Jelentés

A három nap intenzív csapatépítés végeztével elkezdődött a rendszeres tanítás.

Modern tánc: jópofa. Számomra meghitten ismerős technikák, de azért begyűjtöttem néhány új gyakorlatot. A kedvencem az volt, mikor az Ironicra erősítettünk. A versszakok alatt mindenféle fárasztó testhelyzetben kellett leledzeni, a refrénre meg rohanni teljes erőből. Úgy értem, az Ironic refrénje tipikusan olyan, amire nagyon lehet rohanni teljes erőből. Tina kicsit elszállt - hát, olyan kortárs módon, de jófej. És hatalmas pirospontot húztam be neki, hogy mikor körbekérdezett minket, és néhányan panaszkodtak a túl gyors tempó miatt, kedves mosollyal közölte, hogy bizonyos szintű frusztráció érzése sajnos elengedhetetlen a tánchoz, mert csak sikerélménnyel nem lehet fejlődni.

Outdoors. Ki kell jelentsem, hogy Jesper Voldby határozottan beleesős kategóriás. Tessék elképzelni egy csupa ín, csupa szálkás izom férfit, aki érti a dolgát; egy fegyelmezett és higgadt férfit, aki nagy komolyan arról magyaráz, hogy tessék odafigyelni, mert különben életveszélyes lehet, amit csinálunk. És azért van egy hangulata az ilyen hegymászós-evezős "egy csapat vagyunk" játéknak. Úgy értem, mikor Zsófi láthatóan rettegett a leereszkedésnél, és lentről a srác nagy kék szemekkel megnyugtatóan felszólt: "Ne félj, tartalak! Engedj el mindent - látod? Megvagy!" - hát igen, azért az is csillogó szemmel lelkesedős történet. Jesper nem viccel - holnap egész nap vízimentősdit játszunk, szabad ég alatt, jó esetben akár 15 fokban is... Lehet fogadni, hogy felfázok-e. Ja, és ha a harcedzett kósza imidzs nem volna elég, tegnapelőtt úgy vezetett minket körbe a városban, hogy közben kocsiban tolta alig egy éves gyönyörű gyermekét, időről időre olyan gyengéd mozdulattal igazgatva meg a takaróját, hogy az ember lánya menten elolvadt. Hajjaj!

Tegnap voltunk valami hű de avangárd színielőadáson - talán valakinek mond valamit az Odin Színház, állítólag elég híresek. Maga a kezdeményezés szimpatikus: három színművészetire fel nem vett önjelölt színésszel meg két pajtával indítottak valamikor a hatvanas években. Asszem nekünk is valami ilyesmit kéne csinálnunk. Magáról a darabról: a szövegből nyilván semmit nem értettem, de a testbeszédből se sokat. Kétség nem fér hozzá, rendkívül képzett színészek rettenetesen kreatív előadását láthattuk - de félek, hogy itt a "rettenetes" jelző nem mentes eredeti, szó szerinti jelentésétől sem.

Azt hiszem, eddig két dologról híresültem el iskolaszerte.
1) Én vagyok az, aki bóvlibarbinak öltözve operaáriákat énekelt.
2) Én vagyok az, aki folyton idióta kérdésekkel zaklatja a dán diákokat nemes nyelvükkel kapcsolatban.
Nyilván az udvariasságukat dícséri, hogy mindkettőt csak nagyon pozitív hangvétellel hallottam eddig emlegetni.

Egyébként meglepően sok emberrel találkozam, akivel a bájcsevelyen messze túlmutató beszélgetésbe lehetett bonyolódni kimondottan rövid idő alatt. Rebekkével nyelvészetről diskuráltam, egy változatosság kedvéért szőke lánnyal, akinek sajnos nem tudom a nevét, angol irodalomról, filmekről és operákról, Rolffal pedig animékről.

Végezetül vegyük leltárba a napi zsákmányt: 300 db papírzsebkendő az Aldiből (ami jó fogásnak számít, mert a pzs Dániában bizony luxuscikk), egy szürke esőkabát 125 DK-ért, és egy túrabakancs az Outdoorshoz, 500 DK-ért. Vajon büszkeség vagy lelkifurdalás ilyenkor az adekvát érzelmi reakció?