Finálé

Befejezés és alighanem lezárás következik.

Az utolsó hét emelkedő ívű, fényűző gyászszertartásai közepette gyakran merült fel bennem a kérdés, hogy meddig lehet még ezt fokozni. Lehetett. Még az utolsó nap is. És a vártnál kevésbé volt kínos vagy kellemetlen: a búcsúzás inverz eufóriája annyira nem is ütött el a növekvő örömteli izgatottságtól, ami a várakozás végső nagy hajrájában eltöltött. És értek engem is emlékezetes érzelmi behatások. Az élvezetes tevékenységek lendülete, az eszeveszett rajongás a tanáraim iránt – meg a furcsa, meglepő tapasztalat, hogy az emberek körülöttem egyre másra produkálják a meghökkentő revelációkat. Akkor hát tényleg kell, hogy legyen valami mágikus hatása ennek az egész közösségesdinek, még ha fölöttem szinte érintés nélkül át is siklott.

Szerda este Ankalimont játszottam. Forralt borozás közben három hónap után először beszélgettem olyat, ami megüti az én mércémet – először használhattam végre odakint is mindazt, amit az évek során megtanultam. Azt hiszem, Adela lelke kapott egy finom elektrosokkot, legalábbis a hátralevő napokban sokat emlegette, hogy mennyi minden átértékelődött benne a beszélgetés hatására. Én meg azt éreztem, hogy na – három hónap kollektív felszínes mellébeszélés után végre rátértünk a lényegre.

Miközben Adela előtt felderengett, hogy talán létezik a túlszabályozott (bár korántsem őszintétlen) erkölcsiségnél mélyebb jóság, Hani azzal állt elő, hogy arra jutott, nem a férfiakban van a hiba; miatta és az apjával kapcsolatos problémái miatt nem működtek eddig a kapcsolatai, úgyhogy el akar menni pszichológushoz, ha hazaért. Bevallom, megdöbbentett. Hányan jutnak el odáig, hogy így felismerjék a bajok gyökerét?

Jespert ellenben nem tudtam elkapni, mert eltűnt, és csak másnap délelőtt került elő az „Ismerd meg a tanárod” vetélkedő programponthoz. Ez abból állt, hogy Jesper Trier mulatságos és kompromittáló anekdotákat osztott meg velünk, nekünk pedig csoportokban meg kellett tippelnünk, hogy vajon melyik tanárunkkal esett meg az eset. Ennek során érdekes információkhoz jutottam – íme:

Martin végzős gimnazistaként egy képzőművészeti alkotás keretein belül levetített az iskolában egy pornófilmet, majd az igazgatói irodában kötött ki, mert az igazgató azt hitte (egyébként tévesen), korábbi, diákokhoz fűződő afférjaihoz óhajtott Martin kommentárt fűzni.

Anders még elsősként egy bulin felszedett egy végzős lányt, majd másnap rossz embernek mondott köszönetet a gyönyörű éjszakáért. Szintén Anders egyszer öt percig beszélgetett Bill Gatesszel anélkül, hogy ráismert volna.

Jesper Voldby egy ízben megmutatta hátsó felét két rendőrnek, melynek következtében fél órás előadásban részesült a rendőrautóban a helyes viselkedésről. Szintén Voldby egyszer eljátszotta Long John Silver szerepét A Kincses Sziget című musicalban. („Ez még akkor volt, amikor a színpaddal kapcsolatos ambíciókat dédelgettem magamban. Aztán visszanéztem a videót, és inkább elmentem sziklát mászni.”)

Ole öt órát töltött börtönben terrorista tevékenység gyanújával, mikor Sinn Feines barátai látogatóban teleplakátolták Koppenhágát egy tervezett nyílt beszélgetést hirdetendő, és egy iskolás gyerek az egyik plakát alatt felejtette a táskáját.

Henning, a jelenlegi golftanár egy norvégiai túra alkalmával a hálózsákjába bújtatott egy lányt, állítólag azért, mert a lányé borzasztó volt, és majdnem megfagyott benne.

Jan Bót egy Metallica koncerten civil ruhás rendőrnek nézték, és átadták neki a birtokukban lévő hasist, melyet ő továbbadott a barátainak.

Mikkel egy időben suttogónak tanult.

Jesper Trier egyszer interjút adott, mint egy osztrák techno-duó egyik tagja.
Mind Jesper Trier, mind Martin (ezért a kérdésért két pontot is lehetett szerezni) játszott már beugró zenekari tagként lezbikus rockbandában.

A vetélkedő végeztével odamentem Trierhez.

--Akkor én most letámadlak egy bögrével – jelentettem ki, és fenyegetően meglóbáltam a kávésbögrémet.
--Helyes. Menjünk a fénymásolóhoz. Most azonnal.
--Ezt a párbeszédet akkor én most nem hallottam, jó? – jegyezte meg fanyar flegmasággal az épp elhaladó Martin.
--Miért, lehet ebből a jövő évi kvíz anyaga, nem? – kérdeztem vigyorogva. – Jöhetnél te is, és akkor lehetne megint két jó válasz.

Jesper befordult a tanáriba, és egy vaskos tanulmánykötettel tért vissza a fénymásolóhoz.

--Ezt még akkor írtam a modernizmusról, amikor az egyetemen tanítottam. Te vagy az első diákom itt, akiről úgy gondolom, hogy esetleg értékelheti.
--Te szereted a modernizmust? – kérdeztem elszörnyedve. Felrémlett előttem J. Alfred Prufrock, amint kopaszodó fejével azon töpreng, meri-e vagy nem meri.
--Szeretem elemezni őket – vigyorgott. – Az nem ugyanaz. Jól ízekre lehet őket szedni.
--Vagyis pont ellentétei annak a Thomas King novellának, ami a kedvenced.
--Hát, igen. Az még azelőtt volt. Akkor még hittem az ilyesmiben.
--Nem is tudtam, hogy tanítottál egyetemen.
--Tanítottam. Segédtanárként. Akartam PhD-zni, de az egyetemnek nem volt pénze. Azt mondták, ha lenne, adnának, de nincs. Akkor Koppenhágába költöztem, ott ismertem meg a barátnőmet, aki azóta a feleségem, és egy ideig üzleti kommunikáció területen dolgoztam, de utáltam – úgyhogy idejöttem, és szép lassan azzá alakítottam ezt az állást, amivé szerettem volna.
--A legviccesebbet nem is mondta – szólt közbe ismét Martin, aki valahonnan megint előkerült – hogy először fel se vették.


Délután korizni vittek minket. Csak egy órára, tenyérnyi műjégre, és a legrosszabb korikkal, amelyek valaha a lábamat érintették, de mégiscsak korizni. Utána a lassanként szokásommá vált délutáni alvás, majd készülődés az estére, mely a szertartásos búcsúzás következő fázisát jelenti: a közös karácsonyi vacsorát és az utolsó közös ereszd-el-a-hajam berúgást. Ez utóbbit azért rendezzük le csütörtökön, mert Martin szavaival élve „azért szép dolog emlékezni az utolsó itt töltött estédre”.

A dán karácsonyi kaják furák. Olyan dánosak. Az édes nyers hering például a lekváros sajtos kenyér után már meg sem lepett, bár ízleni ettől még nem ízlett jobban. Jan Bo próbált a véres hurkával elrettenteni, de ki kellett ábrándítsam: a kocsonyával együtt ismerjük mi magyarok is (igaz, nálunk a hurka sem édeskés, ellentétben az ittenivel). Mindeközben Vibeke igazgatóhoz méltó elánnal igyekezett diákjaiba minél több snapszot belediktálni, szintén a hagyomány jegyében; Henning pedig különösebben kitartó unszolás nélkül is belevágott a hálózsákos sztori fejtegetésébe.

--A hóban aludtunk, és az volt a legócskább hálózsák, amit életemben láttam. Ráadásul a matraca is egy vicc volt. Éjszaka jött, hogy majd megfagy… hát, mondom, itt az én hálózsákom, bújj be. Vészhelyzet volt. – Aztán vigyorogva hozzátette: - Egyébként gyönyörű lány volt. Én meg húsz évvel fiatalabb.
--Tehát nem bánta?
--Neeem. Egyáltalán nem.

Tény, ami tény, megnézném én azt az Outdooros leányzót, aki sokat tiltakozna akár Mikkel, akár Jesper Voldby hálózsákja ellen – de Henning akkor is egy vén kujon.
Közben befutott Jesper Trier is (gondolom épp hogy csak elmenekülve az otthoni „babaszolgálat” elől), és ő is elkezdte ivásra sürgetni a népeket, mondván, hogy essünk már túl az unalmas körökön, és jöjjön a vicces része. Bátor ember – hisz éppen ő magyarázta még a napokban, hogy ha bármi egyéb közölnivalónk van a tanárokkal, tegyük meg csütörtök este, mikor már mindenki elég részeg.

--Mondd, biztos, hogy készen állsz a diákok ittas visszajelzésére, amire bíztattál minket? – Nem álltam meg, hogy ezt neki ne szegezzem.
--Ó, hogyne. Azt ugyanis nem mondtam, hogy én válasz nélkül fogom hagyni a visszajelzést. Vagyis készülj a visszajelzés visszajelzésére – vágta rá játékosan fenyegető éllel.
--Úgy legyen! Még találkozunk ma este! – nevettem, és arra gondoltam, hogy arra az őszinte véleményre aligha számít, amit tőlem kapna, ha ma este igazán berúgnék: hogy a félév bánata számomra az ő nős volta.

Azt hiszem, a szavazás eredményhirdetése indította a mélyrepülést. Tulajdonképpen nevetséges, mert az egész súlytalan, komolytalan, jelentéktelen, de valahol mégis lelombozó. Julie szervezte az egészet néhány barátnőjével – Julie, a Barbie girl, a tökéletes alkatú és tökéletesen magabiztos szőkeség. Az év sokoldalú tehetségétől az év zenészén át az év legjobb seggéig mindenféle kategóriában lehetett szavazni. Valahol olyan ízléstelenül jött ki az egész: a menő klikk szervezett magának egy versenyt, és egymás között osztogatja a díjakat. Julie úgy elnökölt, mint valami sztereotíp menő cheerleader egy közepesen gyenge amerikai tinifilmből. Legalább megkísérelte volna megjátszani a meglepettséget, mikor megkapta az év teste díjat – de nem, ő csak önelégült mosollyal átadta a mikrofont valaki másnak a kategória kihirdetése előtt. Nem, nem vágytam volna az ilyen díjak kétes dicsőségére, de az ízlésem akkor is tiltakozott, és… nem is tudom, valahogy olyan érzésem volt, mintha már megint ott se lettem volna a három hónap során.

Az ingyenes bár ellenére alig ittam, mégis egyre inkább erőt vett rajtam az a jeges belső szomorúság. Hagytam magam rábeszélni, hogy ma nem alszunk, ma tombolunk – azóta se tudom, jól tettem-e – hát maradtam és táncoltam: dühből, fájdalomból, hiányból, szabadjára eresztett kicsinyes irigységből. Abban az órában gyűlöltem Katkát, amiért a szerelme várja otthon, gyűlöltem Mariannt, amiért olyan tüzesen ropja épp Mikkellel, és mindenek felett gyűlöltem Anna Mitgård-t (a gyönyörűen képzett hangú, mégis furcsán hideg Anna Mitgård-t), amiért ő a színpadon áll a tanári zenekarral, én pedig nem.

És szerettem is Katkát, amiért megtalált, és megpróbált segíteni, és még el is sírta magát tehetetlen dühében, amiért nem sikerült engem felprotezsálni a színpadra. A szokásos lett belőle – a belül üvöltő kérdés, hogy miért vágyom így valamire, aminek az elérésére lelkialkatomnál fogva alkalmatlan vagyok; a zokogva kirohanás mezítláb, egy szál trikóban a kinti hidegbe, futás végig az erdőn a belső ködtől vakon, visszabotorkálás zihálva, átfagyva, megtépázva.

Az iskola ajtajában Mikkel állt. Mikkel, az évfolyam összes lányának álma, a segédtanár sporton és outdooron, aki atléta alakjával, göndör arany fürtjeivel, kék szemével és görögös arcélével klasszikus szobrokat idéz, és akkor még nem szóltunk kisfiúsan huncut és jólelkű mosolyáról. Épp beszélgetett valakivel, aminek váratlan felbukkanásom vetett véget.

--Úristen – mondta inkább meglepetten, mint elszörnyedve. – Nem fagysz meg? Mi a baj? Gyere be gyorsan! De komolyan, mi a baj?

Aznap éjjel az a csoda történt, hogy Mikkeltől pontosan azt kaptam, amire ott és akkor leginkább szükségem volt. Mert mikor beléptem a folyosóra, és csak egyszer kellett elismételnie a kérdést, hogy újra eltörjön a mécses, Mikkel szó, faggatózás, megütközés nélkül átölelt. És én – én, akire köztudottan az intellektus van hatással és nem egy kisportolt test – egy percre elengedhettem magam, és hagytam, hogy átjárjon az izmos férfiölelés elemi melege és biztonsága.

--Rendben van – mondta megnyugtatóan, míg a vállát áztattam. – A sírás teljesen rendben van.
--Ezt hívják úgy, hogy a váll, amin sírhatsz, igaz?
--Igen. Ezt pontosan úgy hívják.
--Ne haragudj, teljesen eláztattam a vállad.
--Semmi gond. Majd azt mondom, tüsszentettem.
--Esetleg mondd azt, hogy előtűnt a semmiből egy lány mezítláb, egy szál pólóban, totál kiborulva, és pont a te válladon állt neki sírni.
--Tudod… a tüsszentés jobb szöveg.


--Sussi, akármi volt a bajod tegnap – szólított meg másnap a folyosón Vibeke – szeretném, ha tudnád, hogy egy nagyszerű ember vagy.

Udvariasan, mosolyogva megköszöntem, és közben marhára nem tudtam vele mit kezdeni. Amilyen keresetlenül őszinte volt Mikkel csontropogtató ölelése, olyan falsul csengett ez a jó szándékú, de így kincstárilag kiosztva tökéletesen hiteltelen bíztatás.

Meglepetésemre Voldby is rákérdezett, hogy mi volt az előző este. Voldby, akiért remekül tudok messziről rajongani, de ha közel jön hozzám, olyan zavarba jövök, hogy két értelmes szót nem vagyok képes kinyögni. Ő az a bálvány, aki nagyon is jól van a piedesztálon, másképp úgyse tudnék mit kezdeni vele. Ellentétben… hát, mondjuk kedves névrokonával.

A péntek volt a csendes búcsúzás napja. Javarészt pakoltunk, takarítottunk, meg írogattunk egymásnak a füzetekbe, amiket búcsúajándék gyanánt kaptunk. Ötkor következett a hivatalos búcsú – és egyben az egyik legrosszabb igazgatói beszéd, amit életemben hallottam – aztán az Utolsó Vacsora, a változatosság kedvéért karácsonyi színekben. A dánok ugyanis ekkor, nem pedig Vízkeresztkor játsszák el a ki-találja-meg-a-mandulát-a-puddingban történetet. Ami meg egészen hóbortos (bár szórakoztató) szokásnak tűnt a szememben, az a karácsonyfa körbetáncolása.

