van…

Fél lapát, fél ész

A dánok pontosak.

„Szeretném tisztázni, hogy amikor azt mondjuk, öt óra, azt úgy értjük, öt óra, nem pedig úgy, hogy öt óra két perc” – jelentette ki Jesper (Voldby) az első napokban. Ennyiben nem hasonlít a történet egy MTT-táborra.

A dánok segítőkészek. Még mindig lelkesen tanítgatják nekem furcsa nyelvüket. (A kedvencem Rolf. Az a srác tuti, hogy egy tündérgyerek, a karcsú ujjaival, valószínűtlenül vékony arcával, félhosszú szöghajával, hatalmas, csillogó sötét szemeivel. Hány éves lehet vajon? Tizennyolc?)

A dánok nem lovagiasak. Itt, kéremszépen, emancipáció van a javából, a férfiaknak is joguk van szülni, az apukák minden további nélkül tologatják a babakocsit, de ha a vízimentős gyakorlatnál nincs elég búvárruha mindenkinek (nem tudom, mi a magyar neve, angolul wetsuitnak hívták, és arra jó, hogy melegen tart vízben is), akkor fel sem merül, hogy talán a lányoknak kéne először kiosztani, azon egyszerű oknál fogva, hogy számunkra egy felfázás sanszosabb és veszélyesebb opció.

Ezzel együtt nagy élmény volt. Megtapasztaltam, hogy jéghideg vízbe borulva az ember az első néhány másodpercben valóban nem kap levegőt, és ezáltal egyben világossá vált az is, miért kellett magunkra aplikálni a mentőmellényeket, holott nyilvánvalóan mindenki tud úszni. Megtudtam azt is, hogy a kajak sebesebb, kecsesebb jószág, mint a kenu, cserébe izgalmasabb is, mert úgy kell egyensúlyozni folyamatosan altested minden izmával, mintha tornalabdán ülnél, hacsak nem akarsz beborulni (amit nem akarsz, mert egyszer már jártál a vízben, megtapasztaltad a hőmérsékletét, és egyúttal el is áztattad az egyetlen váltás ruhádat). Azon, hogy a tó gyönyörű, már fenn sem akadunk. Isten hozott a dán vidéken, pesti lyány!

Tegnap party volt. Minden folyosónak mással kellett hozzájárulnia a történethez – volt, aki a dekorációért felelt, volt, aki a műsorért, más a témáért, zenéért, stb. Kimondottan hangulatosra sikeredett, sokan táncoltunk – én is, noha alig ismerem a társaságot, és a többiekkel ellentétben egyáltalán nem voltam becsípve. Két momentumot szeretnék külön kiemelni. Az egyik a tanárok zenekara, ami élő zenét biztosított nekünk majd egy órán keresztül. Linéről azt hiszem, már elég sokat áradoztam; hát igen, úgy érzem, egy ilyen énekestől lesz mit tanulnom mind kiállás, mind hozzáállás, mind technika terén; de a dobos, billentyűs és két gitáros is ott volt a (hang)szeren, miközben a vokálról is gondoskodtak. A másik egy játék volt, ami, mondhatni, az „én még sosem” – nek egy jóval szerencsésebb rokona. Nyomtattak valamennyiünknek egy szöveget az I’m a Barbie Girl című hírhedt számhoz, és minden sor mellé odaírták, hogy kinek kell énekelnie. Pl. „lányok” - "fiúk" - "tanárok" - "20 év fölöttiek" - "azok, akiken fekete alsónemű van" - "a szinglik" stb. Ja, és az énekléshez fel is kellett állni. Javaslom a kipróbálását, mondjuk farsangon.

Ami még nagyon, nagyon szimpatikus az iskolában, az a tudatmódosító szerekkel kapcsolatos hozzáállás. Mindenféle drog használata tilos; inni megadott napokon lehet (csütörtök, péntek, szombat), megadott italfajtákat (sör, bor, almabor; semmi tömény). Az már kevésbé örvendetes, hogy persze pont a két magyar srác nem bírta belőni a határait az első estén, mikor a bár beüzemeltetett...

Jelentés vége. Vétel.

Jelentés

A három nap intenzív csapatépítés végeztével elkezdődött a rendszeres tanítás.

