Hétköznapi bejegyzés egy nemzeti ünnep napján

A tegnapi magyar est átütő sikert aratott. Igaz, valóban kitettünk magunkért mind a tizenegyen. Bármennyire húztam a számat eleinte a magyar csoporttól, a végére még engem is elfogott valamiféle összetartozástudat és nemzeti indíttatású elérzékenyülés. A közmegegyezés (már azon kevés résztvevő körében, akiknek volt összehasonlítási alapja) kikiáltotta minden idők legjobb prezentációjának az iskolán belül. Tény és való, a reformpedagógia hívei hangosan éljeneztek volna, olyan interaktívra vettük a formát, és az ingerek olyan széles skáláját zongoráztuk végig.

Egy kvízzel kezdtünk, ilyen kérdésekkel, hogy hány méter Magyarország legmagasabb pontja, mi a pénznem, mekkora az alapterület, hány fős a lakosság – és utolsó kérdésként, így, magyarul, hogy hány éves a kapitány. A célt elértük: felkeltettük az érdeklődést. A dánok nagy része mosolyogva szabadkozott, hogy nahát, milyen keveset is tudnak rólunk – pedig csak egy ember tippelte be a fővárosra a Bukarest opciót, és ő is rögtön áthúzta.

A lányok (Zsófi, Kata, Dóra) igazi le-a-kalappal powerpoint prezentációt állítottak össze: egyszerre volt érdekes, szép és hiteles, remekül eltalált képekkel, motívumokkal, ahol a híres jellegzetességek és az apróságok, a magas kultúra, a népszokások és az ifjúság hétköznapjai kiváló egyensúlyt alkottak. Peti is kitett magáért a zenei válogatással. Meglepetésünkre lelkes fogadtatásra talált a gulyásunk: ahhoz képest, hogy vacsora után alig két órával szolgáltuk fel, a dánok felfalták az óriási vájdling kétharmadát. (A legszívmelengetőbb magatartást Morten mutatta, aki először azt kérdezte, elkérheti-e a receptet, aztán azt, hogy lehet-e repetázni, végezetül pedig megjegyezte, hogy ez a legjobb leves, amit az iskolában evett.)

Dalt is tanítottam; a Tavaszi szélt ugyan honfitársaim megtorpedózták, de végül kompromisszumos megoldásként megegyeztünk Az utcánban az Illéstől. Bejelentettem, hogy most pedig bosszút veszünk a reggeli gyűlésekért, ahol dán dalokat énekeltetnek velünk; majd hozzátettem, hogy az esélykiegyenlítés nevében én is megpróbálkozom valamivel, amihez meg én nem értek, és gitáron fogom magunkat kísérni. Nos, igen. Ezen nagyon filóztam, hogy be merjem-e vállalni. Az akkordok rettentő egyszerűek (kimerülnek a D, G, A szentháromságban), de én nem tudok gitározni, és alig egy napom volt begyakorolni. Ez még mind nem lett volna baj, ha a helyszínen rá nem ébredek, hogy erőteljesen remeg a kezem. Nem, aligha ez a gitározás lesz életem büszkesége. Mégis, azt hiszem, a célnak megfelelt, és a dánok lelkesen követelték a második versszakot. Az este pozitív visszhangjai még ma is fel-felcsendültek innen-onnan.

Ja, és nézzétek meg ezt a videót: http://www.bbr.hu/hirek/115/Uj_imazsfilm_budapestrol

Tegnap Outdooron ismét fára másztunk, de ezúttal magunknak kellett megcsinálnunk a saját biztosítási pontjainkat. Mivel a vizes faágak ellenére egyszer sem estem le, a különbség kimerült annyiban, hogy így határozottan macerásabb mászni, hiszen minduntalan meg kell állni kötözgetni. Ma pedig kipróbálhattuk az arccal lefelé ereszkedést függőleges falon. Ennek két nagyon kellemetlen pontja van. Az egyik az, amikor megállsz a fal tetején, és közlik, hogy akkor most talán dőlj előre, amíg vízszintesen nem állsz – na abban a pillanatban nehéz meggyőzni magad, hogy ezt most tényleg komolyan gondolják. A másik az, amikor elkezdesz ereszkedni, és gyakorlatilag az öveden lógsz, ami belepréselődik a hasfaladba, erős hányingert eredményezve.

