Kósza beszámoló

Magamtól ébredtem, mikor Mikkelt kivéve még az egész tábor aludt. Igaz, az elsők között is tértem nyugovóra, amint sikerült elszakítanom magam a fák közt, a tó vizén játszó ezüstös holdfény látványától.

Egyedül sétáltam el a négyszáz méternyire fekvő másik, különálló víztükörig: Dánia legtisztább taváig, amiből inni is lehet. Mielőtt megtöltöttem volna a műanyag kannát a reggeli teánkhoz és kávénkhoz, és visszatértem volna a lassú füstölgésnek induló tábortűzhöz, nem álltam meg, hogy ne adózzam néma csodálattal a képnek. A friss, reggeli majdnem-csendnek, a víz hűvös kristályérintésének, az aranyba forduló fák csúcsán megülő első sugaraknak.

Csütörtök délben indultunk el két kisbusszal Silkeborg felé. Egy hatalmas összefüggő tórendszer (az internet alapján legjobb tippem szerint a Julsø) lakatlan, szeles partján szálltunk vízre. A szemközti szigeten ott tornyosult előttünk Dánia második legmagasabb csúcsa mind a 147 méterével, melyet a helyiek a hangzatos Éghegy (Himmelbjerget) névvel illetnek. A tetejét egy torony díszíti, ami a srácok szerint híres, bár hogy miért, azt már nem tudták megmondani.

Odafelé kenu jutott nekem, vissza kajak. Odafelé a bátyám volt velem, aki annyiszor kormányzott mögöttem a vízitúrákon, és aki egyszer elmagyarázta, hogy kell; visszafelé Zsu, aki sokat mesélt kigyúló szemmel a kétoldalú evezők gyönyörűségeiről. Az biztos, hogy nagy múltra (egy teljes fél órányi gyakorlásra és némi elméleti oktatásra) visszatekintő kormányosi szakértelmem minden szikrájára szükség volt, hogy Zsófival párban végigküszködjük magunkat a szél és zápor random rohamaitól sújtott tó-labirintuson át. (Tegye fel a kezét, aki ezt a mondatot elsőre értelmezni tudta...) A mélypont az volt, mikor a viharos szél a parttól jó messze keresztbe fordította a kenut, és jónéhány, örökkévalóságnak tűnő percen át bárhogy erőlködtünk, nem tudtuk ismét irányba állítani. Az volt az a pillanat, mikor mindkettőnkből kitört a tiszta, csengő, orkánt túlszárnyaló kacagás.

Azt hittem, hőmérséklet tekintetében az éjszaka lesz a legrosszabb. Hát nem. Amikor ázott seregünk szárazföldre tette a lábát, az volt a kemény. Az eső csúfosan elbánt a melegebbik nadrágommal, és amint abbahagytam a mozgást, rákezdtem a vacogásra. Órák múlva, egy harisnya, egy száraz (bár rövid és vékony) nadrág, egy pár meleg zokni, és összesen hat rétegnyi póló meg pulóver magamra pakolása után sikerült csak úgy-ahogy megmelegednem a tűznél. Úgy-ahogy. Ellenben remekül vizsgázott mind Nørgaards feliratú termópulcsim, mind frissen vásárolt bakancsom, mind a Jesper által kiutalt két polifoam és „melegebb” hálózsák. Az éjszakát szinte tökéletes kényelemben töltöttem az úgy-ahogy felvert sátorba zsúfolódva.

Gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű helyen vertünk tábort. Egyik oldalról az erdő szegélyezte a kis tisztásunkat, a másik három felől meg közvetlenül a tó; épp csak a szélárnyékot biztosító egy-egy sor fával a víz és a sátraink között. Meglepetésemre Mikkel vezetésével gond nélkül, ripsz-ropsz tüzet csiholtunk az esőáztatta erdő fáiból. Mint megtudtam, ilyenkor a fenyőfák alsó, elszáradt ágait, és a nyírfák kérgét kell összegyűjteni gyújtós gyanánt. A táborhely építésekor jöttünk rá, milyen jól felszerelten érkeztünk: először egy nagy tálca gyümölcsöt és süteményt osztottak szét az elcsigázott hadak között, aztán sorra kerültek elő a sátrak, a grill-rács, és mindenféle szem-szájnak ingere vacsorahozzávaló.

Nem, ezelőtt még soha nem ettem tábortűz mellett és fölött készült hamburgert. És az is egészen biztos, hogy nem számítottam ilyen fejedelmi vacsorára.

A ma délelőtti visszaút a csendes, napsütötte vízen gyerekjátéknak tűnt. És végre volt alkalmam viselni a különböző SciFis csillagflották egyenruháit idéző neoprén öltözéket. Szélfújta, piros arccal, hulla fáradtan és farkaséhesen érkeztünk meg. Úgy érzem, az outdoor csapat egyik tagját se kell majd ma este ringatni. Bár lehet, hogy vannak köztünk olyan lelkes ifjak, akik bevállalják a partyzást… Én a magam részéről határozottan érzem, hogy sok ennyi nekem. Nekem havi egy buli bőven elég, nem akarok hetente kétszer kirúgni a hámból. Annyira nem lelkesedem a gondolattól, hogy holnap zöld színű ruházatommal demonstrálhatom szingli mivoltomat a "jelzőlámpa party" alkalmából.

Záróakkord gyanánt megosztom veletek Maria tegnap reggeli megnyilvánulását az összehasonlító nyelvészet témakörében. „A magyar nyelv tényleg nagyon bonyolult lehet. Észrevettem, hogy mikor magyarul beszélsz is, gyakran keresgéled a szavakat. A dánok ezt nem szokták.”

Bevallom, ez szíven ütött. Meggyőződésem, hogy ez a beszélő gondolatai, nem pedig a nyelve bonyolultságának a függvénye…