Modern tánc: jópofa. Számomra meghitten ismerős technikák, de azért begyűjtöttem néhány új gyakorlatot. A kedvencem az volt, mikor az Ironicra erősítettünk. A versszakok alatt mindenféle fárasztó testhelyzetben kellett leledzeni, a refrénre meg rohanni teljes erőből. Úgy értem, az Ironic refrénje tipikusan olyan, amire nagyon lehet rohanni teljes erőből. Tina kicsit elszállt - hát, olyan kortárs módon, de jófej. És hatalmas pirospontot húztam be neki, hogy mikor körbekérdezett minket, és néhányan panaszkodtak a túl gyors tempó miatt, kedves mosollyal közölte, hogy bizonyos szintű frusztráció érzése sajnos elengedhetetlen a tánchoz, mert csak sikerélménnyel nem lehet fejlődni.

Outdoors. Ki kell jelentsem, hogy Jesper Voldby határozottan beleesős kategóriás. Tessék elképzelni egy csupa ín, csupa szálkás izom férfit, aki érti a dolgát; egy fegyelmezett és higgadt férfit, aki nagy komolyan arról magyaráz, hogy tessék odafigyelni, mert különben életveszélyes lehet, amit csinálunk. És azért van egy hangulata az ilyen hegymászós-evezős "egy csapat vagyunk" játéknak. Úgy értem, mikor Zsófi láthatóan rettegett a leereszkedésnél, és lentről a srác nagy kék szemekkel megnyugtatóan felszólt: "Ne félj, tartalak! Engedj el mindent - látod? Megvagy!" - hát igen, azért az is csillogó szemmel lelkesedős történet. Jesper nem viccel - holnap egész nap vízimentősdit játszunk, szabad ég alatt, jó esetben akár 15 fokban is... Lehet fogadni, hogy felfázok-e. Ja, és ha a harcedzett kósza imidzs nem volna elég, tegnapelőtt úgy vezetett minket körbe a városban, hogy közben kocsiban tolta alig egy éves gyönyörű gyermekét, időről időre olyan gyengéd mozdulattal igazgatva meg a takaróját, hogy az ember lánya menten elolvadt. Hajjaj!

Tegnap voltunk valami hű de avangárd színielőadáson - talán valakinek mond valamit az Odin Színház, állítólag elég híresek. Maga a kezdeményezés szimpatikus: három színművészetire fel nem vett önjelölt színésszel meg két pajtával indítottak valamikor a hatvanas években. Asszem nekünk is valami ilyesmit kéne csinálnunk. Magáról a darabról: a szövegből nyilván semmit nem értettem, de a testbeszédből se sokat. Kétség nem fér hozzá, rendkívül képzett színészek rettenetesen kreatív előadását láthattuk - de félek, hogy itt a "rettenetes" jelző nem mentes eredeti, szó szerinti jelentésétől sem.

Azt hiszem, eddig két dologról híresültem el iskolaszerte.
1) Én vagyok az, aki bóvlibarbinak öltözve operaáriákat énekelt.
2) Én vagyok az, aki folyton idióta kérdésekkel zaklatja a dán diákokat nemes nyelvükkel kapcsolatban.
Nyilván az udvariasságukat dícséri, hogy mindkettőt csak nagyon pozitív hangvétellel hallottam eddig emlegetni.

Egyébként meglepően sok emberrel találkozam, akivel a bájcsevelyen messze túlmutató beszélgetésbe lehetett bonyolódni kimondottan rövid idő alatt. Rebekkével nyelvészetről diskuráltam, egy változatosság kedvéért szőke lánnyal, akinek sajnos nem tudom a nevét, angol irodalomról, filmekről és operákról, Rolffal pedig animékről.

Végezetül vegyük leltárba a napi zsákmányt: 300 db papírzsebkendő az Aldiből (ami jó fogásnak számít, mert a pzs Dániában bizony luxuscikk), egy szürke esőkabát 125 DK-ért, és egy túrabakancs az Outdoorshoz, 500 DK-ért. Vajon büszkeség vagy lelkifurdalás ilyenkor az adekvát érzelmi reakció?

Nemek csatája

Kérjük, értékelje tízes abszurditási skálán a következő helyzetet. Aranyszínű magassarkúban, aranyszínű leggingsben, rózsaszín tüllökkel teleaggatva hetven ember előtt operaáriát rögtönzök egy lezbikus Júlia szerepében. Igen, lesznek képek. Miért érzem úgy, hogy az előttem álló néhány napban gyakran kell majd használnom a "meg tudom magyarázni" frázist. Én is értek a bemutatkozáshoz, nem? Hozzátenném, hogy a nyolc performansz közül egyedül a lányok operája kapott max pontot! Mondhatni, átütő sikerünk volt.