A búcsú-műsorest. Ez az, amit úgysem lehetek képes szavakba foglalni, mert a három hónapot kéne hozzá előbb átadni. Igen, ez volt számomra a csúcspont, ebben volt benne mindaz, amit élményként viszek haza. A gitáros fellépésünk (sosem játszottam még a This Is My Life-ot ilyen pocsékul), Kasper és Jesper Voldby páros bűvészbemutatója, a visszatérő erotomán japán konferanszié, Tamakashi, és a tanárok közös előadása, melyen is egy értekezletet tárnak végre a diákság szeme elé. Őrültek – az AKG-s termtud tanári szekciót idézték, meg az ELTE angol szakos elméleti nyelvészeti szekciót… A tanári kar, amint megegyeznek, hogy elvágják a nyomtató kábelét, és eljátsszák, hogy kisorsolják a jövő évi tantárgyakat – Martin lesz az Outdoor tanár, Ole a zenetanár, Jesper Trieré a rajz, Jesper Voldbyé a takarítóbrigád vezetése, Sørené a sport, Linéé a gazdasági vezetés… És eközben Ole modern művészeti alkotásokat próbál a falakra aggatni, Vibeke próbálja vele leszedetni őket, Jesper Voldby pedig hol megmássza az oszlopokat, hol sátrat épít két kartonpapírból és elbújik benne. Igen, elképesztő mértékben lehet értük rajongani. Főleg a két Jesperért, és a szívmelengetően kétballábas és szórakozott Sørenért. Sørenért, akivel két hónapig zenéltünk együtt, mégis annyit jegyzett meg, hogy mi „valami más országból” érkeztünk; aki képtelen volt úgy végigmenni a szobán, hogy két gitárt meg egy lábcint fel ne rúgjon, aki még az utolsó esti konferálás közben is kis híján hasra esett a kontrolhangfalban, és aki, ha egy próbán nagyon melléütöttünk, azt a megjegyzést fűzte hozzá: „Well… that sounded a bit… funkie…” – és mellé szívből felnevetett.

Az este maradék meghitt felében szántam rá magam, hogy a két Jespert egymás után sarokba szorítsam és letámadjam a füzetemmel. Mindketten szívmelengető dolgokat írtak a maguk módján, olyat, amit díszdobozban őrizgetünk majd. És végül szintén rászántam magam, hogy megmondjam Triernek: csak miatta vettem fel az angol irodalmat. Úgy vélem, ez volt még a nagy vallomás legvállalhatóbb formája. És mégse mehettem haza ezerötszáz kilométernyire valamilyen vallomás nélkül.

Aznap este, elalvás előtt teljes tíz percig olyan erővel vágytam Jesper Trierre, hogy az már-már túllépte a rajongás pontosan meghúzott határait.

Szombat – a könnyes búcsú. Őszinte meghökkenésemre igenis rá lehetett még dobni egy lapáttal: miután kilenc óráig mindenki elhagyta a szobáját és behordta a cuccait az arra kijelölt terembe, betereltek minket a nagyelőadóba, és a bemutatkozós játék tükörképe gyanánt felálltunk egy nagy körbe, és egyesével mindenki mindenkitől elbúcsúzott. Ennyi ölelés egy napra még MTT-s mércével se semmi, arról nem is beszélve, hogy velem együtt voltunk talán vagy öten, akik nem sírtunk.

Ami még hátravan, az szinte álomszerűen pergett. Utolsó és még azutáni búcsúzások, ölelgetések, vigasztalások, ígéretek. Az óráról órára ürülő épület, a menet az állomásra, a vonat, a tüntetők megszállása alatt görnyedő Koppenhága, Aksel lakása, cipekedés a sokadik emeletre a dögnehéz poggyászokkal. Hajnali kelés, metróvezetés, bolyongás Kastrup labirintusában. Kései felszállás, mert a repülő szárnyát még gyorsan le kell locsolni valami narancssárga trutyival. Érkezés. És várnak a reptéren. Hazaérkezés.

Egy hete vagyok itthon. A megszépítő emlékezés munkába lendült, de a szokásos nosztalgikus visszavágyás megkímél. Egy pillanatig nem bántam meg, hogy belevágtam. De azt hiszem, egy pillanatig nem felejtettem el azt sem – hogy azért megyek el, hogy aztán visszatérhessek.

Most tényleg fejezzem be Csavardi Samu szavaival?

"Van valamim, aminek örülni fogsz!"

Jesper Trier vacsora után odajött hozzám, és a lágy, valamint ellágyító mosolyával imígyen szólott hozzám vala:
-Szeretnélek megkérni, hogy emlékeztess az este során, hogy valamit adni akarok neked.
-Ó. Mondd, olyasmiről van szó, aminek örülni fogok?
-Fogalmam sincs. Tényleg.
-Hehe, bízz benne - kuncogott közbe Zsófi.
-Azt sosem mondtam, hogy bízz bennem! Döntsd el magad. Az alapján, hogy hogy ismersz. - Jaj, férfiak, kérlek, óvatosan az ilyen kegyetlen mosolyokkal.
-"He's a friend. Trust him." - idéztem. És értette.

Szóval most rettegek...

A gimnázium visszatér

Tizenhat évesen sem viseltem jól, ha tizenhat évesként kezeltek. E tekintetben nem lettem rugalmasabb az elmúlt nyolc év alatt.

Nem éreztem rosszul magam. Ahhoz túl sok érdekes dolgot csináltunk, túl gyönyörű környezetben. Nem éreztem magam olyan fergetegesen jól sem – ahhoz túl kevés közöm tudott lenni bárkihez, és túl sok avatatlan kéz illette a tiltott belső szentélyeimet. Nincs ezzel semmi baj, a tapasztalatért jöttem, és a negatív élmény is élmény. De most már igazán mennék haza.

Egy hete búcsúzunk. Folyamatosan és egyre jobban. Az intenzitási görbe csak emelkedik, és gondolom valamikor péntek éjjel fog tetőzni, de már most kezd a helyzet kínossá válni számomra – mert mit mondasz valakinek, aki sírva mondja, hogy mindjárt vége, ha te már rég türelmetlenül számolod a napokat?

Nem, nem aprózzák el a búcsúzást. Szertartásosan, sok puskaporral, íratlan forgatókönyv szerint játsszák. Most még nagyobb illetlenség különvonulni. Most arról kell beszélgetni mindenkivel, hogy mennyire fog hiányozni mindenki, milyen borzasztó, hogy talán soha többet nem látod őket, és hogy hogy elrepült ez a három hónap. Nem vagyok hajlandó hazudni, és ahogy emelkedik az intenzitási görbe, egyre körülményesebb diplomatikusan őszintének lenni.

A gimnázium jut eszembe. A ballagás, amikor mindenki zokogott körülöttem, én meg vidám voltam és felszabadult. Az érettségi bankett, ahol, számomra is váratlanul, hirtelen úgy éreztem, mintha víz alól bukkannék ki a levegőre.

Azt hiszem, a gimnáziumban rosszabb volt. És… vannak pillanatok, amikor már-már valódi. Értitek, amikor igazi, szívből jövő nevetést hallok, amibe nem nehéz bekapcsolódni. Mikor adom és veszem a belsős poénokat. Néha, csak úgy a vacsoraasztalnál, a magyar klikk körében vagy a cseh lányokkal és Rolffal. Vagy koncert előtt, alatt, után. Vagy a tanár-diák röpimeccsen, mikor intenzíven olvadozva figyelem Jesper Trier játékát, Klæsék meg minden megszerzett pontnál (ami nem jön túl gyakran) rázendítenek az „Alouette, gentil alouette” dallamára, hogy „Aaaz öreegeek nem tudnak rö-piizniii”. De aztán mégis a szakadék biznyul erősebbek, meg a klausztrofób érzés. És nem azért, mert nem próbáltam. Nem igaz, hogy nem próbáltam.

Utolsó hétköznapok

A hétvégén, azon belül is szombaton, nagy fesztivál vala, melyet is a Rendezvényszervezősök hoztak tető alá. Na az az a tárgy, amit ha fizetnek érte, se veszek fel – képzeljétek el, hogy az egyik tantárgyad abból áll, hogy LEP-et kell szervezned. Ellenben rendkívül szívesen kritizálom más művét – igaz, nem egészen kibicként, mert bizony az egész iskolát befogták segíteni.

Ezt az egyet, elismerem, profin csinálták. Amalie egyszerűen úgy tette fel a kérdést, hogy nem lehetett rá nemet mondani hatalmas presztízsveszteség nélkül. „Ugye akartok nekünk segíteni? Milyen aranyos tőletek! És mégis, mennyit? Összesen hét óra lesz, de igazán nem akarjuk, hogy ennyit dolgozzatok – mit szólnátok mondjuk fejenként öthöz?”

Hát, az összes többi már hagyott kívánni valókat maga után. Igen, láttam már ennél profibban szervezett eseményt, és mielőtt rákérdeztek, igen, MTT-s körökben is. Hatszáz emberre terveztek, ehhez képest ennek valamiért csak a negyede-harmada bukkant fel. A bárba ellenben egyszerre öt-öt fő malmozott főállásban, hogy aztán tíz percenként felbukkanjon egy szem vevő. A munkák beosztásába nem vették bele az előkészítést, és random halászták az embereket porszívózásra meg salátavágásra. A takarítóbrigád összekoordinálásával Kaspert bízták meg, akinek nem tudom, hogy az angolja vagy a szervezőkéje a zagyvább. Ettől függetlenül persze elismerésem meg minden, hogy a semmiből leakasztottak egy tíz zenekaros fesztivált. Ezen is túl vagyunk.

Három hónap után ma végre elértük, hogy Søren, a laza Søren, mindjárt-kezdünk-csak-hadd-igyak-még-egy-kávét Søren kijöjjön a sodrából. Jasio olyan másnapos volt, hogy képtelen volt tartani az ütemet, mikor ő dobolt, a tempó valóságos szinuszgörbét írt le, Peti drágánk meg következetesen rossz ritmusban játszott, aztán letolt minket, amiért nem azt játsszuk, amit ő, végül pedig megsértődött. Agnieszka ezenközben hozta enyhén hisztis formáját; Zsófi csak megvágta az ujját még a hétvégén, és épp a tetanusz mellékhatását nyögte – mégis konstruktívabb volt, mint a két srác együttvéve. Egyébként haladunk. Imádok zenélni. Holnap búcsúkoncert.

Az állam én vagyok!

Búcsú Outdoor óra. Az egyik dolog, amit maradéktalanul élveztem itt Nørgaardsban, még annál is jobban, mint gondoltam volna. Hogy tanultam-e belőle? Adott valamit, velőmig átjáró élményt adott, tehát tanultam belőle.

Lezárás gyanánt Viborgban tettünk látogatást, Skandinávia legnagyobb mesterséges sziklafalánál. Nem minden büszkeség nélkül jelenthetem, hogy a csoportból egyedül én jutottam fel a tetejére, holott én nehezebb útvonalon mentem, mint Madsék. Sajog is bele minden porcikám. Fogalmam sincs, hogy csináltam, mert nem azzal vágtam neki, hogy a három két méter után elakadó leányzó után én majd feljutok a tetejére. Csak mentem egyfajta harci láz állapotában (hol a küszködéstől, hol a félelemtől zihálva), aztán egyszercsak ott voltam a végén. Egy bizonyos ponton valamiért jó ötletnek tűnt állal kapaszkodni a párkányon; a nevezett testrész csinos horzsolás formájában őrzi az esemény nyomát. De a többi alkatrészem sincs sokkal jobb állapotban, még ha a többi harci sérülést el is fedi a ruha. Szeretek mászni. Ez is felkerül a kedvenc sportjaim listájára: az erőfeszítés, az adrenalin, az izgalom és a diadalmámor miatt.

Így estére azért már elég a világból. És holnap a drága rendezvényszervezősök éjfélig osztottak be szendvicset kenni és takarítani. Azzal nincs bajom, hogy öt órán át csinálom, de miért éjfélig?

A vak, a béna és a néma az erdőben

A dán időjárás engedelmes. Az előrejelzés szavát követve visszamászott nyolc fokra, és a szikrázó fagy helyét ismét átvette a nyúlós hűvös eső.

Martin ma Cirius órán harminc percen keresztül vázolta a jövő hetet – én meg utána negyed órán át hallgathattam Hani nyívását, hogy nem akar hazamenni. Ejnye, keltik itten a pánikhangulatot!

Jesper Voldby pedig továbbra is kreatív. Ma bezavart minket az alul-felül vizes erdőbe négyes csoportokban, ahol is kilenc állomáson különféle akadályokon kellett átküzdenünk magunkat úgy, hogy két embernek be volt kötve a szeme, egy nem használhatta a kezét, egy pedig nem beszélhetett. Állomásonként cserélgetni lehetett a fogyatékosságokat. Katkával, Dorthéval és Mortennel kerültem egy csapatba, és nagyon élveztem, de azért most érzem, hogy ez az újabb megázás annyira mégsem esett jól.

Mára jól beharangozták a karácsonyi estet, a kórus fellépésével, közös énekléssel és karácsonyi történetekkel. Ehhez képest az egész abból állt, hogy Vibeke dánul hablatyolt, egy sereg ki tudja, honnan szalajtott vénség meg néha tapsolt hozzá. És még kávéskocsi sincs. Felháborító.

Álom

A mai (lassan rendszeressé váló) spontán délutáni sziesztám során azt álmodtam, hogy hazamegyek. Apám hazavitt kocsival a reptérről, aztán eltűnt valahová, és ami azt illeti, a családom többi tagja se volt sehol, ellenben kisült, hogy a távollétemben annyira átépítették az egész házat, hogy rá se ismertem, nemhogy meg is találtam volna benne valamit. Ott volt velem Hanna, de valamiért haza kellett hoznom Myrát is, aki egyfolytában megsértődött, amiért vele nem foglalkoztunk. E.

Egyre fokozódik a búcsú-hangulat ideát. Ma hívtak valami hű de profi fényképészt. Profizmusa abban mutatkozott meg, hogy unott arccal bezsúfolt hatvanunkat egy akkora helyre, hogy nem csak engem, de Mariannt is klausztrofóbia kerülgette, majd – ilyet se csináltam szerintem óvoda óta – háromra mindenki azt kellett mondja, hogy „extreeeeeme!”. Csodás termékét potom 85 koronáért lehet majd megvásárolni. Azt hiszem, kihagyom.

Ma volt az utolsó dán óra, és az utolsó előtti szerda. Ezen bejegyzés pedig kélt hazautazásom előtt tizenegy nappal.

Tél

Olyan különös, mikor vagy 1500 kilométer és 15 év távolából beugrik a kép, amint apám arról magyaráz, hogy zongorázni karból kell, nem pedig csuklóból. Emlékszem, valahogy így mutatta, és milyen igaza volt, így tényleg jobb, mert már fáj a kezem – hát ez meg az agyam melyik rejtett zugában bujkált ennyi ideig észrevétlenül?

