Berlin

3,6 milliós, szellős, különös város. Sajátos bájjal. Több parkkal és kevesebb emberrel, mint Budapest. Erősen átszövi közelmúltbéli szomorú történelme: meggyalázott, kettétépett, összefércelt város. Emlékszik a Holokausztra, a Reichstag felgyújtására, a Fal felépítésére és lerontására. Kettős város – a meghitten ismerős, gigantikus szocreál monstrumok, valamint a művészet dackorszakát idéző spontánul értelmezhetetlen kortárs művészeti alkotások jellemzik. Mintha magában foglalná az egész huszadik századot. Megszerettem. Úgy érzem, tudnék ott lakni.

Igen, az árai alapján is. Hosszú idő óta az első külföldi város, ami egyáltalán nem drágább, mint Budapest.

A dánok továbbra is liberális szellemben, a túlszervezés vagy kicentizés teljes mellőzésével bonyolítják le akcióikat. A standard ellenőrző kérdés a buszon a következőképp hangzott: „Mindenki itt van?” Ha tíz másodpercen belül senki sem tiltakozott, hallgathatott örökre – igen, Berlin és Dánia között félúton, egy útszéli vendéglátóipari egység parkolójában is. Hozzánk vágták a város térképét, a három napos bérletet, a 30 euró kajapénzt, és az idő nagy részében mehettünk, amerre láttunk.

Hotelünket sajátos indusztriális romantika lengte körül. Bejárat gyanánt egy lift szolgált, a szűk folyosó mennyezetét kibelezett lámpák díszítették, a szobában megkapóan sivár drótra applikált piros függöny védett a kíváncsi tekintetektől. (Vizuális illusztrációért forduljon a Berlin mappához a már korábban megadott képtáron belül.) Négy fős szobákban szállásoltak el minket. Ez rendkívül praktikusnak bizonyult, nagyobb társaságban ugyanis kisebb az egy főre jutó nyomás. A három cseh leányzó víg anyanyelvű karattyolása közepette jóval egyszerűbb volt kivonnom magam a szociális kötelezettségek alól.

Kedd délelőtt egy elismerésre méltóan profi idegenvezető hölgy (aki a stílszerű Tatjana névre hallgatott) mintegy három óra alatt busszal végigzongorázta velünk Berlin főbb nevezetességeit. A dicséretet ezúttal minden irónia nélkül értem: a válogatása ésszerű volt, a beszéde informatív és érdekes, befogadható mennyiségű, de elég ahhoz, hogy átfogó képet adjon. Remekül elősegítette a következő három nap önálló felfedezőkörútjait. A továbbiakban azonban a szervezett programok jobbára a kísérő tanárok érdekes ízléseinek random fellángolásaihoz igazodtak. Søren esténként el-elvitt minket valami kocsmába jazzt hallgatni; Ole, a rajztanár ellenben egészen sajátos művészeti kiállításokra cipelt bennünket.

Az első ezek közül, mindjárt kedden, a Hamburger Bahnhof Museum kortárs tárlata. Nehéz szavakba foglalnom a szürreális élményt. Talán legcélravezetőbb egy-két konkrét példát kiemelnem az ott megtekinthető műremekek közül. Az egyik teremben például azt hittem, egy lomtalanítás közepébe csöppentem, a kiállított tárgyak ugyanis leginkább ormótlan, embernagyságú szivacsdaraboknak tűntek; kisült azonban, hogy a valóságban óriás zsírtömbök. Lózsír, vagy húsz tonna. Vagy volt egy hatalmas fehér szoba, ahol Dolby Surroundban ütemes taps és éljenző stadionzúgás hallatszott, a túlsó falon meg nem egészen tenyérnyi kijelzőn egy focimeccs ment. De akadt még ezen kívül zöldesbarna paca egy egész falat betöltő vásznon, vagy táblára ragasztott szennyes edény és evőeszköz. Lelkem mélyén azzal a határozott meggyőződéssel jöttem ki, hogy a király meztelen.

Másnap a kortársok után a dadaisták kerültek sorra. Ezúttal idegenvezetőt is kaptunk, aki sejtelmes suttogása alapján Arwennek képzelte magát A két toronyból, idióta, ámde kitartó kérdései alapján pedig magyartanárnak a gimnáziumból. Aztán végre beszabadultunk valami normális képtárba, Tizianóval meg Raffaelóval meg Rembrandtal – erre ezek a buta dánok úgy átnyargaltak rajta, hogy éreztem a menetszelet. Elvileg csoportos jeggyel mentünk, tehát nem lett volna szabad lemaradnunk a többiektől, de ez nagyjából a harmadik terem után végképp meghiúsult. Később, kihasználva a csütörtök esti ingyenes belépőt a Museuminsel intézményeinél, sikerült bejutnom az Alte Nazionalgalerie-be is. Csupán egy-két jelentéktelen impresszionistához volt szerencsém: Renoire, Monet, Manet, Gaugin, Rodin… Nevezzetek beszűkültnek. Nem, nem tudom megérteni Ole ízlését.

Ami igazán megfogott Berlinben, azt többnyire egyedül fedeztem fel. Határozottan, lelkifurdalás nélkül, ellentmondást nem tűrően vontam ki magam a megkésett óvodás csordaszellem megnyilvánulásai alól, és renitens módon magamban vettem nyakamba a várost – az Unter den Lindent, a Brandenburgi Kaput, a Reichstagot, a Gendarmenmarktot, az édes otthont idéző metróaluljárókat, az üzleteket, parkokat. Utolsó nap csoportosan zarándokoltunk el a Denkmal szomorú, halott kőtömbjeiig a komor esőben, de az ingyenes Holokauszt-kiállítást a csoportból egyedül én néztem meg. Egyébként jó arányérzékkel, értelmesen összeállított kiállítás; túlzásoktól és ízléstelen figyelemfelkeltéstől mentes. Maga a bemutatott anyag – az magáért beszél, az önmagában megráz.

Gazdag három nap volt. Dobtam pénzt a szökőkútba. Szeretnék még egyszer végigsétálni a Spree partján. Ugyanúgy illett a városhoz a hideg, néhol esős, ezerszínű ősz, mint Rómához a ragyogó, lendületes tavasz.

A majdnem tizenkét órásra nyúló hazaúton párhuzamosan kellett megvívnom a csatáimat a hasgörccsel, a mardosó éhséggel, és Kasper figyelemre méltó energiatartalékaival. A diadalmenet csúcsának azt a pontot nyilvánítanám, mikor a busz lerobbant, mert kifogyott a benzin. Rég éltem meg megérkezést ekkora katarzisként.

Dániában az én mércémmel már tél van. A boltokban karácsonyi dekoráció (vagyis december kell legyen, mert legjobb tudomásom szerint Karácsony decemberben van), és ma reggel tíz óra tájban, templomba menet, a pocsolyát határozott jégkéreg borította.
Azt hiszem, bárhogy húzom a számat az újabb pénzkiadás gondolatára, muszáj lesz vennem egy sapkát meg egy pár kesztyűt. A kabát kérdést majd még meglátom.