2009. IX. 22. – Három hónapos MTT-tábor egy háromcsillagos szállodában

Megvan az órarendem. Fő tárgyaim: Zene, és „Outdoors”, ebben ilyen extrém sportok tartoznak, mint evezés, mászás, stb. Nem volt egyszerű történet – az egész félévből nem kell mást magamnak fizetnem, mint a mosodát és a „kis” tanulmányi utat, és már ez is komoly tétel. Ráadásul egyértelmű, hogy megfelelő felszerelés nélkül érkeztem, úgyhogy helyben kell majd beszereznem ilyeneket, mint túracipő; szerencsére a ruhák érdekes módon nem drágábbak itt, mint otthon (már ha a minőségi cuccokból indulunk ki, mert a kínai bóvlinak megfelelő árkategória hiányzik). Valószínűleg több idegeskedésembe és fél-csöndes hisztimbe került mindezt végiggondolni és letárgyalni a szüleimmel, mint amennyi valóban szükséges lett volna. Ezt betudom a fáradtságnak, meg annak, hogy ezerakárhány kilométerre vagyok otthonról, és főleg hogy emberek vesznek körül a nap huszonnégy órájában. Itt, kéremszépen, nagyon közösségiek vagyunk, annak minden gyönyörűségével és hátulütőjével.

A kis tárgyaim: gitár kezdőknek, hangképzés, társastánc, dán nyelv, kórus, angol irodalom és modern tánc. A tanári kar azt kell mondjam, hogy profi. Line például ma reggel fél óra alatt úgy megénekeltette azt a hetven embert, hogy ihaj: energikus volt, lenyűgöző és hatékony, mind tanári, mind zenészi minőségben. A képzetlen, összeszokatlan társaságból a rövidke foglalkozás végére sikerült nemcsak számunkra élvezetes, de azt hiszem, külső fülnek is élvezhető többszólamú dalolászást kicsalnia. A csapatépítés során is minden lehetséges módon megmozgató, kreatív akadálypályát állítottak össze nekünk, sőt, Vibeke is nagyon aranyos táncocskákat tanított nekünk ma délelőtt. Komolyan mondom, ha így megy tovább, ihletet kapok valamilyen rend vezetéséhez az MTT-táborban.

A dánok továbbra is rettentően segítőkészek és aranyosak. Eddig elég lenyűgözőnek találom az általános képzést: gyönyörűen beszélnek angolul, jó a mozgásuk, a többségük játszik valamilyen hangszeren, és jól énekel, egyszóval készségtárgyak terén remekelnek. És eddig még nem hajtottak el az idióta erőfeszítéseimmel, hogy minél többet szedjek magamra furcsa nyelvükből, sőt, nagyon lelkesen és készségesen magyarázták a szavakat, a kiejtést. A többiek is jó arcok: a csehekkel meg a magyarokkal kialakult egyfajta spontán közép-európai front, a lengyelek meg a litván-lett-észt versenyzők alkalmi részvételével. Adela egy arc; Hana meg aranyos, csak továbbra is túlságosan szociális.

Azt hiszem, nekem azért könnyebb lesz csütörtöktől, mikor végre kezdődik a rendes tanítás. Belátom a szükségességét az összes közösségépítésnek az első három napban, és mély főhajtás kíséretében elismerem, hogy a lehető legprofesszionálisabban van kivitelezve – de azért kicsit fura.

2009. IX. 20. – Kollégista életérzés

Ma délutánra, két és fél nap ismerkedés és bájcsevely után, mindenre voltam hangolva, csak csapatépítésre nem. Hana nagyon aranyos, de egyfolytában beszélgetni óhajt, és néha nagy szemeket meresztve megkérdezi, hogy akkor mi a délutáni program. Könyörgöm, adott egy város, vagy három erdő, és egy wellness-centernek beillő hatalmas épület-labirintus. Mi kell még, hogy lefoglalja magát az ember? Délután négy tájban már erősen kezdett zavarni, hogy fél órám nem volt egyedül egész nap; úgy kellett szabályosan kiszöknöm az erdőbe sétálni, és meglehetősen borúlátóan néztem az este elébe.