Nem hagytam ki ekkora ziccert, és most már tényleg végigjátszottam minden lehetséges hangszert a félév során. Tudom, ezek egyszerű és még ahhoz képest is lebutított számok, de akkor is elégedett vagyok magammal, mert félóra-óra alatt bármelyik instrumentumon megtanultam a feladványt. A zeneórák hihetetlen, képtelen mértékben feldobnak, hacsak nem a tökéletes szétesés állapotában zajlanak – és a pozitív visszajelzések is. Igen, akarok ezzel foglalkozni, ezzel akarok foglalkozni, semmi kétség. Ezért már önmagában megérte volna kijönni.

A buta dánok szerint december elsején kezdődik a karácsony. Szerintem december elsején leginkább a december kezdődik, meg ezzel együtt persze a tél, de hát ugyebár ha Rómában vagy, viselkedj úgy, mint a rómaiak. (Dániában ellenben ne, mert erősen elütnél a környezetedtől.) Egyszóval Kasper ma reggel a gyülekezőn lezuttyant mellém, és szíve össze melegével közölte, hogy „Boldog Karácsonyt!” – én meg szívem összes melegével rávágtam, hogy „Boldog születésnapot!”. Nehéz volna eldönteni, melyikünk nézte a másikat nagyobb idiótának. Éljenek a kulturális különbségekből adódó apró feszültségek, mint első rangú humorforrások. Szeretem a nemzetközi környezetet.

Igen, beköszöntött a tél. Nem csak az ünnepi kivilágítással, hanem gyönyörű faggyal, és a telihold nem-evilági ragyogásában fehéren csillognak a mezők, a patakok, és tompán a kérges pocsolyák.

Ufó

Pedig nem indult rosszul az a péntek. Jesper-funnal indult.

Gondolom ez a fogalom sokak szemében magyarázatra szorul. Nos, van az úgy, hogy az ember egy csúszós-vizes ágon ágaskodva konstatálja, hogy a következő fogódzót csak ugrásból éri el, és épp hangot ad abbéli szándékának, hogy ő talán most feladná és lemászna – na ilyenkor van az, hogy Jesper Voldby elsétál alant, föltekint a magasba, és szemrehányó fejcsóválással közli veled: „That’s where the fun part begins!”

Különleges gondoskodása jeléül péntek délelőtt elvitt minket kocsival Voldbybe (viccen kívül, tényleg van egy ilyen nevű városka nem messze innen), egy katonai kiképzések mintájára kialakított akadálypályához – és mindez szakadó esőben.
A pálya felügyelője, aki az idegenvezetést tartotta, a Vagn névre hallgat. „Itt végigmászol – itt lecsúszol – itt átugrassz – itt most nem kell átmenni fölötte, mert ma túl veszélyes lenne – hm, itt mióta itt dolgozom, nem láttam ekkora pocsolyát – ennél meg már olyan vizesek lesztek, hogy már úgyis mindegy, tehát hasra, és végigkúsztok. Hajrá. Lehet segíteni egymásnak. Cél: 1) biztonság, 2) győzelem, 3) szórakozás.”

Jesper még lelkesítő beszédet is rögtönzött „Megázhatunk, de meg nem törünk” jeligére. Amilyen állapotban a végére a ruháink voltak, akár úszni is mehettünk volna. Visszafelé érdekes módon senki sem panaszkodott, hogy meleg van a buszban; csak gőzölögtünk békésen.

Igen, az ilyen alkalmakkor nem érzem nehéznek azonosulni a csapatszellemmel. Ebeltoftban már nem ment ilyen könnyen. Öt csoportra osztottak minket, és öt kategóriában hirdettek fotóversenyt. Egy óránk volt elkészíteni a legszebb, a legviccesebb, a legmocskosabb, a legundorítóbb és a legkreatívabb képet. Igen, elismerem, az ötlet egészen életképes, de valahogy nem volt túl sok kedvem az egészhez. Számomra nem a szórakozás csúcsa azt fényképezni, hogy kennek szét Szabi arcán egy fagyit, aztán hogy nyalogatja el a maradékot Peer úgy, hogy közben Kian élveteg fejjel az ágyékához tartja. A bemutatókat már ellógtam.

Utána következett a leány- és legénybúcsú, ami az előző bejegyzésemet ihlette. Azóta hallottam egyéb sztorikat is vetkőzős meg csókolózós játékokról, és persze ipari mennyiségű ivásról. Másnap ebédnél egy kevéssé diplomatikus kirohanás formájában fejtettem ki a véleményemet a magyaroknak. Nem azért, mert nem lettem volna képes még két hétig befogni a számat, hanem mert semmi kedvem nem volt hozzá. Később bocsánatot kértem, amiért belegyalogoltam a lelkükbe – de legalább többet aligha fognak kérdezősködni, ha nem veszek részt egy bulin.

Magán az esküvőn ezek után igyekeztem meghúzni magam és túlélni. Kicsit a Szigetes házasságokra emlékeztetett, meg egy történet nélküli live-ra, ahol a karakterkoncepciók tényleg csak egy sorból állnak. Most már egészen biztos, hogy ufó vagyok, de már megint nagyon furcsának találtam az egészet. Az „ifjú párral” végigjátszatták az összes esküvőkön szokásos pajzán játékot, úgy, hogy közben mindkettőjük barátja-barátnője ott tapsolt és éljenzett. Én például biztosan nem tapsolnék, ha a pasim 40 ember előtt szájon csókolna egy másik lányt, valahányszor valaki megkocogtatja a poharát, akkor meg pláne nem, ha a szájával oldaná ki az említett hölgy harisnyakötőjét. Semmi kétség, ufó vagyok.

A játék-nászéjszaka programpontot, úgy döntöttem, nem várom meg. Ehelyett aludtam vagy tizenkét órát, mégis fejfájással ébredtem. Dán időjárás…

Gyűlölök kollégista lenni.

Úgy tűnik, ma az évfolyam hallgatólagosan megállapodott, hogy lebontják a házat. Az ablakom alatt részeg lengyel srácok üvöltöznek, az ajtóm előtt részeg magyar srácok a szerelmi életüket tárgyalják, de nem ez a legrosszabb. Én nagyon örülök, hogy Mads és Dorthe bolgodok, de... MIÉRT A SZOMSZÉD SZOBÁBAN????

"Jé, majom! Jé, beszél!"

Hú, azért Maria néha fárasztó tud lenni. Igazából nem buta, de szégyenelenül tájékozatlan, és néha olyanokat tud alakítani... például ma reggelinél. Az egy dolog, hogy mikor megjegyeztem, hogy nos, igen, Magyarországon nem sok tengert látni, egészen ártatlan szemekkel rávágta, hogy persze, mert olyan nagy ország, igaz? De igazából akkor telt be nálam a pohár, mikor leült velünk szemben Agnieszka, és mielőtt nekilátott volna az evésnek, imádkozott, keresztet vetett - Maria meg, mintha az állatkertben lett volna, elkezdett tátott szájjal nevetni és mutogatni. Elég határozottan közöltem vele, hogy ezt talán most hagyja abba, mert hatalmas illetlenség, amit csinál, mire megintcsak teljesen ártatlan arccal szabadkozott, hogy ő nem akart senkit kinevetni, csak még sose látott ilyet. Tényleg láthatóan nem rosszindulatból fakadt - de könyörgöm, ennek a lánynak mit csinált az anyja nevelés címén???

Stratego

Igen, igen, ilyen játékot még, muszáj! Sokkal jobb, mint a szalagtépő, és pláne ezerszer jobb, mint a számháború! Kártyákkal kell rohangászni két csapatban, és megvan, hogy mi üt mit, mint a kő-papír-ollóban, és a bomba mindent üt, kivéve a tűzszerészt, de senkit nem tud megfogni, de cserébe a bomba cserélhet kártyát – és lehet benne cselezni, és elhitetni, hogy már nem vagy a bomba, és menekülsz, és magad után csalni a másikat, és aztán juhú, jól felrobbantani, és tőrbe csalni ezzel a Generálist, aztán Anderst is, aztán tűzszerészként elkapni a sunnyogó Kiant, aztán menekülni előle, amikor jön bosszút állni egy magasabb lappal… Feldobta az egész napomat. (Vagy csak az tette meg a hatását, hogy Szabi megszabotálta a dán kávét, és dupla adagot rakott a gépbe. Jesper Voldby húzta is a száját, hogy milyen erős lett.) Aztán lezuhanyoztam meleggel-hideggel, és hajat mostam, és elvégeztem minden női megtisztulási szertartást, és most új embernek érzem magam. És ma senki sem zaklatott szobám szentélyében, és most se nyitnak be kétpercenként megkérdezni, hogy miért nem megyek Martin koncertjére, és nem kell egyfolytában fülelnem, hogy mikor hangzanak fel Hani jellegzetes csoszogó léptei a folyosón, és mikor jön be és hagyja következetesen nyitva az ajtót maga után. A hold ezüstre színezi a háztetőket, az előbb benézett egy csillag is – ez egy jó nap.

A viking és a Tolkien-karakter találkozása a facebookon

Diadalittas érzés magamra zárni a szobám ajtaját. Minden másodpercét ki tervezem élvezni a legális magánynak szombatig, míg a cseh lányok, és köztük gyermeklelkű szobatársam vissza nem térnek a koppenhágai vadászkörútról.

(Hani tegnap megint közölte, hogy aggódik, mikor egyedül sétálok. Könyörgöm, mindenre, ami szent, az ég adta világon milyen bajom történhetne Bjerringbróban? Az egész áll három házból és négy fából – mégis mitől félt? Hogy eltévedek? Hogy leharapja az orromat egy megvadult shetlandi póni? Vagy belefulladok a tóba és tetememet felfalják a kacsák?)

A hétvégi incidensen felbátorodva merész elhatározással felvettem Jesper Triert facebookon. Egy nappal később Katka és Hani hívták fel rá a figyelmemet, hogy az úr üzenőfalán dán nyelvű párbeszéd folyik rólam. Nosza, gyorsan lecsekkoltam, ugyan mit is csevegnek felőlem olyan kedélyesen – nos, Jesper és valami ismerőse épp azt találgatták, hogy ilyen névvel vajon egy Szilmarilok-szereplő vagyok-e. Visszaírtam dánul, hogy tévedés, ez egy normális magyar név, és nem mintha sértőnek érezném a feltételezést, de azért tisztáznám, hogy létező személy vagyok. (Nem, természetesen nem volt ilyen elegáns a megfogalmazás, sőt, gyanítom, hogy még nyelvtanilag hibátlan sem, de azért érezzék, hogy értem én ám, mit beszélnek rólam.)

Másnap a reggeli gyűlésen feltűnt, hogy Jesper kicsit cinkos, kicsit bűntudatos, kicsit meleg mosollyal tekinget felém, míg végül rá nem kérdeztem, hogy mi az.
--Semmi, csak a Szilmarilok-dolgon mosolygok. Tudod, az, aki ezt írta rólad, egy két méter hét centi magas srác, hosszú szőke hajjal.
--Vagyis tisztára viking?
--Pontosan.
--Úgy érted, vigyázzak, nehogy profilon somjon a virtuális fejszéjével?
--Neeem, amilyen hatalmas, olyan szelíd.
--Ja, csak annak az abszurditása, hogy a viking meg a Tolkien-karakter elcseveg a világhálón?
--Igen. Tudod, kicsit tartok tőle, hogy ettől összeomlik a világegyetem.

A népek megint nem bírnak magukkal, és szórakoztató programokat szerveznek a hétvégére; ezúttal játék-esküvőt. Morten a héten valamelyik vacsora közben az „üzenetek” programpont keretein belül szívhez szóló módon megkérte Amalie kezét, aztán mindenkinek kiosztották a szerepét. Nekem Kasperrel ifjú hősszerelmes házaspárt, a menyasszony és vőlegény közeli barátait kell alakítanom. Jó, persze, eljátszom meg minden, ebben elvégre van rutinom, és Kasperrel tényleg jól lehet improvizálni, de egy egész kicsit mégiscsak kínosnak érzem. Azért ennyire nem vagyunk jóban. És különben is, ehh… Nem mondok semmit. Ezt a két és fél hetet már igazán kibírhatom jó képet vágva a dolgokhoz, nem pedig úgy, mintha a fogamat húznák, nemdebár?

A holnapi látogatást Ebeltoft tengerparti városkájába viszont nagyon várom. Végre egy kis kimozdulás az épület falai közül, úgy, ahogy én szeretem. Titkos tervem elszökni a csoport elől, és magamban körbekóborolni a terepet (hallottam ugyanis rémhíreket valami városbújócskás felderítő játékról, ami gyakorlatilag tönkretenné számomra az élvezetet). Adela persze a lelkemre kötötte, hogy időben érjek vissza. Egek, mitől félnek és féltenek ezek ennyire? A Megyében vagyunk, ott mi baj érhetne?

Mérleg

Ami hiányozni fog:

A séták. A tiszta levegő, az erdő, a patak, a tó, a kacsák. A hihetetlen mennyiségű csillag, mikor nagy ritkán kitisztul az ég. A piros téglás dán házak a hatalmas, hívogató üvegablakaikkal, amik esténként messzire világlanak.

A ránctalan arcok, amik biztonságérzetet, bizalmat és önbizalmat sugároznak. Az általános meggyőződés, hogy az élet tele lehetőségekkel, hogy az öregség nem egyenlő a leépüléssel, és hogy az ember karban tarthatja magát.

A dán nyelv. Az éneklések a reggeli gyűlésen. Az étkezések alatt küzdelmesen összerakott mondatok, és az erőfeszítéseimet honoráló elismerő pillantások. A játékunk Adelával az istentiszteletek alkalmával, hogy ki mennyit ért a prédikációból.

A rendszeres étkezés, naponta háromszor, ugyanabban az időben.

A fő tárgyaim állandó kihívásai. A sisak, a kötél, a csomó, az öv, a fék, a karabiner, a gitár, a basszgitár, a dob.

Talán kicsit Katka vigyori szöszke feje, vagy Zsófi nagy szíve. Meg persze Jesper Trier szuggesztív szemei.


Ami nem fog hiányozni:

Az összezártság és elszigeteltség. Hogy valaki mindig megkérdezi, miért sétálok már megint. A véget nem érő bájcsevegés, a komolytalan, felszínes, rám erőltetett közösségi élet. Hogy bújkálni, cselezni, trükközni kell, ha akár csak fél órára vissza akarok vonulni. Az, hogy mindenki, aki valóban számít, ezerötszáz kilométernyire van, és csak egy szakadós világháló köt velük össze.

A szobatárs. A nem annyira okos hazám fiai és az alulkulturált lengyel srácok. Hogy mindig mindent magyarázni kell, mert senki sem beszéli a nyelvemet (és most nem a magyarra célzok), és ha nem tetszik, nincs hová odébbállni. Hogy a napom minden percére rá fog kérdezni valaki. Az, hogy nem lehetek a magam ura, nem vállalhatok felelősséget a dolgaimért. A kiszolgáltság és kiszolgáltatottság. A mosoda-mizéria a folyton elromló, folyton foglalt gépekkel meg a szűkös teregetőhelyekkel.

