Huszonnégy

Éjfél után hét perccel arra ébredtem, hogy legalább heten sereglenek be a szobámba, hogy hozzámvágjanak egy doboz csokit, és azon melegében nekilássanak angol és dán születésnapi dalokat énekelni. A reggel során is alig győztem a nyakamba borulókat; az otthonról érkezett hat sms-ről és elektronikus tortáról nem is beszélve. Úgy érzem, megéri megszületni. Kemény munka, de nem marad el az elismerés.

Eme csodás napom egyébiránt azzal telt, hogy hol fára másztam, hol vadonatúj Nørgaards-os pulcsim melegét élvezve biztosítottam, vagy csak néztem a mászókat. Aki azt hiszi, hogy a fáramászás gyerekjáték, még nem csinálta Jesperrel, és aligha jutott fel 15-20 méteres magasba, közben szemkápráztató tornamutatványokkal szórakoztatva kibicelő társait, és cirkalmas fohászokkal az égieket. És azt kell mondjam, jó voltam. Kétszer másztam meg a legnehezebb fát, amit nagyon sokan feladtak; még Dorthénél is sebesebben jutottam fel, pedig ő azért kemény csaj. Az hagyján, de rettentő módon élveztem. Most minden izmom emlékszik az erőpróbára és a sikerre; és minden hajszáleremben túlteng az endorfin.

Ilyenkor szembesül vele az ember, hogy a hétköznapokban a kihívások milyen beszűkült körével találkozik. Az iskolában, a munkahelyen, de még edzésen is… A mércék, az elvárások, a tevékenységek, a felállított rangsorok mind-mind olyan keskeny szeletét érintik mindannak, amiben valaki jó lehet. Mindenkinek ajánlom az efféle hirtelen váltást radikálisan újfajta, és sokkal szélesebb skálájú kihívásokra, mint például nekem most ez az ősz. Azt hiszem, az egész népfőiskolai rendszernek pont ez a lényege: személyiséget fejleszteni, kirántani kicsit az iskolapadból, kreativitásra és másféle tevékenységekre ösztönözni. Nem része ugyan a hivatalos, lépcsőzetes oktatási rendszernek, de a gimnázium és az egyetem között szinte mindenki eltölt egy félévet valamelyik népfőiskolán; vagy ha nem, akkor bepótolja később. Sőt, olyan is van, aki repetázik.

Kedves olvasóim, az elmúlt két hét változatos tapasztalatainak fényében, e jeles évforduló alkalmából, engedjetek meg nekem egy kis önértékelést; ugyanis most egészen más szemszögből tekintek a saját képességeimre, és ezt nem árt kicsit letisztázni.

Igen, a felfogásom valóban gyors az átlaghoz képest. Egyszerűen gyorsan tanulok, legyen szó a kötél megfelelő csomózásáról, dallamról, szövegről, gitárakkordokról, a biztosítás és a tánckoreográfia mozdulatairól, vagy nyelvről. Igen, elég jól beszélek angolul – mondjuk ez nem nagy szó, hiszen, mondhatni, ez a szakmám. Viszont igenis jó vagyok kommunikációból is, és ennek nem csak a nyelvtudáshoz van köze. Egyszerűen értem, mit akarnak az emberek kézzel-lábbal kifejezni, és látom azt is, hol értik félre egymást. Ha összeszedem magam, tudok bánni az emberekkel. Többektől megkaptam, hogy jó tanár vagyok. (Hízelgett is a hiúságomnak, még ha nem is szeretném ezt a foglalkozásomnak.) Igen, van érzékem a zenéhez – a ritmushoz és a dallamhoz egyaránt.

Sportban és ügyességi játékokban nem vagyok kimondottan tehetséges. Ami mégis jobban megy elsőre, mint a többieknek, azt nem velem született adottságnak, hanem hosszú évek kemény munkájának tudom be. A sok év kung fu, vívás, tánc, stb. nem múlik el nyomtalanul: azt gondolom, ennek köszönhető, hogy az ágak között lavírozva képes voltam nem csak a karom, hanem az egész testem izmait kihasználni, ezért vagyok edzettebb az átlagnál, ha futásra, ugrálásra kerül a sor. Meggyőződésem, hogy a hokiütővel is a vívás terén szerzett minimális gyakorlatom miatt boldogultam egész tűrhetően. Csocsóban szánalmas teljesítményt nyújtottam – biliárdban és röplabdában közepesen pocsékot – teniszben egészen tűrhetően játszottam, de abban is visszanyúlhattam némi gyerekkori emlékekhez, amikor azért volt néhányszor alkalmam próbát tenni vele. Ugyanez áll az evezésre is.

Ami továbbra is nehezen megy, az az ilyen intenzív közösségi lét. Igen, érzem, hogy ebben a kérdésben még nem sikerült igazán rátapintanom a lényegre, pedig hetek óta próbálom megfogalmazni, miről is van szó… Nem arról van szó, hogy ne tartanám fontosnak az emberi kapcsolatokat, vagy hogy ne találnám meg bárkivel a hangot, ha kell. De nagyon nehezen találok olyan kapcsolatot (igazából minden téren), ami megüti a mércémet; pótlékokra meg nem vagyok rászorulva. És igénylem az elmélyülés, a magány, a nyugalom perceit, itt, Nørgaards-ban pedig ezeket nem könnyű megtalálni. Mondhatni, mindért meg kell harcolni. Még úgy a legesélyesebb magadra maradni, ha kiszöksz egy magányos séta erejéig; de az, hogy békén hagyjanak, amíg írsz, olvasol, vagy, teszem azt, odahaza hagyott barátaiddal, rokonaiddal és üzletfeleiddel próbálod tartani a kapcsolatot, hát, az bizony macerás egy ügy.

Tényleg kíváncsi vagyok, hová fogja ez kiforrni magát három hónap alatt. Ó, ellavírozni ellavírozgatok, nincs azzal gond; de fogom-e a végére egy koherens, hamisítatlan közösség tagjának érezni magam?

Elválik.

Mindenesetre, hölgyeim és uraim, nem tudom, volt-e már valaha ilyen örvendetes születésnapom.