Nos, nemigen láttam még ennél profibban levezetett ismerkedőestet. A dánok, mint kiderült, ilyen éneklős népek: a megnyitó előtt, mint valami Istentiszteleten, kiosztották a zsoltároskönyveket, akarom mondani a højskolesangbogokat, és Kutyavári Asszonka (elnézést, Vibeke Hundborg) üdvözlő beszédének szüneteiben elénekeltettek velünk vagy három dán dalt. Nos, tudni kell a dán nyelvről, hogy egészen esetlegesen ejti ki a leírt hangzókat, legalábbis nekem még nem sikerült kisilabizálni a rendszert, úgyhogy blattoltam a dallamot is, a szöveget is, ennek ellenére élveztem, és remélem, lesz még alkalmam belejönni.

A tanári kar amúgy tele van karizmatikus, és szerintem igenis jóképű férfiakkal (na jó, meg nőkkel is). Kár, hogy szinte mind családapa. Megtévesztőek ám errefelé az életkorok: a magyar átlaghoz képest mindenki bőven letagadhatna egy-két tízest. A diákok közti srácoktól ellenben továbbra sem vagyok elájulva: szerény elitista véleményem szerint elég pocsék egy felhozatal. Libaszolgálati közlemény vége.

Ami a csapatépítést illeti.

Ismerkedős játék no. 1. Nézz ki valakit, jegyezd meg a kinézetét, és fusd körbe. (Előtte persze találd meg a káosz közepette, mert mindenki próbál épp körbefutni valakit.) Aztán nézz ki valaki mást, és bújj át a lába alatt. Aztán egy harmadikat, és ugord át. Aztán ismételd meg mindhárom műveletet, ugyanazokkal az emberekkel.

Ismerkedős játék no. 2. Søren, az egyik tanár, odamegy a baloldali szomszédjához, és bemutatkozik, majd a szomszéd is, majd köszönnek egymásnak, nevükön szólítva egymást. Aztán Søren megy tovább, és a szomszédja is, és így kialakul a sor.

Ismerkedős játék no. 3. Kb. egyenlő számú csoportokra oszolva felállunk szőnyegekre, amiken épphogy elférünk. Anélkül, hogy lelépnénk a szőnyegről, rendeződjünk ABC sorrendbe a nevünk kezdőbetűje szerint. Aztán a lábunk nagysága szerint. Aztán aszerint, hogy ki utazott a legtöbbet az iskoláig. Aztán aszerint, hogy ki csókolt meg a legtöbb embert. (Ha már összehasonlító puszológia.) Nos, igen, ennél a pontnál jutottunk el odáig, hogy csalunk – mit nekünk rendeződni, majd hazudunk. Nos, igen, Line (a játékot levezető tanár) széles vigyorral közölte, hogy csak szeretné megnézni azt a szerencsés férfit, aki valóban húsz lányt csókolt meg.

--És mondd, honnan érkeztél? Észtországból? És mondd, tervezel majd itt is megcsókolni még néhány lányt? És ki az a szerencsétlen ott a sor végén? Martin, te csak egyet?

--Igen – a feleségemet – válaszolta vigyorogva Martin, az egyik tanár.

Ismerkedős játék no. 4. Leveszi mindenki a cipőjét. Aztán random a kezébe vesz egyet (lehet akár a sajátja is). Aztán ütemre feldobjuk, elkapjuk. Aztán minden negyedik számolásra a bal szomszédunknak dobjuk, és jobb szomszédunkét kapjuk el. Aztán minden második számolásra. Aztán minden számolásra…

Végül pedig kávézás a közös helyiségben, amit Niels szerint direkt „olcsó” bútorokkal rendeztek be, hogy a bulik során kedvünkre szétszedhessük. Eleinte csodálkoztam ezen az esti kávézás dolgon, de igazából a dán kávé olyan híg, hogy egy liter alatt meg se kottyan.

Holnap kiválasztjuk a tárgyainkat, de a tanítás csak csütörtökön kezdődik. Hát, most már tele van az épület, és az órarendünk is. Remélem, esténként azért fogok tudni kicsit antiszockodni – bármilyen jó legyen a hangulat, azért szükségem van elmélyülésre, a sok élmény leülepedésére is.

2009. IX. 20. - Gyorshírek

Képek frissítése folyamatban. Témák: a város, az iskola, a szobám, a szobatársam, Hana.

Gyűlünk, gyülekezünk. Érkezett további három magyar lány, Kata, Dóra és Zsófi, egy kínai srác, Csen, valamint két Peter nevű lengyel. A csajok továbbra is jó arcok, a lengyelek, hátööö, érdekesek. Fene azt az elitista formámat, de tényleg.