A jólét kényelmessége és tudatlansága körülöttem mindenütt.

Hogy a legközelebbi katolikus templomhoz hatvan korona az útiköltség oda-vissza.

A híg kávé.


Ej, de lassan akar már eltelni ez a vége. De legalább most három napra magamra maradok a szobában, mert a cseh lányok inváziót terveznek Koppenhágába.

Kiegészítések

Ami méltatlanul kimaradt a múlt hétről szóló beszámolóból, az az Óriáshinta (Giant Swing) fedőnévre hallgató Outdoor akció. Szabadesés húsz méter magasról. Meglepő hatékonysággal csalogatja elő a halálsikolyt a tesztalanyok ajkairól.

A mechanizmus lényege: egy hosszú kötél felapplikálva két jó magas fára, a tesztalanyt ráapplikáljuk a kötélre, majd csigák és erős karok segítségével felhúzzuk egy harmadik fára, és hajrá, zutty. Ha elég magasra húzzuk, egy darabig szabadesést produkál. Meg halálhörgést. Izgalom garantált. (Igen, először sikítottam az Outdoor folyamán – de legalább hosszan és dallamosan.)

Érdekes, ha én lennék a társastánc tanár, és hiány lenne a fiúkból, eszembe nem jutna lányt táncolni. De ha már Vibeke ragaszkodott hozzá, hogy én legyek a férfi, legalább hagyta volna, hogy vezessek. Ezt a dilettantizmust, mint tanár, mint táncos! Sajnálom, a dilettánsokkal szemben nem vagyok toleráns.

Ja, és a múlt hét sokkoló hírei.

Sokk no. 1) Morten homlokán azért húzódik Harry Pottert megszégyenítő sebhely, mert nem is olyan rég műtötték agytumorral, és a kontrollvizsgálatok miatt kellett hazamennie.

Igen, ez is egy olyan szelete az itt látottaknak, amit szeretnék megőrizni magamban. Mert megtehetné (és sokan meg is tennék), hogy otthon, ágyban fekve várja az eredményt és sajnálja magát. Ehelyett ott nyomja velünk Outdooron, és végigcsinál mindent, de mindent, noha szemmel láthatóan retteg a magasságtól. Én biztosítottam, mikor az arccal előre rapellinget csinálta, és lentről a kötélen éreztem, mennyire remeg a keze. Mikor leért, az arca szabályosan szürke színt öltött, és reszketett tetőtől talpig, mint a nyárfalevél, de akkor is megcsinálta, ahogy az óriáshintát is, a mászást is, és az összes többit.

Sokk no. 2) Hani nem véletlenül olyan, amilyen. Az apja (aki egy szemszínekre vonatkozó elejtett megjegyzés alapján erősen gyanítom, hogy valójában nem a vérszerinti apja) egy állat. Úgy értem, tényleg: olyan ember, aki néha rossz kedvében jó ötletnek tartja hozzávágni a vasalót a feleségéhez, vagy a születésnapján felköszöntés meg ajándék helyett addig ordítani Hanival, amíg az át nem menekül a barátaihoz, vagy az érettségi napján azzal útnak ereszteni, hogy úgyis megbuksz, mert hülye vagy.

Igen, szánom és megértem. A világ szomorú és kegyetlen tényei közé tartozik, hogy ettől még nem idegesít kevésbé.

Gyakran kapom magam azon, hogy a legközelebbi ablakon kifelé bámulok. Még régen, a gimnáziumban volt ez szokásom. Gondolom a tekintet ösztönösen törne a szabadulás felé. Nem tűröm jól a bezártságot.

"Tudom, hogy te vagy a dobos!"

Ma úgy döntöttem, a basszgitár már uncsi, inkább dobolni szeretnék. Hát, az nem uncsi, sőt. Ejj, de szeretem én ezt, mikor új minden oldalról, és minden erőmet meg kell feszítenem, hogy sikerüljön – ilyenkor boldog vagyok, hogy élek, és nem gondolok arra, mennyire várom a hazamenetelt. És büszkék lehettek rám, mert a nap végére megtanultam a ritmust, és ha nem is hibátlanul, de elég megbízhatóan játszottam a „zenész legjobb barátjának” szerepét a bandában. Noha nem hiszem, hogy valaha is lecserélném az éneklést, nagyon élvezem, hogy ennyi mindenféle hangszert kipróbálhatok. Komolyan, már csak ezért is megérte eljönni.

Megkésett jelentés

A hét félreértése: cream vs. queen.

Én: Nahát, milyen érdekes, hogy a dán tejszín mennyire más, mint a magyar.
Kasper: Nem is tudtam, hogy Magyarországon is van királynő.
Én: Hogy ne lenne, csak kevésbé… testes, és jóval édesebb, mint nálatok.
Kasper: A trónörökösről hallottál már? Nagyon tisztelem, nagyon haladó gondolkodású ember.
Én: Hogy jön ide a trónörökös?
Kasper: Hiszen te hoztad szóba a királynőt!

Tudom, tudom, lusta tudósító vált belőlem. Mentségemre szolgáljon, hogy pofátlanul sűrű hetünk volt.

Hétfőn a tanárok vérszemet kaptak, hogy ha már a sportosok leléptek Århusba, a többi tárgynak is legyen már valami témahete. Ennek örömére lemondták az összes melléktárgyas órát, és nyakon öntöttek minket két napnyi tömény zenével. Kedd délután kis házikoncertet adtunk az elmúlt hónapban begyakorolt számokból – afféle főpróba a szombati látogatói nap előtt. Nos, az volt az érzésem, hogy benyomták egy csoportba a jó zenészeket, egy másikba a külföldieket, a harmadikba meg a maradékot; és ez meglátszott a produkciókon is. Magunkat mondanám a középmezőnynek, egy „legenergikusabb csapat” különdíjjal. Én például úgy döntöttem, bátyám nyomdokaiba lépek, és csapom az ingyenshowműsort.

Este – ne maradjunk ki a jóból – minket is elvittek Århusba valami konzis koncerttel egybekötött sörözésre. Jó volt, színvonalas volt, de hajnali egy előtt nem sokkal értünk haza. Másnap a kötelező össznépi énekóra ellógása olyan grandiózus méreteket öltött, hogy az eljutott egészen a legfelsőbb hatóságokig. Talán húszan ha megjelentek a hatvanból. A dán nyelvóra még ennél is rosszabbul járt (bár arányosan talán nem): ott öten tették tiszteletüket, és szégyenteljesen bevallom, hogy én nem voltam köztük.

A nyüglődés legjobb ellenszere, ha erőnek erejével munkára fogod magad. Ha érzed, hogy a vérkeringésed mozgásba lendül, belekerülsz az áramlatba, és végül ma is elértél valamit, már nyert ügyed van. Így hát háborút hirdettem a semmittevés ellen, amire szükség is volt, mert a hét maradék része menthetetlenül a szombati család-barát nap (Familie- og Vennedag) lázában telt.

Megint kicsit MTT-táborban vagy LEP-en éreztem magam, mikor lehetőleg egyszerre kellett volna az együttessel, a kórussal és a modern tánc csoporttal próbálnom. Hiába, kedvelem, ha kiélhetem kreatív és exhibicionista hajlamaimat; ráadásul mindhárom produkciósorozat meglepően jól sült el, nagyjából a lehető legjobban. Számos pozitív visszajelzést kaptam, és ezek közül is szeretnék kiemelni egyet, ami nem hogy az estémet, de a hetemet feldobta.

Jesper Trier (a folyosón): Nahát, Sussi, ez klassz volt! Nem is tudtam, hogy tudsz énekelni.
Mire én (lányos zavaromban): Tényleg nem?
Jesper: Tényleg. Honnan tudtam volna.
Én: Ja, tényleg, te nem voltál itt az operánál.
Jesper: Nem, nem voltam.
Én: Egyáltalán nem hallottál még énekelni az iskolában?
Jesper: Nem. De ez remek volt.

Tanulság no. 1) Remélhetőleg Jesper Trier tisztában van azzal, hogy ha egy lánynak kedveset mond, mire az a lehető legnagyobb baromságokat kezdi el összezagyválni, az a legmélyebb megilletődés jele. Sajnálom, ha ez az ember melegen rám mosolyog, én érzem, hogy valami a gyomrom tájékán el kezd vészesen olvadozni.

Tanulság no. 2) Nem azzal van a baj, ha egy ilyen férfinak felesége van, hanem azzal, hogy nem én vagyok az.

Koppenhágai kalandozások

Az úgy történt, hogy múlt szerdán utánam jött az életem egy darabja, Nørgaards pedig azon nyomban zsugorodni kezdett, mígnem szinte csodálkozva tapasztaltam, hogy ennek ellenére makacsul csak nem hajlandó eltűnni. Két napon és három éjszakán át bújtattam látogatóimat átmenetileg megürült szobámban (Hani épp Skagenben turistáskodott az International Classzal), és igyekeztem ezalatt minél inkább szabaddá tenni magam.

Ami alól nem sikerült kibújnom, az a csütörtök-pénteki Outdoor program volt: tájfutás és katapultépítés. Legalább ismét megbizonyosodhattam róla, hogy még mindig siralmas tájékozódó vagyok, azon felül pocsék mérnök válna belőlem. A tájfutással alaposan befürödtem – ellenben az állomásokon megadott betűkből én raktam össze először a megfejtést, pedig dán szó volt. A katapultépítésnél előre figyelmeztettem a csapatomat, hogy kezeljenek üresfejű munkaerő módjára: ha megmondják, melyik fát hová kötözzem, az még menni fog. Szerencsére szakértőnek ott volt Mads, aki már számtalanszor vett részt ilyen hadműveletben. Összességében szórakoztatónak találtam a projektet, és szándékomban áll beajánlani MTT-s körökbe is: végre egyszer nem csak a művészi kattanásokkal rendelkező egyedek élhetnék ki kreativitásukat, hanem a gépészi hajlamokkal megáldottaké lenne a pálya. És vicces – és nincs az a keretjáték, amihez ne szolgálna tökéletesen illeszkedő hangulati elemként.

Szombat reggel nekivágtunk a messzi-messzi Kereskedelmi Kikötőnek (a gyengébbek kedvéért a továbbiakban Koppenhága néven fut – igen, a dánok kreatívak a városaik elnevezésében). Csodával határos módon nem késtük le a vonatot, így négy és fél óra zötykölődés, ablakon át csodálkozás és persze kockulás után nekiláttunk szállásunk bevételének, amit Aeglos szerzett nekünk a CouchSurfing honlapján keresztül.

A haditerv a következő volt: egy bizonyos Thorbjørn nevezetű dán hippinél szállunk meg, aki a hétvégére nem tartózkodik odahaza, ennek ellenére (kelet-európai elmével felérhetetlen bizalom!) hajlandó rendelkezésünkre bocsátani lakását. A kulcsot a barátnője, Louise fogja átadni nekünk, aki pár utcával odébb lakik.

Nos, mint tudjuk, a haditervek mindig azért kellenek, hogy legyen mihez képest improvizálni.

A turistaközpont zárva volt, mire odaértünk (a Jólét Földjén nem viccelnek a hétvégével), de azért sikerült szereznünk ingyenes turistatérképet. Más kérdés, hogy a keresett utcát már nem találtuk meg rajta; végül be kellett vetnem az elveszett külföldi kislány-szemeket a vonatállomás információs központjának jóképű alkalmazottjánál, aki is egészen rezignált fejjel karikázta be a térképen a nagyon is jól látható utcát.

Nos, Koppenhága nem nagy. Szerintem másfél-két óra alatt jó eséllyel kényelmesen el lehet sétálni az egyik végétől a másikig; ami egyébként nagy szerencse, mert a tömegközlekedés szemérmetlenül drága. Még rakoncátlan bőröndjeinkkel megpakolva sem tartott tovább a gyaloglás egy óránál. A legnagyobb meglepetést talán az jelentette útközben számomra, hogy a hidak sorozatával megszakított hosszúkás vízfelület valójában nem egy folyó, hanem összefüggő tórendszer. Ahhoz képest, hogy főváros, és elvileg nagyjából a fele Budapestnek, távolról sem keltette holmi metropolis benyomását. Nørgaards szűk keretei után viszont egyenesen a szabadságot jelentette.

Azért némileg elcsigázottan csöngettünk fel Louiséhoz. A megkapóan bájos lakás ajtaját ifjú lány nyitotta ki, fenekéig leomló hullámos aranyszőke hajjal és sugárzóan kedves mosollyal – meg egy nagy, buta macskával, aki előszeretettel állt két lábra, és a továbbiakban intim viszonyt alakított ki Filoménával. Meggyőződésem, hogy a leányzó egy szabadságon lévő tündér, meglehetősen meg-nem-tévesztő álruhában. A valódi bonyodalom itt kezdődött, ugyanis Thorbjørn lakáskulcsa nem akart előkerülni. Némi utánajárás után kisült, hogy kedves házigazdánk elfeledkezett rólunk, és épp Århusban mulat, lakáskulcsával a zsebében. (Milyen kár, hogy nem tudtunk róla: akár be is adhatta volna a kulcsot a vonat ablakán, vagy húsz percet vesztegeltünk az állomáson.)

Álruhás jótündérünk biztosított minket arról, hogy nincs okunk aggodalomra, nem kell az utcán aludnunk. Nyugodtan tegyük le nála a cuccainkat és lássunk neki a városnézésnek, addig ő kitalál valamit. Nyolckor el kell mennie otthonról, úgyhogy háromnegyed nyolcig lehetőleg érjünk vissza – igazán sajnálja a kellemetlenséget; és szívesen adna nekünk maga szállást, de sajnos aznap éjszakára már van vendége. Így hát ismét nekivágtunk Koppenhága bájos, nyugis esti forgatagának.

Végül Akselnél, egy 71 éves nyugalmazott építésznél lettünk elszállásolva. Persze dán módra 71 éves: lazán letagadhatna tíz évet, és maradjunk annyiban, hogy kies lakását hazánkban a „jól megérdemelt nyugdíjas kényelem” kategóriánál sajnos néhány lépcsővel feljebb kéne sorolni. Úgy éreztük magunkat, mint valami rég nem látott unokahúgok: a szívélyes vendéglátás bőven túllépte a kötelező udvariasság határait. Nem csupán vacsorával várt, gonddal reggelit készített, de végigidegenvezette nekünk a fél várost, még a buszjegyét is nekünk adta – ami egyszerre volt megható és bosszantó, tekintve, hogy két hónapja nem látott barátaimmal épp hogy sikerült elszöknöm a két hónapja tartó bájcsevegés elől, és új kapcsolatok kialakítása helyett sokkal inkább vágytam volna a régiek ápolására. De hát ilyen a CouchSurfing.

