Fájó ujjbeggyel jelentem…

Zeneóra kilenctől negyed egyig, aztán fél kettőtől háromig.

Először is betereltek minket a három tágas, minden jóval felszerelt zeneterem egyikébe, és összeírták a nevünket, meg hogy ki mihez ért. Megmondtam, hogy nem igazán játszom hangszeren. A tanárok lelkes kérdésére azt mondtam, természetesen szívesen tanulok, de azért az elsődleges hangszerem az éneklés. Bemelegítés gyanánt Line játszott velünk mindenféle jópofa ritmusjátékokat, aztán a hangszer-hozzáértéés három 9-10 fős csoportra osztottak minket, és rászabadítottak valamelyik teremre.

--Arra gondoltunk, hogy játszhatnál basszusgitáron – közli velem Søren lazán.

--Ó. Életemben nem volt még a kezemben basszusgitár – felelem némileg meghökkenve.

--Semmi baj, nagyon egyszerű. Majd meglátod.

Legnagyobb meglepetésemre tényleg annak bizonyult, miután egyszer-kétszer megmutatták, mit játsszak. Könnyűnek viszont nem nevezném: a bal kezemen három ujjbegy és jónéhány izom bánja. Ennek ellenére azt kell mondjam, megérte. Hihetetlenül abszurd és egyben felemelő élmény volt hangszerrel részt venni a zenében. Mondhatni, régi álom, és régóta szükséges tapasztalat. Hogy akarsz együtt dolgozni valakivel, ha halvány lila fogalmad sincs az ő munkájáról? Egy énekesnek sem árt, ha tudja, mit prüntyög a gitáros.

Nos, a szerepek után kiosztották a kottákat és a szövegeket. A dalt semmivel sem ismertem jobban, mint a hangszert, és semmivel sem tetszett meg kevésbé (Duffy: Mercy, aki ismeri). És ismét csodálkozva tapasztaltam, hogy (némi segítséggel Line és Søren részéről) délután kettő óra ötven percre összeállt a történet, kilenc ember részvételével. Mondhatni, vannak még csodák.

Negyed öttől háromnegyed hatig hangképzés Linével (mind prózához, mind énekhez). Még hátravan egy gitárórám – Anders rendkívül magabiztosan és meggyőzően hirdette azt a képtelen, hencegő ígéretet, hogy három hónap leforgása alatt bármilyen kezdőt megtanít tűrhetően játszani a gitáron, egy ilyen soha-vissza-nem-térő lehetőséget pedig még akkor sem hagyhatok ki, ha ennek a kedvéért le kell mondanom a Philippino stickfightingról és a zeneszerző óráról. Csak tudnám, miért pont ezt a hármat tették egy időpontra.

Szünetben biliárdoztunk, majd svindliztünk, Rolf, Kasper, Sabine, Myra és Maria részvételével. Rolf nem ver át, úgyis tudom, hogy valami tündércsemete. Kasper ellenben inkább elcseréltnek néz ki: van benne valami huncut. Talán a sötét haja és szeme miatt. Mikor megláttuk, először egészen megörültünk, hogy lám, mégis léteznek sötét színösszeállítású dánok, de aztán kisült, hogy román származású, csak még kisgyerekként elárvult, és egy dán házaspár fogadta örökbe. Viszont valami fantasztikusan játszik a zongorán. Azt mondom játszik, mert alig egy évig tanulta, és jobbára csak improvizál, mégis olyan melankóliát és egyszersmind olyan feszültséget képes elrejteni a lágyan csordogáló hangokba, hogy az ember önkéntelenül is megáll, és földbegyökerezett lábbal hallgatja. Ugye, hogy elcserélt?

Végezetül közölném, hogy már egészen összetett mondatokat vagyok képes legyártani dánul (anyanyelvű diáktársaim nem kis szórakozására), kérdéssel, múlt idővel, mindennel, bár a szókincsem sajnos nemigen haladja még meg az ötven tételt.

Ui.: Megvolt a gitáróra. Most már négy ujj fáj a bal kezemen, ellenben tanultam egy dalt John Dewey tragikus végzetéről.