Ma reggeli után Katkával és Adelával elmentünk kocogni. Nos, igen, nagyjából ilyen környezetben képzeli el az ember a reggeli testedzést: felszálló köd, harmatos fű, fák, tavacskák, madárcsicsergés, illatos-hűvös levegő. Aztán - győzelem - beüzemeltük végre a szaunát. Igen, azzal a gombbal kellett, amit már tegnap megtaláltunk, de nem mertük megnyomni, mert féltünk, hogy valami vészcsengő.

Ma este lesz a megnyitó. Megérkeznek a tanárok, és a hatvan diák maradéka. Holnap pedig kezdődik a tanítás... Hm-hm. Izgalom a tetőfokán.

Szavazásra bocsátanám a kérdést: ugye, hogy muszáj vennem egy Nørgaards Højskole feliratú polar pulcsit? Kétszáz koronáért vesztegetik, ami hétezer forintnak felel meg. De... meleg! És egyébként is szükségem van pulcsira, nemhogy keveset hoztam magammal, de otthon sincs elég! És praktikus! És naaagy, és bele lehet bújni, és Nørgaards Højskole felirata van! Ugye, hogy enélkül nem tudnék meglenni?

2009. IX. 19. – A szociális fázis

Bevallom, megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy kár ilyen gyönyörű környezetet tökéletlen emberi kapcsolatokkal elrontani. Fene azt az antiszoc formámat. Most belemehetnék mindenféle általános töprengésekbe – hogy mit is jelent pontosan a társaság az ember életében, és hogy lustaság vagy idealizmus vezet engem ilyenkor, meg hogy valóban kevesebbet jelentenek-e nekem az átlagnál a társas kapcsolatok, vagy csak a minőséget preferálom a mennyiséghez képest – de inkább megkímélem kedves olvasóimat. Tény és való egyébként, hogy világéletemben ki akartam próbálni a kollégista életérzést, amihez meg szorosan hozzátartozik a falkafeeling. És talán jót is tesz, ha kényszerből megtanulom jobban kezelni az embereket a privát szférámban – és, teszem azt, megosztani a szobámat valakivel. Erre se volt példa vagy tizenkét éves korom óta.

Elég az hozzá, hogy eddig úgy néz ki, alapjában véve jól jártam. Tény, hogy a három magyar srác egyszerű, mint a faék, de a lány, Mariann, jó arcnak bizonyult. (Bár talán nem ártana óvatosabban bánnom az ilyen címkékkel, mert én bizony pocsék vagyok az emberek jellemével kapcsolatos hirtelen megérzésekben.) Ma csatlakozott hozzánk három cseh lány, többek között a szobatársam, Hana, azonkívül Kaťa meg Adela (igen, Adela, akárcsak Fiorentini kisasszony, és egyébként ő az, aki gyönyörű, elegáns és folyékony angolt beszél). Eddigi diagnózis: vidám, kötetlen, összetartó hangulat; élénk, értelmes és barátságos csajok. Akármennyit is ölik egymást mifelénk a környező népek, el kéne ismernünk, hogy valahol ugyanaz a kultúrkör vagyunk. Ugyanúgy ámuldozhatunk a számunkra érthetetlen dán paradicsomon – az iskola privát tornatermén, fitnesstermén, uszodáján, szaunáján, a közbiztonságon.

Az ember egészen meglepődik, mikor rájön, hogy nem minden volt átvágás, amit a középiskolában tanult, és hogy a sztereotípiákban is van valami. Példának okáért bármilyen hihetetlen, a dánok tényleg szőkék, kék szeműek, segítőkészek, barátságosak és egyszersmind tartózkodóak, és, jé, mind dánul beszélnek. (De a konyhai személyzettel bezárólag mindenki tud angolul.) Nos tehát. Vessük össze Horn György elmélkedéseit a személyes tapasztalatokkal.

Skandináv népek. Alulról építkező társadalom. A szabályok megsértése a közérdek megsértése. A kormány a közakaratot képviseli.

--Mi szeretjük a kormányunkat – fejtette ki nekem Niels, a kicsit bolond mindenesféleség. – Mi választottuk. Ha pedig valakinek baja van egy képviselővel, odamehet hozzá, és megmondhatja neki. Egyszer találkoztam a miniszterelnökkel az utcán, és megmondtam neki, hogy ez meg ez a rendelet nekem nem tetszik. Azt mondta, sajnálja.