A személyes történet a második közös vacsora alatt került elő. Négy hónappal ezelőtt hagyta el nála huszonöt évvel fiatalabb (első lányával épp egyidős) harmadik felesége egy marokkói férfiért, akit egy közös CouchSurfinges út során ismertek meg. Azonnal fellobbant a szerelem, így Axel rábeszélte a marokkói úriembert, hogy térjen vissza velük együtt Dániába, és összeköltöztek hárman. Az idillnek a marokkói kormány vetett véget, amely is nem volt hajlandó megválni fiától, és visszarendelte. A volt feleség, aki időközben összeházasodott új szerelmével, vele ment, Axel pedig (huszonhat év házasság után) magára maradt.

Koppenhágát bájos és nagyon dán városnak találtam. Az épületek közül a kedvencem a Kerek Torony (a kreatív dán névadási szokások újabb bizonyítéka) volt: hogy az is egy mage-tanya, az is biztos. Gyönyörű még a Nyhavn (jelentése: Új Csatorna – nem tennék megjegyzést), és amit igazán kár lett volna kihagyni, az Christiania szabad állama, a hippitanya a jóléti állam fővárosának kellős közepén. Az egyik utca még tüchtig, rendezett, takaros, aztán befordulsz egy lugasba, és ott találod magad Anarchiában, ahol az utcán a kötött sapkák és a Che Guevarás pólók mellett árulják a hasist. Régen valami katonai terület volt, ami később elhagyatottá vált, még később pedig megszállták a szabad lelkületű dánok, majd kikiáltották magukat önálló, autonóm államnak. Ami legjobban megfogott benne, az a kreatív dekorációs elemek. Komolyan, egy nomád tábori Julcsit megszégyenítene. Díjnyertes ajtó: „Hol van Gandalf?” felirat mellett egy gázálarcos rongybaba függ, közvetlenül alatta pedig egy másik tábla hirdeti, hogy „Vízen járni tilos!”.

Az utolsó reggel is tartogatott számunkra szenzációt, a koppenhágai automata metró formájában. Igen, ezt úgy kell elképzelni, hogy ahol a vezetői ülésnek kéne lennie, ott egy hatalmas üvegfalon át bámulhatod az alagutat. Mint valami SciFiben. Öt éves gyerekeket megszégyenítő áhítattal álmélkodtunk rajta – igazából tényleg lenyűgöző látvány.

Igen, őszintén és nőiesen bevallom, hogy nagy kedvem lett volna felszállni a lányokkal a gépre. Ehelyett csak egy vonatot késtem le, és meglepő módon komplikációk nélkül bonyolítottam le a visszautat.

Nørgaardsban a szobámban áldott magány fogadott: Hani a sportosztállyal épp Århusban járt, enyém volt a terep. Hát, ezt meg tudnám szokni, jobban mondva még mindig nem tudtam megszokni a hiányát. Az asztalomon ajándék gyanánt a saját ruháim vártak (soha nem teszek ruhát asztalra, az asztal a papíroké, a ruháknak ott az ágy meg a szék), meg valami beazonosíthatatlan műanyag dolog, meg egy szalvéta és egy félig lenyalt kiskanál. Aznap estére bezárkóztam a szobába, és úgy tettem, mintha a falain kívül nem létezne világ, kivéve persze valahol messze a távolban, ahová épp feladtam postán az életem egy kis darabját.

Természetesen továbbra is konstruktív és harcra kész vagyok. De ettől függetlenül hivatalosan is elkezdtem számolni a napokat.

Le a brunch intézményével!

Nørgaards-ban a vasárnapot a brunch által ünneplik. Ennek lényege, hogy összevonják a reggelit és az ebédet: tíz és tizenkettő között lehet a dán svédasztalhoz járulni, igény szerint müzliért, gyümölcsért, joghurtért, kávéért-teáért, sült szalonnáért, sültkrumpliért, rablóhúsért, palacsintáért, és ezek különféle kombinációiért. A hivatalos ideológia, miszerint így tovább alhatunk, meglehetősen átlátszó, mivel szombatonként aki tovább akar aludni, egyszerűen kihagyja a reggelit, felkel délben, elmegy ebédelni, és mindenki boldog. Így azonban a korán kelők korgó gyomorral várják a tíz órát, és vacsoráig mindenki éhenhal. Jó, jó, oké, ott a kávéskocsi a gyümölccsel, süteménnyel, és különben is, Nørgaards nem az a hely, ahol a konyháról ne kapnál bármikor valami harapnivalót egy közepesen megindító tekintetért cserébe, de attól még felesleges és elhibázott koncepciójú intézménnyel van dolgunk.

Jelentem, a templomban hétről hétre többet értünk meg a dán hablatyból. A leírt szövegekkel szinte könnyedén boldogulok, és most már a prédikációból is el-elkapunk néhány szót Adelával. Ebből a szempontból sajnálom, hogy nem maradok kint mondjuk még egy évig – más szempontból annyira azért nem szakad meg a szívem.

A gáláról pozitívan tudok nyilatkozni. A tanárok minden apró részletre ügyelve tálalták számunkra az estét – ezt akár szó szerint is érthetjük, mert valóban az öltönyös-kosztümös Jesper Voldby, Anders, Line és Vibeke szolgált fel nekünk vacsora közben, miközben Jesper Trier egy mikrofonnal a kezében Tamakashit, a kretén japán konferansziét alakította, „great sexy pianist Martin” pedig „plays the great sexy piano”, hogy a fent említett személytől idézzek.

A vak randin az évfolyam zárkózott menő srácát fogtam ki – már amennyire meg tudom állapítani. (Nem biztos, hogy megbízható forrása vagyok a csoporton belüli szerepeknek: a bálkirály személye például rendkívüli módon meglepett. Alex se jól nem néz ki, se nem okos, se nem kedves, se nem különösebben jó semmiben – egyáltalán, a nevét is alig jegyeztem meg ez alatt a két hónap alatt.) Szerintem mindenki ismeri a típust: Mads aránylag jóképű, jól sportol, tippem szerint jó anyagi helyzetben van, amennyit beszéltem vele, az alapján intelligensnek és tájékozottnak tűnt, jól beszél angolul, még udvarias is, de rettentően tartózkodó. A barátnőjével, a szomszédomban lakó Dorthéval afféle évfolyam párosa. A maga módján van benne valami vonzó; csakhogy a vonzó srácoknak két típusát ismerem: az egyik old, a másik zavarba hoz, és Mads határozottan az utóbbi. Mindenesetre tökéletes gentleman módjára kísérte a gondjaira bízott két hölgyet, adta a kezünkbe a kincstárilag kiutalt vörös rózsát és italt, vezetett minket a helyünkhöz, sőt, még a széket is alám tolta, ahogy úriemberhez illik.

Mit is mondjak a továbbiakról? Az ingyenbornak köszönhetően az este során előadtam a kicsi Angwen berúg című magánszámot. A Lanchét már meglehetősen oldott hangulatban táncoltam, és szükség volt Kasper határozott vezetésére. Ahogy szükség volt az oldottságomra is, mert utána táncverseny következett, hat számmal, amihez a hölgyeknek a táncrendjükbe korábban le kellett vadászni a partnert. Sabinével és Zsófival még csak-csak eltáncoltam volna józanul, valószínűleg Kasperrel is, Rolffal talán, de Kevint például aligha merem bevállalni. Nagyjából egy órával később Dorthe volt a szerencsés, akinek végül a szó szoros értelmében kisírtam a lelkemet. Nem viselkedtem gázul, a legtöbb ember valószínűleg inkább díjazta a szokatlan látványt, amint alkoholos befolyásoltság alatt meglehetősen lazán táncolok, ennek ellenére kicsit szégyellem magam. Igazából nem volt rá szükségem. Igazából nagyon rég nincs már rá szükségem. Sem a sírásra, sem a mesterséges mámorra.

Kiegészítés

Ebédszünetben Jesper Voldby esdeklő arccal pedzegette, hogy mi lenne, ha kihagynánk a ma délutáni medence-kajakot, mert két és fél órát töltött ma már vízben, és fázik. Jesper, a rövidgatyás Jesper, keménycsávó Jesper, kegyelemért könyörgött! Ahh, ezért már érdemes volt ma fölkelni.

Délután is csatlakoztam az International Classhoz; valami szadomazo dán művészfilm volt terítéken egy őrült nőről és üzletember férjéről. nem állítanám, hogy rossz volt, de most biztosan beletört a bicskám. A felénél feladtam.

The Blind Dating the Blind

Az iskola egyrészről a bál lázában ég, másrészről mind inkább megtörik az általános kimerültség hulláma alatt. A szemek tompán fénylenek a félig csukott szemhéjak alól, még a máskor jó hangulatú kóruspróbán is; a torkokat sálak övezik, az aláfestő zenét köhögések szolgáltatják. A névsorolvasásnál egyre több névnél váltja fel a „Ja”-t (Leho „Hello”-ja mellett) a „Beteg” bekiabálás. Még Jesper is megkönyörült rajtunk, és nem vitt ki minket a szitáló esőben óriáshintát építeni. Helyette négyes turnusokban gyakorolhattuk a kajakozást az uszodában, amit én eléggé el nem ítélhető módon elblicceltem, és helyette csatlakoztam az International Classhoz egy beteg dán komédia erejéig. Nem bántam meg. Talán evezek a medencében délután.

A Lanché ellenben nem kímél senkit. Reggel a tornateremben kétségbeesetten kopogtak cipősarkak, ahogy a kezek és lábak káoszában próbáltuk úgy megtalálni a helyünket, hogy közben ne fejeljünk le senkit, ne perforáljuk senkinek a lábát, és közben még orra se bukjunk, úgyhogy ilyen főpróba után este bizonyára fényesen fog menni. A vakrandi… no attól jobban félek. Hasonlóan Harry Potterhez, aki szívesebben próbált volna szerencsét ismét a sárkánnyal, mint a lányokkal… kérem vissza a harminc méteres sziklámat és a vízesést!

Tegnap reggel ugyanis szívhez szóló levelek vártak minket a közös postaládában. Az enyém így hangzik:


Dear Zussi,

I’ve had my eye on you for some time, and now I have finally found the courage to ask you out. I want you to know, that you would make me very happy, if you would meet me Friday the 21th of November at 17.40 in the TV-room by café farmor.

Afterwards I would like to invite you to an outstanding dinner and galla party int he five star hotel Nørgaard. We will be having dinner at 18:00 in the great ballroom (foredragssalen)
Dresscode: galla dress and tuxedo

Sincerely Yours

Please do not tell anyone where we are going to meet. I have been looking forward to surprise you.


No igen, a dátumot persze elrontották, természetesen a mai estéről van szó. Hát, érzek némi csomót a gyomrom tájékán. Nem arról van szó, nyilván el tudok én csevegni bárkivel húsz percig, de… az egész olyan kínos. Van benne valami… megalázó. Éppen úgy, ahogy az egész társastáncos párválasztási mizériában.

Zárás gyanánt idemásolom azt a szösszenetet, amit Rolffal tervezünk előadni a napokban. Ha jól sejtem, a szöveget Monthy Python ihlette, úgyhogy továbbolvasás csak az erős idegzetűeknek! Az én szövegeimet N betű jelzi (eredetileg Naja szerepelt volna benne), az R értelemszerűen Rolf.


Kitchenduty.

R: Do you know we have the kitchenduty today?
N: Yes, we planned it at the corridormeeting yesterday, where we had some fun giving each other nicknames, after you left us.
R: Really? Did you give me a nickname?
N: Yeah, Rolfie-boy.
R: Ha ha. Ok, what about the others and what did you plan?
N: Yes. Who takes care of the washingmachine, what the coffee trolley, dusting the floor Idon’tknow, tomorrow...
R: I’m sorry, what did you say?
N: Who takes care of the washingmachine, what the coffee trolley, dusting the...
R: So you got all these guys together and you don’t know their names?
N: I do know their names.
R: Then what’s their names?
N: I just told you.
R: Then who takes care of the washingmachine?
N: Yeah.
R: Who?
N: Exactly.
R: Who takes care of the washingmachine?
N That’s who.
R: Who?
N: That’s it.
R: the guy that cleans the dishes?
N: That’s who.
R: What are you saying? Who takes care of the washingmaching?
N: Yes, Exactly. Who takes care of the washingmachine.
R: Who?
N: ...Takes care of the washingmachine.
R: GRRRRR. What’s the name of the person taking care of the washingmachine?
N: No, no. You got it all wrong. What takes care of the coffee trolley.
R: Who takes care of the coffee trolley?
N: Who takes care of the washingmachine.
R: I don’t know!
N: He dusts the floor.
R: How the hell did we get to the person who dusts the floor?
N: First of all you mentioned his name, Second of all who does not take care of the floor, he takes care of the washingmachine!
R: What?
N: He takes care of the coffee trolley.
R: Who?
N: He takes care of the...
R: I’ll kill you, if you say ”who takes care of the washingmachine!!”......Ok, we have a person that cleans the tables, and he is called...?
N: Tomorrow.
R: You don’t wanna tell me today?
N: I’m tellig you now.
R: Then go ahead.
N: Tomorrow.
R: At what time?
N: What?
R: What time tomorrow are you gonna tell me who takes care of the tables?

N: Who takes care of the washingmachine.
R: I don’t know.
N: He takes care of...
R + N: Dusting the floor.
R: sigh. Ok, So I’ll be helping who?
N: Exactly.
R: Stop playing with my mind!
N: I’m not.
R: Sigh.....Ok, we have a person that makes the tea, can you tell me his name?
N: Why.
R: I just thought I wanted to know.
N: I’m telling you why.
R: then tell me.
N: Why.
R Because.
N: No she takes out the trash.
R: uhm......What?
N: he cleans the coffee trolley
R: Who cleans the coffee trolley?
N: No who takes care of the washingmachine.
R: I don’t know:
N He dusts the...
R: FLOOR, FLOOR, FLOOR!! Damn it!....Sigh... Ok, so tonight we’ll go to the kitchen, why make the tea and takes out the trash, because. I’ll be helping the person who takes care of the washingmachine, while what takes care of the coffetrolley, and dusts the floor, I don’t know, But tomorrow we’ll take care of the tables and I don’t give a shit!
N: What did you just say?
R: I said I Don’t give a shit!
N: Oh, he’s off duty today.
R: Damn you, I’ll go to bed now!

"Hermione, kivel mész a bálba?"

A zeneórák továbbra is a két véglet között ingadoznak. Ha van épp velünk egy tanár, aki kézben tartja a dolgokat, akkor minden megy, mint a karikacsapás. Ha nem, szétesünk és apránként belefulladunk a káoszba. Ezen a héten Søren jóvoltából az első verzió valósult meg. Jelentem, már le tudom játszani basszusgitáron az I Love Rock’N’Rollt, meg a This Love-ot a Maroon 5-tól. Szerepel még a repertoárban a My Moon My Man a Feisttől (vokál és tamburin), és a Last Dance a Raveonettestől (valami dán banda, és mindig Marionettest mondok helyette). Ja, meg a Kings of Leontól a Sex on Fire, de azt szerencsére valószínűleg ki fogjuk szavazni. Felmerült még a Sweet Home Alabama, de Søren kegyelemért könyörgött, mikor meghallotta az ötletet. Azt mondja, akárhányszor fellépett, bármikor, bárhol, bármilyen közönség előtt, valahonnan mindig előkerült egy részeg, cowboy-kalapos fazon, aki minden áron a Sweet Home Alabamát akarta hallani, és ettől sehogy nem lehetett eltántorítani. A végére úgy meggyűlölte a számot, hogy most már sírhatnékja támad, ha csak meghallja.