Talán szerdán történt, hogy a reggeli gyűlés alkalmával, Vibeke unszolására, felállt Pernille (akinek a nevét, bármily sokkoló, úgy ejtik, hogy „Panillö” – ez a nyelv a fonológusok álma: pont olyan, mintha a németre ráeresztettek volna mondjuk három turnusnyi leníciót). Látható zavarban elmondta, hogy régebben évekig depresszióval küzdött, és noha most már sokkal jobban van, és itt, az iskolában is érzi a további javulást, néha rá-rátörnek még rohamok, és olyankor egyedül kell lennie. Nincs szüksége se segítségre, se külön együttérzésre, tudja kezelni a helyzetet, és ismeri a saját határait, egyszerűen annyit kér, hogy tartsuk tiszteletben, ha el kell mennie. Nem tudom eldönteni, hogy inkább furcsának, vagy inkább nagyszerűnek tartom a probléma ilyen szemérmetlenül nyílt és praktikus kezelését. Tulajdonképpen… milyen egyszerű így. Ugyanakkor nem mindannyiunk igénye-e, hogy néha hagyják elmenni? Valóban betegség kell ahhoz, hogy ilyen egyszerű, nyílt, jogos kéréssel forduljunk a társainkhoz?

A berlini és azt megelőző hét antiszociális hangulata elvonult, és az utóbbi napokban nem zavar a nyüzsgés, sőt, kimondottan kellemesnek találom. (Igaz, a szobatársam időről időre irritál, de abszolút kezelhető szinten.) Ezek szerint mégsem vagyok szociofób, társas együttlétre alkalmatlan, degenerált létforma. Egyszerűen arra van igényem, hogy tartsák tiszteletben a határaimat, a személyes szükségleteimet. Melyekbe beletartozik az elvonulva, elmélyülve, magamban tartott idő. Szerintem ez igenis így egészséges. Persze, mindenkinek máshol vannak a határai… Nekem néha szükségem van a magányra. Ennyi.

A másik Jesper, a nem Voldby, hanem Trier, is határozottan azok közé az emberek közé tartozik, akiknek nem fair, hogy felesége van. Egy fél angol szakos diplomás színész; hihetetlenül impulzív, szuggesztív, azontúl intelligenciával, műveltséggel és humorérzékkel megáldott ember. Az a fajta, aki bármiről álljon ki beszélni a maga könnyed, pergő angoljával, abból biztos, hogy showműsor kerekedik. És rettenetesen jól esett, amit mondott. Miután kijavítottam a Tolkienről tartott előadásán, és Angol irodalom órán egy Irwin Welsh novella kapcsán vitába keveredtem vele a Szerző haláláról, privátban jeleztem felé, hogy nyugodtan szóljon rám, mikor ideje befognom a számat. (Nem ez lenne az első alkalom, hogy problémák adódnak abból a nagy számból – már jó ideje jobban szeretek elébe menni a konfliktusnak.) Ő csak mosolygott és nézett azokkal a csillogó szemeivel:

--Nem, valóságos áldás egy olyan diák az órán, mint te. Feldobja az elemzést, ha van, aki vitába szálljon velem. És elképesztően jól tudsz angolul.

Aztán élénk beszélgetésbe bocsátkoztunk a romantikus brit költők ihletetlen voltáról, később pedig szópárbajt rögtönöztünk az Outdoor és az általa tartott Filmszínjátszás kurzusok rangsoráról.

Igen, még mindig ennyit tud számítani egy jókor elejtett pozitív visszajelzés a megfelelő személytől.