Jóléti állam. Szociális háló.

--Nálunk az emberek nem lopnak – mondta Niels. – Ha valakinek nincs pénze, az állam ad neki.

És valóban: a boltokban nincs biztonsági őr, a házakat nem zárják, a bicikliket nem lakatolják le, csak odatámasztják valahová.

Protestáns etika. A fényűzést lenézik. Iparkodás, munkamorál.

Nos, Dániában nincs rongyrázás. A gazdagság abban nyilvánul meg, hogy minden van, mindenből van elég, és minden jó minőségű. Nincsenek villák, luxusautók, szemkápráztató ékszerek. Ellenben minden rendben, minden működik, ingyen használhatjuk a város könyvtárát, az iskola úgy van felszerelve, hogy bármelyik magyar vezető oktatási intézmény három kezét tenné össze érte a kettőből – és a kaják, egek, a kaják, amivel tömnek minket, hát, ha nem gurulva jövök haza, az részben annak lesz köszönhető, hogy amellett, hogy rendkívül finomak, ráadásul egészségesek is, részben pedig annak, hogy itt a fitnessterem, az uszoda, a tornaterem, és kimehetünk a tóra kenuzni meg kajakozni, és egyébként is, ilyen városban ki ne akarná lejárni a lábát… Komolyan, étkezésenként vagy nyolcféle dolgot tolnak legalább az orruk alá, a legtöbbnek a nevét se tudom, de álomfinom, és idáig még nem volt ismétlés… Elképesztő hely.

Környezetbarát politika.

Nos, igen. Niels szerint a kormány minden lehetséges módon megnehezíti az autósok dolgát, és egyért is háromnak az árát fizetteti ki. Tény és való, hogy Bjerringhörrben javarészt biciklivel járnak az emberek.

Ja, egyébként megtaláltam ma a templomot, és mellette a temetőkertet. Tudom, morbidul hangzik, de sosem láttam még ilyen vidám temetőt. Békés, rendezett, tele növényekkel. A téglalap alakú, sorokba rendezett sírokat apró sövények választják el egymástól; rajtuk nyersnek álcázott, rücskös felületű, egész természetes hatású kövek hirdetik az ott nyugvó nevét és korát, a sír maradékát pedig növények foglalják el: ültetett virágok, bokrok, stb. A sorok közötti ösvények kaviccsal vannak felszórva, mint valami parkban.

Maga a templom eretnek református létére egész szép. Egyébként szerintem evangélikus lehet, mert van benne egy darab nagy festmény.

A protestáns gondolkodásmód sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a közösségre; a privát szférának kisebb a jelentősége. Az ablakokon nincs függöny, egyenesen belátni a nappaliba.

És tényleg. Nemhogy kerítés nincs, de a legtöbb (mellesleg rendezett és ízléses) nappali és konyha premier plánban látszik az utcáról a jókora, kristályként csillogó üvegablakokon át.

Hát, kíváncsi vagyok, milyen meglepetéseket tartogat még számomra ez a hihetetlen ország.

Gyorshírek

Jobboldalra kilinkeltem a netes képtárhelyemet. Itt található beszámolóim egyelőre szegényes, de majd egyre bővülő vizuális illusztrációja.

2009. IX. 18. – Benyomások

Hát, gyerekek, itten bizony jólét vagyon. Én aztán nem szoktam magam hasra vágni a fényűzés láttán, de ennek a barátságosságnak, minden hivalkodástól mentes jómódnak a tapintható jelenlététől a környezetemben mindenütt, hát könnyekre tudnék fakadni.

--Szükséged van bármire? Akarsz valamit enni, inni? – tudakolta tegnap Niels; de én mégiscsak úgy voltam vele, hogy beestem az éjszaka közepén, mégse illene rögtön nekilátni az élelmiszerraktáraknak. Végül azonban Niels olyan lelkesen unszolt, hogy bevallottam, egy tea jól esne, ha nem túl nagy kényelmetlenség.

--Dániában semmi nem kényelmetlenség – hangzott az önérzetes válasz. Azt hiszem, ez lehetne is a bejegyzés mottója.