A szólóm hangképzésen persze átcsúszott következő hétre. Jellemző. Persze, nem egy nagy dolog, de úgy készültem rá. Már reggel ezen izgultam. Új, mondhatni szűz közönség: egyetlen csapásom lesz meghódítani őket. Mennie kell. Ez lesz a mércéje, hogy hová jutottam két év alatt.

Pénteken bál lesz az iskolában. Egész héten folyik a Lanché, egy dán specialitás (afféle francia négyes-szerű tánc) betanítása. Rémhírek terjengenek valamiféle vak randiról is, amit a tanárok szerveznek, de hogy pontosan miben is áll majd ez, vagy egyáltalán hogyan tervezik kivitelezni kétszerannyi lánnyal, mint fiúval, az egyelőre rejtély. A táncpárom mindenesetre már megvan, és nem is jártam rosszul, amire a nemek arányát tekintve azért némileg büszke vagyok. Kasper nem táncol rosszul. Igaz, többnyire túl szétszórt ahhoz, hogy rendesen megjegyezze a lépéseket, de megoldja színészből. Vele aztán lehet játszani.

Az ír kávé regéje

A történet, amiről mesélni fogok, a múlt félévi norvégiai úton esett meg, és több szempontból rendkívül tanulságos. Mondhatni, példázat értékű. A narrátor nem elfogulatlan, ugyanis Jesper szemszögéből hallottam a barlangban, a tűz mellett, és ő nagyon is közelről érintett a morális vonatkozásokban. Tisztában vagyok vele, hogy terjengenek más változatok a diákok között (egy-egy morzsájuk hozzám is eljutott), de, mint azt jól tudjuk, az igazság pártos, és az erkölcsi felelősség kérdésénél engem most egyébként is jobban érdekel az a mentalitásbéli különbség, amit ez a kis történet kiválóan szemléltet.

Történt pediglen egyszer, a májusi norvég túlélőtúra utolsó estéjén, hogy Jesper a buszban felejtette a whiskeyt, amelyből ünneplés gyanánt ír kávét tervezett készíteni az egész társaságnak. Meg is jegyezte, hogy milyen kár, mert ő már bizony nem fog érte legyalogolni. Nosza, rögtön ajánlkozott két magyar legény, hogy majd ők leszaladnak érte, ha csak ennyi kell a boldogsághoz. Jesper oda is adta nekik a kulcsot. A probléma csak az, hogy fiaink korábban szülőföldjük iránti szomjúságukat hazai pálinkával igyekeztek csillapítani, és kevéssé voltak már birtokában józan ítélőképességüknek. Ennek folytán, mikor elérték küldetésük célállomását, kimondottan jó ötletnek tűnt számukra ketten meginni a whiskeyt, aztán randalírozni egyet a kisbusszal.

Csodával határos módon nem történt személyi sérülés, csak a személygépjármű ment tropára.

Nomármost. Ha ez az eset Magyarországon történik, Jespert nyilván alaposan előveszik, hiszen őrá volt bízva a csoport, és nyilván illett volna észrevennie, hogy a két úriember mattrészeg. (Igen, hallottam olyan verziót, hogy Jesper sem volt már egészen józan – ezt nem tartom kizártnak. Meg olyat is, hogy egyenesen ő mondta a srácoknak, hogy vezessenek el valahová, mert nem tudta, hogy ittak előtte – ezt nem tartom valószínűnek: nem hiszem, hogy Jesper ekkorát hazudna.) Jesper dán mércéjével mérve ellenben mivel ő nem adott arra utasítást, hogy üljenek részegen a volán mögé, innentől kezdve a srácok felelőssége, hogy mit csináltak, és még olcsón megúszták, amiért csak kicsapták őket az iskolából, és se nem fizettették meg velük a kárt (amihez joguk lett volna), se nem jelentették a rendőrségnek (ami kötelességük lett volna, és akkor minimum egy hónap börtön nélkül a fiúk nem ússzák meg).

Megjegyzem, szerintem a fiúk egy magyar iskolában sem számíthattak volna enyhébb bánásmódra, sőt, bár az biztos, hogy Jesper is kapott volna egy-két kellemetlen kérdést. Ennek ellenére hazánk fiai persze azzal az érzéssel mentek haza, hogy velük igazságtalanul elbántak. Jesper állítása szerint az egyik kis híján nekiment.

Ez az eset is felhívja a figyelmet valamire, amit lépten-nyomon a bőrömön érzek. A különbségre az itteni gondolkodásmódban. (Pedig ez még Európa, elvileg azonos kultúrkör – mit csinálnék én, teszem azt, Afrikában?)

A közép-európai mentalitás számára az ember alapjáratban – birka. Pásztor kell neki, terelőkutya és elektromos drótkerítés. Mindent ezerszer kell a szájába rágni, hogy felfogja, és saját érdekében be kell szabályozni minden mozzanatát.

A dán mentalitás számára az ember önálló, gondolkodó lény, aki maga felel a sorsáért, tetteiért. Ha veszélyes dolgot csinál (pl. sziklamászás), és egyszer elmondod neki, mire kell vigyázni, akkor nincs gond, mert már tudja – ha pedig esetleg nem figyelt, magára vessen. Képes döntéseket hozni, és megszerezni, amire szüksége van: nem kell helyette óvatosnak lenni, sem pedig tálcán hozni neki a dolgokat.

Ez nekünk gyakran úgy jön le, hogy magunkra vagyunk hagyva, és a kutya sem törődik velünk. Ha azt mondják, két perc múlva indul a busz, akkor két perc múlva indul. Ha nem vagyunk ott, és nem tudunk külön szólni valahogy, otthagynak, akár késik az óránk, akár hosszú volt a sor a vécében, akár kitört bokával fetrengünk a benzinkút túloldalán. Ha kiteszik az uzsonnának valót, élelmesnek kell lenni, és rá kell vetni magunkat, mert ugyan van bőven, de bizony el fogják kapkodni a jobb falatokat, fel sem merül, hogy talán osszuk szét, ahogy az számomra természetes lenne.

A közép-európai mentalitás számára a felszerelésből sosincs elég, sosincs elég jó, és ami van, azt meg kell becsülni, mint a szemünk fényét, mert ki tudja, lesz-e valaha másik. Ha valaminek baja esik, kész a botrány, az egymásra mutogatás, a sírás-rívás.

A dán mentalitás számára a felszerelés van. Ha nincs, akkor szerzünk. Ha elromlik, szerzünk másikat. Zeneórán valaki rosszul tett le egy elektroakkusztikus gitárt (meg sem próbálom megsaccolni, mennyit érhet, de gyanítom, hogy hatjegyű), Kian meg véletlenül belehátrált, úgyhogy letört a feje. A magyarokban megfagyott a vér – a dánok nevettek egyet, és megállapították, hogy erre a jövőben vigyázni kell.

Más mércék. Más fogalmak.

Norvégiai túlélőtúra

Nem lehetett volna csodálatosabb.

Még az időjárás is a kezünkre játszott: csak szerdán esett, a többi nap borongós-szárazra fordult, bőrig ázás és hasogatóan hideg csillagos éjszakák nélkül.
Szerda reggel vágtunk neki két kisbusszal. Az iskola úgy búcsúztatott minket, mint csatába induló katonákat szokás. Ezzel szemben a hirtshalsi révig dicsőséges alvással töltöttem az időt.

Anders szégyentelenül kiröhögött, amiért lefotóztam a kompot. Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy odahaza sem a Balatonon, sem a Dunán nem sűrűn látunk tengerjáró hajókat, de nem vagyok benne biztos, hogy átért az üzenet. Anders egyébiránt egy lökött 19 éves dán kölök, némi hiperaktív beütéssel. Teljesen zizzent, három másodpercig nem képes megmaradni a fenekén, de mindezek mélyén mégis árad belőle valami megmagyarázhatatlan nyugalom. Az itteni közvélemény jó pasinak tartja; nekem mondjuk nem jön be, de csípem, mert hatalmas nagy szíve van, és az élénksége miatt szórakoztató, oldó társaság.

Norvégiába első látásra beleszerettem. Amint a partvonal felderengett a láthatáron, egyértelmű volt, hogy országot váltottunk: ég felé törő sziklák alkottak apró szigeteket; szerintem csak Kristiansandben találni magasabb csúcsot, mint egész Dániában. A levegő ugyanolyan tiszta, a pirostéglás rendezett házak viszont eltűntek, cserébe hegyes-völgyes, fenyőfás, patakos-vízeséses táj tárult elénk, alighogy partra szálltunk. Szárnyalni való vidék.

Egy kunyhóban töltöttük az első és az utolsó éjszakát. Így rendezné be egy klasszikus, jól bevált sémákra esküsző filmrendező az Otthonos Vadászházat: minden fából, a festett keretes ablakok két oldalán függöny, a meleget rengeteg kályha, a fényt petróleumlámpa és gyertya adja, a tágas konyha-nappali helyiségben hosszú asztal mellé padokra, vagy a kis asztal köré karosszékekbe lehet telepedni, a sarokban óra, aludni pedig lehet a fából ácsolt galérián, vagy a három hálószoba egyikében, vagy a díványon. A továbbiakban beszéljenek a képek, és egészítse ki őket a fantázia. Nagyon meghitt volt, annyi szent. És hulla fáradt is voltam, holott aznap még a busz ment helyettünk, leszámítva az utolsó negyedórás sétát minden cuccal a hátunkon – ami mondjuk bőven elég volt ahhoz, hogy az esőtől mocsaras jellegű terep ripityára áztassa a cipőnket. Megjegyezném, az én bakancsom továbbra is jól vizsgázott. Elég az hozzá, hogy nem kellett ringatni.

Másnap, csütörtökön teljes menetfelszereléssel nyakunkba vettük a hegyvidéket. Úgy éreztem magam, mintha apám lennék: minduntalan lemaradtam fényképezni, aztán nyakamban a tokkal caplattam a többiek után. Folyók, vízesések mentén, sziklák között, rozzant hídon át vezetett az utunk. Nem lett volna egy vészes táv a maga hét kilométerével, a terep miatt mégis öt órányi kimerítő, feszített tempójú gyaloglás árán értük el még időben, jóval sötétedés előtt a táborhelyet a “barlang” (valójában inkább egy apró bemélyedés) és az apró hegyi tó között.

Magunknak építettünk menedéket ágakból és a magunkkal hozott ponyvákból. Tűzrakóhely gyanánt a barlang szolgált, a vacsorát ellenben zseniális kis összerakható mobil-konyha segítségével készítettük el. A dánok továbbra is a legképtelenebb hozzávalókat képesek elpakolni egy ilyen túrához (legalábbis számomra): ezúttal bacon, előre pácolt csirke, tészta, kókusztej és paradicsomszósz került elő a táskákból. A kimerítő menetelés után aligha számítottam elfogulatlan ínyencnek, de szerintem igenis jót kotyvasztottunk belőle. A puhányabb szekció úgy döntött, hogy visszatér a kunyhó luxusához, a maradék társaság ellenben elmondhatatlanul hangulatos estét töltött a szabadban. Még csak nem is fáztunk annyira, hála a tűznek, a jól megépített, fenyőágakkal kibélelt menedéknek, a hálózsáknak, dupla polifoamnak, és a réteges öltözködésnek.

A tűz mellett Jesper “pszichológus” névre hallgató játékát játszottuk. Lényege, hogy valaki nem tudja a szabályokat; ez az ember kérdéseket tesz fel mindenkinek, de mindenki a tőle kettővel balra ülő személy nevében próbál meg válaszolni. Ha a válasz netalán nem stimmelne, a kettővel balra ülő személy azt mondja: “Pszichológus!” – erre mindenki feláll és helyet cserél. Mindezt addig, amíg a szerencsétlen kérdező rá nem jön a rendszerre.

Másnap két csoportban rafting és rapelling. A kormányosunk erősen emlékeztetett egy hencegő hajóskapitányra: hol merész állításokkal (“Ezen a szakaszon én vagyok az egyetlen vezető, aki húsz év alatt egyszer sem borult!”), hol pajzán anekdotákkal (például hgoy miként vásárolta az összes raftingfelszerelést egy prágai kuplerájban) szórakoztatott minket. Két kifejezést tudott magyarul: “Istenem, Istenem!”, és “Te állat!” Állítása szerint egy csinos lánytól tanulta mindkettőt. Ereszkedtünk vízeséseken, csordogáltunk csöndes vizeken, lehetett jelentkezni egy rövid kormányzásra (persze nem hagytam ki), és lehetett leugrani egy egy sziklafalról, hét méter magasról, megkongatni a folyó fölé lógatott harangot, a csónakhoz evickélni, majd hagyni, hogy társaid a mentőmellénynél fogva kirángassanak. Igen, ezt is bevállaltam, és csak egyszer küldtek közben arcon egy kósza evezővel.

Rapelling: ereszkedés kötéllel egy harminc méter magas sziklafalon. Tulajdonképpen egyszerűbb, mint a gyakorló toronyból volt, mert messze nem olyan sima, függőleges a felület. Mámorító élmény; inkább merészség, mint erő kérdése, de azért igenis fárasztó a hosszas ereszkedés, akármit mondjon Jesper. (Neki könnyű. Az ő ősei között tuti több majom volt, mint az átlagos embernek.)

Majd visszatérés a kunyhó kényelmébe. A dánok nem Halloweent vagy Mindenszenteket ünnepelnek ilyenkor, hanem a J-napot, mikor a Jule øl, azaz a karácsonyi sör kibocsátásra kerül. Ilyenkor állítólag ingyensört osztogatnak a kocsmában. Ennek örömére Jesper is hozzánk vágott egy rekesznyit, ami az elmúlt napok viszontagsága után, bevallom, jól esett. A finom vacsora után, a sör mellett, a jó melegben játszottunk még egy kör pszichológust, meg egy másik játékot is, de azt nem mondom el, hátha még eljátszatom veletek is egyszer.

Szombat délelőttre maradt a sziklamászás azok számára, akik még éreztek magukban erőt és lelkesedést. Sajnáltam, hogy nem jutott rá több idő; szívesen csinálnék még ilyesmit életem során, mert buli. Persze muszáj volt megpróbálnom azt a falszakaszt, ami a legnehezebb volt (Jesper szerint legalább 7b besorolás, vagyis piszoknehéz, és kaptam érte jutalmul egy elismerő-hitetlenkedő fejcsóválást). Természetesen nem sikerült, de azért büszke vagyok a hősies küszködésemre.