Akivel eddig találkoztam, az kisimult és barátságos; sehol a megélhetésért való küszködéstől gyűrött arcok. És ahelyett, hogy szóvá tették volna a korai érkezésemet, odainvitáltak egy olyan reggelizőasztalhoz, amire odahaza szerintem ránézni is túl drága. (Részletezzem? Huszonhatezer féle kenyér, müzli, friss és szárított gyümölcs és zöldség, gyümölcslé, tej, joghurt, felvágott, sajt… adjuk meg a hedonizmusnak, ami neki jár.) Nørgaards, noha egyáltalán nem kastélyszerű, zegzugosságával, hangulatosságával, nagyszerű felszereltségével valahol mégiscsak Roxfortot idézi. Ha egy kicsit is épkézláb népek érkeznek, hatalmas buli lészen itten pedig már.

Jelenteném továbbá, hogy Dániában hideg van. Legalább egy hónappal tart előrébb az időjárás, mint odahaza: már fűtenek (bár nem viszik túlzásba), és ma reggel novembert megszégyenítő ködre ébredtem. Azt hiszem, ma megpróbálom felderíteni Bjerringbrót. Nem beláthatatlan feladat: összesen talán hatezres lélekszámú kisváros, kristálytiszta levegővel, sok fával, és állítólag egy folyóval.

***

Basszus, basszus! Tényleg sírni fogok a gyönyörűségtől! Megtaláltam az erdőt, legalább három lépésre az iskolától, és emberek, ez egy olyan hely, ahol patakok nőnek a földből, hidacskákkal és fehér kavicsos ösvényekkel! A levegőt harapni lehet, a kerítés fogalmát szemlátomást nem ismerik, az emberek javarészt biciklivel járnak, a házak egytől egyig ezekből a minitéglákból épültek, és szerintem az egész metropolist gyalog bejárod egyik végétől a másikig fél óra alatt, de azért van a „centrumban” sétálóutca, ilyen nagyon hangulatos boltokkal – lányok, már most látom, hogy igen, fogok venni ruhát, akármelyikőtök is fogadott erre az opcióra. (Mondjuk kabátot, mert ha most ilyen hideg van, bele sem merek gondolni, mi lesz itt decemberben.) Egek, nem tudom elhinni, hogy itt fogok tölteni három hónapot. Hiszen ez a Paradicsom. Biztos hozzá fogok szokni, és akkor nem tűnik majd olyan nagy számnak. Két hét múlva majd már csak legyintek: „Igen, patak. És? Menjünk ebédelni!” Addig is remélem, hogy nem számít nagy illetlenségnek magánházakat fényképezni.
Nagyjából másfél óra múlva érkezik egy másik magyar. Indul a szociális fázis. Ha nagyon nem jó arcok, maximum emigrálok a patakpartra.

2009. IX. 17. – Előjáték

Utoljára Rómával kapcsolatosan volt meg bennem az az előérzet, vagy inkább elszánás, hogy ez az út márpedig ragyogó üstökös lesz. Ennek megfelelő lelkiállapotban is vágtam neki a Londont utánzó esős Budapestnek. Azt hiszem, ritkán látom olyan szépnek, mint amilyennek ma tűnt. És sikerélménynek minősült már maga a tény, hogy gond nélkül elvergődtem minden csomagommal a reptérre. Ahogy az is, hogy micsoda díszkísérettel tettem.

A bőröndöm persze túl nehéznek bizonyult, és némi méltatlan ingerültséggel láttam neki megritkítani a tartalmát, de végül győztünk, és túlestünk a búcsún is. Igen, ezúttal is megrészegültem magától az utazástól. A felszállás pillanata egyszerűen mámorító. Hasonló élmény volt Koppenhága fölött körözni: végre tapasztalat alapján alkothattam fogalmat arról, amit középiskolában „csipkézett partvonal” címszó alatt tanultunk. A végtelen kékbe zöld csíkokat rajzolt a tenger élővilága, és fodrok mintázatát az áramlatok, a szárazföld pedig incselkedve, tekergőzve kúszott be alánk.

Az első csapást az adta diadalittas lelkiállapotomnak, mikor tudatosult bennem, hogy a kabátomat bizony fennhagytam a gépen. Mi tagadás, lúzer vagyok – úgy látszik, a repterek ellenállhatatlan késztetést keltenek bennem, hogy elhagyjak valamit. Semmi gond, van még minimum egy hónapom, hogy vagy visszaszerezzem a kabátomat, vagy szert tegyek egy másikra. A többi akadályt igazán flottul vettem, sikerült pénzt váltanom, egy sztereotíp dán fejű dán (szőke, kékszemű, fehér bőrű, szabályos arcvonású – és ráadásul épp Bjerringbróból származik) elmagyarázta, hol vehetek jegyet, megtaláltam a peront…

…és az IC, amivel Langåba menni terveztem, úgy döntött, hogy ő talán megszűnne létezni.