A visszaúton felváltva aludtunk és unatkoztunk. Az “édes otthon”-ban aztán meleg fogadtatásban részesültünk, az egész iskola kivonult, transzparenssel, mindennel. A fogadóbizottság egyetlen szépséghibája az volt, hogy a főbejáratnál sorakozott fel, mi pedig hátulról, a tornaterem felől osontunk be. Nem kis meglepetésemre legalább hat embernek volt azonnal sürgős a nyakamba borulni, ami egyrészről nyilván jól esett, másfelől viszont az összes cuccommal a vállamon, egész napos mászás és utazás, no meg négy napi nomád élet után jobban vágytam volna arra, hogy engedjenek utat a szobámig, és inkább szeressük egymást egy fél óra múlva, egy alapos zuhanyzás-hajmosás után…

Én nem tudom, hogy volt egyeseknek kedve és energiája még a fél éjszakát átbulizni ezek után. Én a magam részéről udvariasságból odatoltam az arcomat öt percre, megnéztem magamnak az alkoholos befolyásoltság alatt, a biliárdasztal tetején Aqua számokra tomboló bohó ifjúságot, aztán elmentem aludni. Hani előzékenyen maradt még egy éjszakát Adela szobájában, úgyhogy zavartalanul pihenhettem. Egyrészről rendkívül kényelmes volt nekem így, másrészről érzek némi lelkifurdalást – miért vagyok ilyen hideg és távolságtartó?

Mindenesetre a gleccserkommandó felejthetetlen élménnyel ajándékozott meg. Köszönöm a szüleimnek, az iskolának, a barátaimnak, akik bíztattak, meg azoknak is, akik nem, meg a csillagok kedvező együttállásának, és minden egyéb emberi vagy nem emberi tényezőnek, amely hozzájárult a létrejöttéhez.

Lusta bejegyzés

Tegnap gitárórán a "második turnus", a nemzetközi csoport (ugyanis a kevés gitárra való tekintettel kettébontottak minket, és egy dán meg egy külföldi osztozik egy hangszeren) arra jött be a terembe, hogy Anders (a tanári kar egyetlen nem nős férfitagja) épp a dán kislányokat hajkurássza. Egyesével levadászta és legyűrte őket, majd filctollal bajszot és szakállat rajzolt sikongatva tiltakozó áldozatainak. Utána mentegetőzve hozzáfűzte nekünk, hogy ez a büntetés, amiért rosszul játszottak az órán. Niels figyelmeztetett, hogy egy dán népfőiskolán közvetlenebb a tanár-diák viszony, mint ahogy mi azt megszokhattuk, no de ennyire?

Lusta vagyok elkezdeni pakolni Norvégiára. Pedig milyen gyönyörű hátizsákot kaptam már kölcsön az iskolától.

Nincs most kedvem a társastánchoz se negyed öttől - a szociális, ráadásul jelen esetben nemek közötti dependencia minden megalázó kiszolgáltatottságával.

Sajnálom, én képtelen vagyok úgy gyakorolni, hogy tudom, hogy áthallatszik a két szomszédos szobába - ahol talán aludnának, vagy valami másra koncentrálnának éppen, vagy csak nem szeretik talán ezt a zenét, vagy esetleg halálra idegesíti őket a kornyikálásom. Hiába, a gyakorlást hallgatni nem élvezetes - és a kényszerközönségem iránti részvét egyszerűen megbénít. Pedig nagyon, nagyon, nagyon szeretném, hogy jól sikerüljön jövő hétfőn az Easy.

Valószínűleg jót tenne a lelki nyugalmamnak, ha Hani nem sikongatna örömében-bánatában, nem csoszogna, és becsukná maga mögött az ajtókat. Van még hová fejlődnöm elfogadás terén.

Ja, vasárnap jártam Viborgban. Bájos kisváros; Bjerringhörrnél egy fokkal nagyobb, középkori eredetű település, a szokásos dán piros téglás házakkal (vizuális illusztráció a szokott helyen). Rendelkezik egy apró katolikus templommal, amit főleg a bevándorló lengyelek és (tudj'Isten miért) vietnámiak tartanak fenn. Adela egészen megrökönyödött azon, hogy errefelé a "hagyományos", tornyos-festményes-díszes katedrálisokat lakják a luteránusok, míg a katolikusok az általa kedvelt egyszerű, mondhatni "puritán" fehér házacskába szorulnak, pont fordítva, mint ahogy ő odahaza megszokta. És, kárpótolva a felekezetet a dekoráció hiányáért, az oltár mögött ablak nyílt egyenesen a tóra és az őszi színekben pompázó fákra.

Hazafelé pedig a következő párbeszéd zajlott le az állomáson köztem és szegény pénztáros hölgy között:
-Jeg vil gerne have en billet til Bjerringbro!
-Værsgo!
*Üdvözült vigyor*
-Nahát! Ez az első dán nyelven vásárolt vonatjegyem!
*barátságosan elnéző mosoly*
-Jól ment!

Dícséretes, milyen jól vette a helyzetet...

Most, hogy elvonult már az első izgalom, és a honvágy első hulláma is, néha (mint például múlt szerdán, kóruspróba alatt), elfog a diadalérzet, hogy megcsináltam, valóban itt vagyok, ezerötszáz kilométerre otthonról, idegen tájakon, ahol furcsa nyelvet beszélnek. Kitörtem a világom apró keretei közül. Tapasztalok. Felfedezek. És úgy tűnik, csak nem tudok betelni a felfedezés örömével. Azt hittem, a természet szépsége is olyasmi, aminek javarészt a távolság adja a báját. Arra számítottam, hogy hamar el fogja veszíteni a vonzerejét, amint az újdonság helyébe lép a megszokás. Nem így történt. A magányos kóborlásaim, bátran állíthatom, ittlétem legboldogabb perceit adják. Mikor csavargok, cél és szándék nélkül iszom be a táj, az ég csodáit, legyen nappal vagy éjszaka, tiszta vagy borongós idő, a színeket, illatokat, apró zajokat, olyankor – tudom, közhelyesen hangzik – olyan egységben érzem magam a világgal. Olyankor olyan egyszerű és magától értetődő dolognak tűnik, hogy az ember jó legyen. Olyankor semmi sem hiányzik.

Szerda reggeltől szombat késő estig utazás Norvégiába. Amolyan kósza-túra lesz ez is, komppal, hegyi házikóval, szikla tövében alvással, sok tóval, vadvízi evezéssel és sziklamászással. Egy egészen pici félelem. Nem az a fajta, ami megbénít, hanem ami kellemesen pezsdíti a vérem. Talán nem is félelem, csak izgalom. Nehéz elhatárolni.

Következő kérdés százötvenezer forintért: magammal vigyem-e a fényképezőgépet? A pillanatot vagy a méregdrága szerkentyűt vágyjam jobban megőrizni?

A zeneóra a múlt hét örvendetes kreativitása után ma ismét káoszba fulladt a délelőtt, és érdeklődés hiányában elmaradt délután. Szintén elmarad a hangképzés, Line betegsége miatt, így jövő hétre tolódik a szóló dal is. Egyszer már elhatároztam magam az I Don’t Know How to Love Him mellett, aztán az utolsó pillanatban mégis meggondoltam magam, és úgy döntöttem, megpróbálom az Easy as Life-ot az Aidából. Veszélyes dolog videókat nézni a neten… Végtére is egy életem, egy halálom. Legfeljebb beégek egy csomó ismeretlen előtt, akiknek a nagy részét aligha látom majd túl gyakran két hónap múlvától fogva…

Hétköznapi bejegyzés egy nemzeti ünnep napján

A tegnapi magyar est átütő sikert aratott. Igaz, valóban kitettünk magunkért mind a tizenegyen. Bármennyire húztam a számat eleinte a magyar csoporttól, a végére még engem is elfogott valamiféle összetartozástudat és nemzeti indíttatású elérzékenyülés. A közmegegyezés (már azon kevés résztvevő körében, akiknek volt összehasonlítási alapja) kikiáltotta minden idők legjobb prezentációjának az iskolán belül. Tény és való, a reformpedagógia hívei hangosan éljeneztek volna, olyan interaktívra vettük a formát, és az ingerek olyan széles skáláját zongoráztuk végig.

Egy kvízzel kezdtünk, ilyen kérdésekkel, hogy hány méter Magyarország legmagasabb pontja, mi a pénznem, mekkora az alapterület, hány fős a lakosság – és utolsó kérdésként, így, magyarul, hogy hány éves a kapitány. A célt elértük: felkeltettük az érdeklődést. A dánok nagy része mosolyogva szabadkozott, hogy nahát, milyen keveset is tudnak rólunk – pedig csak egy ember tippelte be a fővárosra a Bukarest opciót, és ő is rögtön áthúzta.

A lányok (Zsófi, Kata, Dóra) igazi le-a-kalappal powerpoint prezentációt állítottak össze: egyszerre volt érdekes, szép és hiteles, remekül eltalált képekkel, motívumokkal, ahol a híres jellegzetességek és az apróságok, a magas kultúra, a népszokások és az ifjúság hétköznapjai kiváló egyensúlyt alkottak. Peti is kitett magáért a zenei válogatással. Meglepetésünkre lelkes fogadtatásra talált a gulyásunk: ahhoz képest, hogy vacsora után alig két órával szolgáltuk fel, a dánok felfalták az óriási vájdling kétharmadát. (A legszívmelengetőbb magatartást Morten mutatta, aki először azt kérdezte, elkérheti-e a receptet, aztán azt, hogy lehet-e repetázni, végezetül pedig megjegyezte, hogy ez a legjobb leves, amit az iskolában evett.)

Dalt is tanítottam; a Tavaszi szélt ugyan honfitársaim megtorpedózták, de végül kompromisszumos megoldásként megegyeztünk Az utcánban az Illéstől. Bejelentettem, hogy most pedig bosszút veszünk a reggeli gyűlésekért, ahol dán dalokat énekeltetnek velünk; majd hozzátettem, hogy az esélykiegyenlítés nevében én is megpróbálkozom valamivel, amihez meg én nem értek, és gitáron fogom magunkat kísérni. Nos, igen. Ezen nagyon filóztam, hogy be merjem-e vállalni. Az akkordok rettentő egyszerűek (kimerülnek a D, G, A szentháromságban), de én nem tudok gitározni, és alig egy napom volt begyakorolni. Ez még mind nem lett volna baj, ha a helyszínen rá nem ébredek, hogy erőteljesen remeg a kezem. Nem, aligha ez a gitározás lesz életem büszkesége. Mégis, azt hiszem, a célnak megfelelt, és a dánok lelkesen követelték a második versszakot. Az este pozitív visszhangjai még ma is fel-felcsendültek innen-onnan.

Ja, és nézzétek meg ezt a videót: http://www.bbr.hu/hirek/115/Uj_imazsfilm_budapestrol

Tegnap Outdooron ismét fára másztunk, de ezúttal magunknak kellett megcsinálnunk a saját biztosítási pontjainkat. Mivel a vizes faágak ellenére egyszer sem estem le, a különbség kimerült annyiban, hogy így határozottan macerásabb mászni, hiszen minduntalan meg kell állni kötözgetni. Ma pedig kipróbálhattuk az arccal lefelé ereszkedést függőleges falon. Ennek két nagyon kellemetlen pontja van. Az egyik az, amikor megállsz a fal tetején, és közlik, hogy akkor most talán dőlj előre, amíg vízszintesen nem állsz – na abban a pillanatban nehéz meggyőzni magad, hogy ezt most tényleg komolyan gondolják. A másik az, amikor elkezdesz ereszkedni, és gyakorlatilag az öveden lógsz, ami belepréselődik a hasfaladba, erős hányingert eredményezve.

Talán szerdán történt, hogy a reggeli gyűlés alkalmával, Vibeke unszolására, felállt Pernille (akinek a nevét, bármily sokkoló, úgy ejtik, hogy „Panillö” – ez a nyelv a fonológusok álma: pont olyan, mintha a németre ráeresztettek volna mondjuk három turnusnyi leníciót). Látható zavarban elmondta, hogy régebben évekig depresszióval küzdött, és noha most már sokkal jobban van, és itt, az iskolában is érzi a további javulást, néha rá-rátörnek még rohamok, és olyankor egyedül kell lennie. Nincs szüksége se segítségre, se külön együttérzésre, tudja kezelni a helyzetet, és ismeri a saját határait, egyszerűen annyit kér, hogy tartsuk tiszteletben, ha el kell mennie. Nem tudom eldönteni, hogy inkább furcsának, vagy inkább nagyszerűnek tartom a probléma ilyen szemérmetlenül nyílt és praktikus kezelését. Tulajdonképpen… milyen egyszerű így. Ugyanakkor nem mindannyiunk igénye-e, hogy néha hagyják elmenni? Valóban betegség kell ahhoz, hogy ilyen egyszerű, nyílt, jogos kéréssel forduljunk a társainkhoz?

A berlini és azt megelőző hét antiszociális hangulata elvonult, és az utóbbi napokban nem zavar a nyüzsgés, sőt, kimondottan kellemesnek találom. (Igaz, a szobatársam időről időre irritál, de abszolút kezelhető szinten.) Ezek szerint mégsem vagyok szociofób, társas együttlétre alkalmatlan, degenerált létforma. Egyszerűen arra van igényem, hogy tartsák tiszteletben a határaimat, a személyes szükségleteimet. Melyekbe beletartozik az elvonulva, elmélyülve, magamban tartott idő. Szerintem ez igenis így egészséges. Persze, mindenkinek máshol vannak a határai… Nekem néha szükségem van a magányra. Ennyi.

A másik Jesper, a nem Voldby, hanem Trier, is határozottan azok közé az emberek közé tartozik, akiknek nem fair, hogy felesége van. Egy fél angol szakos diplomás színész; hihetetlenül impulzív, szuggesztív, azontúl intelligenciával, műveltséggel és humorérzékkel megáldott ember. Az a fajta, aki bármiről álljon ki beszélni a maga könnyed, pergő angoljával, abból biztos, hogy showműsor kerekedik. És rettenetesen jól esett, amit mondott. Miután kijavítottam a Tolkienről tartott előadásán, és Angol irodalom órán egy Irwin Welsh novella kapcsán vitába keveredtem vele a Szerző haláláról, privátban jeleztem felé, hogy nyugodtan szóljon rám, mikor ideje befognom a számat. (Nem ez lenne az első alkalom, hogy problémák adódnak abból a nagy számból – már jó ideje jobban szeretek elébe menni a konfliktusnak.) Ő csak mosolygott és nézett azokkal a csillogó szemeivel:

--Nem, valóságos áldás egy olyan diák az órán, mint te. Feldobja az elemzést, ha van, aki vitába szálljon velem. És elképesztően jól tudsz angolul.

Aztán élénk beszélgetésbe bocsátkoztunk a romantikus brit költők ihletetlen voltáról, később pedig szópárbajt rögtönöztünk az Outdoor és az általa tartott Filmszínjátszás kurzusok rangsoráról.

Igen, még mindig ennyit tud számítani egy jókor elejtett pozitív visszajelzés a megfelelő személytől.

Ma

Dicsőítségek velem együtt a second hand shopokat. Ma vettem egy dzsekit, sapkát és egy pár kesztyűt, összesen 65 koronáért. Most már nyugodt szívvel várom a norvégiai túlélőtúrát.

Mivel kedd van, ma is volt társastánc Kutyavári Asszonka vezetésével. Fura egy műfaj - mámorító lenne, ha nem keserítené meg a kiszolgáltatottság. Az, hogy az ember ennyire függ a partnerétől: lehet, hogy nem is jut, vagy reménytelenül ügyetlen, vagy, még rosszabb, olyasvalaki, akit egyáltalán nem esik jól átkarolni. Persze szokás szerint nagyon kevés a fiú, de ma azért sem voltam hajlandó fiút táncolni. Négy alkalomból egyszer nekem is kijárnak a lánylépések.

Végezetül vacsora után majdnem másfél órát töltöttem a konyhában. A felszabadítóan undorító kategóriába esett. Tudjátok, mint sárban játszani.

Átlagos nap

A basszusgitár már ismerősként üdvözölt. A workshopok káoszából visszatértünk a rögtönzött együttesek konstruktív munkafolyamatához. A dalt mondjuk ezúttal se hallottam még életemben, de az ujjbegyeim határozottan kevésbé tiltakoznak. Szokja a cigány a szántást.

Azoknak a táborához csatlakoztam, akik szerint a konyhaszolgálat jó szórakozás. Különösen a kávécskocsi összerakása: lefőzni a kávét, teát, elszöszmötölni a termoszkannákkal, levadászni a konyhának csúfolt labirintus különböző finomságait - a tejet, a gyümölcsöt, a cukrot, a süteményt - és aztán kitolni az egészet a közös helyiségbe, és nézni, ahogy örülnek neki. A klasszikus női szerepek közül továbbra is testhezállónak érzem a konyhatündér vetületet.

Jövő hétre hangképzés órára vállaltam, hogy felkészülök valamilyen dallal. Azonnal mondjátok meg, mit válasszak. Gondolok itt az eddigi repertoárom darabjaira csakúgy, mint egyszerűen megtanulható új darabra - legjobb az lenne, ha tudnék hozzá zongorakíséretkottát is szerválni, mondjuk neten, mert akkor Line le tudna kísérni. Valahogy... nem tudom, kicsit úgy érzem, kínosan venné ki magát, ha zenei alappal adnám elő magam. De lehet, hogy én aggódom túl. Tehát, vélemények?

Berlin

3,6 milliós, szellős, különös város. Sajátos bájjal. Több parkkal és kevesebb emberrel, mint Budapest. Erősen átszövi közelmúltbéli szomorú történelme: meggyalázott, kettétépett, összefércelt város. Emlékszik a Holokausztra, a Reichstag felgyújtására, a Fal felépítésére és lerontására. Kettős város – a meghitten ismerős, gigantikus szocreál monstrumok, valamint a művészet dackorszakát idéző spontánul értelmezhetetlen kortárs művészeti alkotások jellemzik. Mintha magában foglalná az egész huszadik századot. Megszerettem. Úgy érzem, tudnék ott lakni.

Igen, az árai alapján is. Hosszú idő óta az első külföldi város, ami egyáltalán nem drágább, mint Budapest.

A dánok továbbra is liberális szellemben, a túlszervezés vagy kicentizés teljes mellőzésével bonyolítják le akcióikat. A standard ellenőrző kérdés a buszon a következőképp hangzott: „Mindenki itt van?” Ha tíz másodpercen belül senki sem tiltakozott, hallgathatott örökre – igen, Berlin és Dánia között félúton, egy útszéli vendéglátóipari egység parkolójában is. Hozzánk vágták a város térképét, a három napos bérletet, a 30 euró kajapénzt, és az idő nagy részében mehettünk, amerre láttunk.

Hotelünket sajátos indusztriális romantika lengte körül. Bejárat gyanánt egy lift szolgált, a szűk folyosó mennyezetét kibelezett lámpák díszítették, a szobában megkapóan sivár drótra applikált piros függöny védett a kíváncsi tekintetektől. (Vizuális illusztrációért forduljon a Berlin mappához a már korábban megadott képtáron belül.) Négy fős szobákban szállásoltak el minket. Ez rendkívül praktikusnak bizonyult, nagyobb társaságban ugyanis kisebb az egy főre jutó nyomás. A három cseh leányzó víg anyanyelvű karattyolása közepette jóval egyszerűbb volt kivonnom magam a szociális kötelezettségek alól.

Kedd délelőtt egy elismerésre méltóan profi idegenvezető hölgy (aki a stílszerű Tatjana névre hallgatott) mintegy három óra alatt busszal végigzongorázta velünk Berlin főbb nevezetességeit. A dicséretet ezúttal minden irónia nélkül értem: a válogatása ésszerű volt, a beszéde informatív és érdekes, befogadható mennyiségű, de elég ahhoz, hogy átfogó képet adjon. Remekül elősegítette a következő három nap önálló felfedezőkörútjait. A továbbiakban azonban a szervezett programok jobbára a kísérő tanárok érdekes ízléseinek random fellángolásaihoz igazodtak. Søren esténként el-elvitt minket valami kocsmába jazzt hallgatni; Ole, a rajztanár ellenben egészen sajátos művészeti kiállításokra cipelt bennünket.

Az első ezek közül, mindjárt kedden, a Hamburger Bahnhof Museum kortárs tárlata. Nehéz szavakba foglalnom a szürreális élményt. Talán legcélravezetőbb egy-két konkrét példát kiemelnem az ott megtekinthető műremekek közül. Az egyik teremben például azt hittem, egy lomtalanítás közepébe csöppentem, a kiállított tárgyak ugyanis leginkább ormótlan, embernagyságú szivacsdaraboknak tűntek; kisült azonban, hogy a valóságban óriás zsírtömbök. Lózsír, vagy húsz tonna. Vagy volt egy hatalmas fehér szoba, ahol Dolby Surroundban ütemes taps és éljenző stadionzúgás hallatszott, a túlsó falon meg nem egészen tenyérnyi kijelzőn egy focimeccs ment. De akadt még ezen kívül zöldesbarna paca egy egész falat betöltő vásznon, vagy táblára ragasztott szennyes edény és evőeszköz. Lelkem mélyén azzal a határozott meggyőződéssel jöttem ki, hogy a király meztelen.

Másnap a kortársok után a dadaisták kerültek sorra. Ezúttal idegenvezetőt is kaptunk, aki sejtelmes suttogása alapján Arwennek képzelte magát A két toronyból, idióta, ámde kitartó kérdései alapján pedig magyartanárnak a gimnáziumból. Aztán végre beszabadultunk valami normális képtárba, Tizianóval meg Raffaelóval meg Rembrandtal – erre ezek a buta dánok úgy átnyargaltak rajta, hogy éreztem a menetszelet. Elvileg csoportos jeggyel mentünk, tehát nem lett volna szabad lemaradnunk a többiektől, de ez nagyjából a harmadik terem után végképp meghiúsult. Később, kihasználva a csütörtök esti ingyenes belépőt a Museuminsel intézményeinél, sikerült bejutnom az Alte Nazionalgalerie-be is. Csupán egy-két jelentéktelen impresszionistához volt szerencsém: Renoire, Monet, Manet, Gaugin, Rodin… Nevezzetek beszűkültnek. Nem, nem tudom megérteni Ole ízlését.

Ami igazán megfogott Berlinben, azt többnyire egyedül fedeztem fel. Határozottan, lelkifurdalás nélkül, ellentmondást nem tűrően vontam ki magam a megkésett óvodás csordaszellem megnyilvánulásai alól, és renitens módon magamban vettem nyakamba a várost – az Unter den Lindent, a Brandenburgi Kaput, a Reichstagot, a Gendarmenmarktot, az édes otthont idéző metróaluljárókat, az üzleteket, parkokat. Utolsó nap csoportosan zarándokoltunk el a Denkmal szomorú, halott kőtömbjeiig a komor esőben, de az ingyenes Holokauszt-kiállítást a csoportból egyedül én néztem meg. Egyébként jó arányérzékkel, értelmesen összeállított kiállítás; túlzásoktól és ízléstelen figyelemfelkeltéstől mentes. Maga a bemutatott anyag – az magáért beszél, az önmagában megráz.

Gazdag három nap volt. Dobtam pénzt a szökőkútba. Szeretnék még egyszer végigsétálni a Spree partján. Ugyanúgy illett a városhoz a hideg, néhol esős, ezerszínű ősz, mint Rómához a ragyogó, lendületes tavasz.

A majdnem tizenkét órásra nyúló hazaúton párhuzamosan kellett megvívnom a csatáimat a hasgörccsel, a mardosó éhséggel, és Kasper figyelemre méltó energiatartalékaival. A diadalmenet csúcsának azt a pontot nyilvánítanám, mikor a busz lerobbant, mert kifogyott a benzin. Rég éltem meg megérkezést ekkora katarzisként.

Dániában az én mércémmel már tél van. A boltokban karácsonyi dekoráció (vagyis december kell legyen, mert legjobb tudomásom szerint Karácsony decemberben van), és ma reggel tíz óra tájban, templomba menet, a pocsolyát határozott jégkéreg borította.
Azt hiszem, bárhogy húzom a számat az újabb pénzkiadás gondolatára, muszáj lesz vennem egy sapkát meg egy pár kesztyűt. A kabát kérdést majd még meglátom.

Dühöngés

Adjatok. Egy. Saját. Szobát. Aminek. Magamra. Zárhatom. Az. Ajtaját.

MOST!!!

Kósza beszámoló

Magamtól ébredtem, mikor Mikkelt kivéve még az egész tábor aludt. Igaz, az elsők között is tértem nyugovóra, amint sikerült elszakítanom magam a fák közt, a tó vizén játszó ezüstös holdfény látványától.

Egyedül sétáltam el a négyszáz méternyire fekvő másik, különálló víztükörig: Dánia legtisztább taváig, amiből inni is lehet. Mielőtt megtöltöttem volna a műanyag kannát a reggeli teánkhoz és kávénkhoz, és visszatértem volna a lassú füstölgésnek induló tábortűzhöz, nem álltam meg, hogy ne adózzam néma csodálattal a képnek. A friss, reggeli majdnem-csendnek, a víz hűvös kristályérintésének, az aranyba forduló fák csúcsán megülő első sugaraknak.

Csütörtök délben indultunk el két kisbusszal Silkeborg felé. Egy hatalmas összefüggő tórendszer (az internet alapján legjobb tippem szerint a Julsø) lakatlan, szeles partján szálltunk vízre. A szemközti szigeten ott tornyosult előttünk Dánia második legmagasabb csúcsa mind a 147 méterével, melyet a helyiek a hangzatos Éghegy (Himmelbjerget) névvel illetnek. A tetejét egy torony díszíti, ami a srácok szerint híres, bár hogy miért, azt már nem tudták megmondani.

Odafelé kenu jutott nekem, vissza kajak. Odafelé a bátyám volt velem, aki annyiszor kormányzott mögöttem a vízitúrákon, és aki egyszer elmagyarázta, hogy kell; visszafelé Zsu, aki sokat mesélt kigyúló szemmel a kétoldalú evezők gyönyörűségeiről. Az biztos, hogy nagy múltra (egy teljes fél órányi gyakorlásra és némi elméleti oktatásra) visszatekintő kormányosi szakértelmem minden szikrájára szükség volt, hogy Zsófival párban végigküszködjük magunkat a szél és zápor random rohamaitól sújtott tó-labirintuson át. (Tegye fel a kezét, aki ezt a mondatot elsőre értelmezni tudta...) A mélypont az volt, mikor a viharos szél a parttól jó messze keresztbe fordította a kenut, és jónéhány, örökkévalóságnak tűnő percen át bárhogy erőlködtünk, nem tudtuk ismét irányba állítani. Az volt az a pillanat, mikor mindkettőnkből kitört a tiszta, csengő, orkánt túlszárnyaló kacagás.

Azt hittem, hőmérséklet tekintetében az éjszaka lesz a legrosszabb. Hát nem. Amikor ázott seregünk szárazföldre tette a lábát, az volt a kemény. Az eső csúfosan elbánt a melegebbik nadrágommal, és amint abbahagytam a mozgást, rákezdtem a vacogásra. Órák múlva, egy harisnya, egy száraz (bár rövid és vékony) nadrág, egy pár meleg zokni, és összesen hat rétegnyi póló meg pulóver magamra pakolása után sikerült csak úgy-ahogy megmelegednem a tűznél. Úgy-ahogy. Ellenben remekül vizsgázott mind Nørgaards feliratú termópulcsim, mind frissen vásárolt bakancsom, mind a Jesper által kiutalt két polifoam és „melegebb” hálózsák. Az éjszakát szinte tökéletes kényelemben töltöttem az úgy-ahogy felvert sátorba zsúfolódva.

Gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű helyen vertünk tábort. Egyik oldalról az erdő szegélyezte a kis tisztásunkat, a másik három felől meg közvetlenül a tó; épp csak a szélárnyékot biztosító egy-egy sor fával a víz és a sátraink között. Meglepetésemre Mikkel vezetésével gond nélkül, ripsz-ropsz tüzet csiholtunk az esőáztatta erdő fáiból. Mint megtudtam, ilyenkor a fenyőfák alsó, elszáradt ágait, és a nyírfák kérgét kell összegyűjteni gyújtós gyanánt. A táborhely építésekor jöttünk rá, milyen jól felszerelten érkeztünk: először egy nagy tálca gyümölcsöt és süteményt osztottak szét az elcsigázott hadak között, aztán sorra kerültek elő a sátrak, a grill-rács, és mindenféle szem-szájnak ingere vacsorahozzávaló.

Nem, ezelőtt még soha nem ettem tábortűz mellett és fölött készült hamburgert. És az is egészen biztos, hogy nem számítottam ilyen fejedelmi vacsorára.

A ma délelőtti visszaút a csendes, napsütötte vízen gyerekjátéknak tűnt. És végre volt alkalmam viselni a különböző SciFis csillagflották egyenruháit idéző neoprén öltözéket. Szélfújta, piros arccal, hulla fáradtan és farkaséhesen érkeztünk meg. Úgy érzem, az outdoor csapat egyik tagját se kell majd ma este ringatni. Bár lehet, hogy vannak köztünk olyan lelkes ifjak, akik bevállalják a partyzást… Én a magam részéről határozottan érzem, hogy sok ennyi nekem. Nekem havi egy buli bőven elég, nem akarok hetente kétszer kirúgni a hámból. Annyira nem lelkesedem a gondolattól, hogy holnap zöld színű ruházatommal demonstrálhatom szingli mivoltomat a "jelzőlámpa party" alkalmából.

Záróakkord gyanánt megosztom veletek Maria tegnap reggeli megnyilvánulását az összehasonlító nyelvészet témakörében. „A magyar nyelv tényleg nagyon bonyolult lehet. Észrevettem, hogy mikor magyarul beszélsz is, gyakran keresgéled a szavakat. A dánok ezt nem szokták.”

Bevallom, ez szíven ütött. Meggyőződésem, hogy ez a beszélő gondolatai, nem pedig a nyelve bonyolultságának a függvénye…