Igen, tudom, egy kabát elhagyása és egy kimaradt járat nem minősül épp világégésnek, de ahhoz azért elég, hogy kicsit megérintsen tőle az elveszettség szele, és egy pillanatra átérezzem, hogy egy vadidegen országban vagyok, aminek nagyjából három szót beszélek a nyelvén. Szorult helyzetemből szerencsére kimenekített két ifjú faroéz villanyszerelő, akik Norvégiában dolgoznak, és épp hazafelé igyekezvén ugyanazt a nemlétező IC-t próbálták volna igénybe venni, mint én. Ha úgy vesszük, igazán tenyerébe vett a szerencse: egyikük Viborgba tartott, ami pont a Bjerringbro utáni állomás. Így nem volt más dolgom, mint becsatlakozni Brian mellé, aki helyettem is kivallatta az információt minden állomásnál (amúgy jellemző az országra, hogy még menetrendet is nyomtattak nekünk), aztán hol rögtönzött dán és faroéz nyelvleckéket venni tőle, hol meg CSI-t és Walkyrie-t nézni vele a laptopján. Hosszas, helyben kalandosnak tűnő átszállások, helyjegycserék és húsz kilós bőrönddel való peronvadászatok után (nem, nem lehetek eléggé hálás egyik olyan hímnemű egyednek sem, aki a nap során segített nekem ennek a mázsás dolognak a szállításában), az utolsó vonaton még egy olyan emberrel is összeakadtam, aki a Nørgaards Højskolétól két saroknyira igyekezett, és felajánlotta, hogy elkalauzol. Az illető mellesleg félállásban börtönlakók rehabilitációjával foglalkozik… Úgy érzem, máris érdekes figurákkal hozott össze a sors. És a felajánlott segítsége még akkor is kimondhatatlanul megnyugtatóan hatott, ha végül nem volt rá szükség, mert Niels, a gondnok mégiscsak ott várt rám az állomáson, mikor éjfél után, a beígért érkezésnél egy órával később, csak befutottam.

Összességében meg kell állapítsam, hogy a híresztelés igaz: a dánok valóban beszélnek angolul. A mai nap tanulságai alapján ezenkívül roppant mód segítőkészek, bár tény, hogy a temperamentumuk az udvariasság mellett nem nélkülöz egy bizonyos távolságtartást, főleg ha, mondjuk, valami mediterrán népséghez hasonlítom őket.
Nørgaards School of Witchcraft and Wizardry… Nos, Niels csapott egy gyorstalpaló idegenvezetést így az éjszaka közepén, és most így hirtelen nem is tudom, mit emeljek ki, a tágas ebédlőt, a közös helyiséget a kandallóval, a zeneszobát (stúdióval és mindenféle hangszerekkel), az uszodát, a tornatermet, a könyvtárat, ahol szembejött velem egy magyar nyelvű könyv… Bjerringbro (vagy ahogy Aeglos elnevezte, Bjerringhörr) meg egy picike kis város, ahol éjszakára nem zárják az ajtót, ellenben látszik minden egyes csillag.

Na jó, ennyi volt így első körös gyors beszámolónak, mert mindjárt kettő óra, és holnap reggel nyolckor már vár a naaagy közös reggeli.

Még egy tánc, utána repülünk

Izgulnom kéne?

Nem teszem. Se nem félek, se nem sírok. Vannak barátaim, akik megtegyék helyettem. Akik az ágyamon ülve élére hajtogatják nekem a pólókat a bőröndbe, és közben hasznos tanácsokkal látnak el arra nézve, hogy mit vigyek, mit ne. És persze eközben a ruhák és nélkülözhetetlen dolgok mellett bensőséges témák is előkerülnek.

Fura. Az a határozott érzésem, hogy nincs mitől félnem. Egyszerűen... nincs. Szinte érzem a kezemben mindannak a tapintását, ami az itthon maradók közül fontos: megannyi rugalmas és szilárd szál, amit még csak igazán próbára sem tesz majd három hónapnyi távolság. Minden más pedig - felesleges sallang, nem igaz?

A bőröndöm javarészt bepakolva. Készen állok.

Ma repülök.