Utoljára Rómával kapcsolatosan volt meg bennem az az előérzet, vagy inkább elszánás, hogy ez az út márpedig ragyogó üstökös lesz. Ennek megfelelő lelkiállapotban is vágtam neki a Londont utánzó esős Budapestnek. Azt hiszem, ritkán látom olyan szépnek, mint amilyennek ma tűnt. És sikerélménynek minősült már maga a tény, hogy gond nélkül elvergődtem minden csomagommal a reptérre. Ahogy az is, hogy micsoda díszkísérettel tettem.
A bőröndöm persze túl nehéznek bizonyult, és némi méltatlan ingerültséggel láttam neki megritkítani a tartalmát, de végül győztünk, és túlestünk a búcsún is. Igen, ezúttal is megrészegültem magától az utazástól. A felszállás pillanata egyszerűen mámorító. Hasonló élmény volt Koppenhága fölött körözni: végre tapasztalat alapján alkothattam fogalmat arról, amit középiskolában „csipkézett partvonal” címszó alatt tanultunk. A végtelen kékbe zöld csíkokat rajzolt a tenger élővilága, és fodrok mintázatát az áramlatok, a szárazföld pedig incselkedve, tekergőzve kúszott be alánk.
Az első csapást az adta diadalittas lelkiállapotomnak, mikor tudatosult bennem, hogy a kabátomat bizony fennhagytam a gépen. Mi tagadás, lúzer vagyok – úgy látszik, a repterek ellenállhatatlan késztetést keltenek bennem, hogy elhagyjak valamit. Semmi gond, van még minimum egy hónapom, hogy vagy visszaszerezzem a kabátomat, vagy szert tegyek egy másikra. A többi akadályt igazán flottul vettem, sikerült pénzt váltanom, egy sztereotíp dán fejű dán (szőke, kékszemű, fehér bőrű, szabályos arcvonású – és ráadásul épp Bjerringbróból származik) elmagyarázta, hol vehetek jegyet, megtaláltam a peront…
…és az IC, amivel Langåba menni terveztem, úgy döntött, hogy ő talán megszűnne létezni.
Igen, tudom, egy kabát elhagyása és egy kimaradt járat nem minősül épp világégésnek, de ahhoz azért elég, hogy kicsit megérintsen tőle az elveszettség szele, és egy pillanatra átérezzem, hogy egy vadidegen országban vagyok, aminek nagyjából három szót beszélek a nyelvén. Szorult helyzetemből szerencsére kimenekített két ifjú faroéz villanyszerelő, akik Norvégiában dolgoznak, és épp hazafelé igyekezvén ugyanazt a nemlétező IC-t próbálták volna igénybe venni, mint én. Ha úgy vesszük, igazán tenyerébe vett a szerencse: egyikük Viborgba tartott, ami pont a Bjerringbro utáni állomás. Így nem volt más dolgom, mint becsatlakozni Brian mellé, aki helyettem is kivallatta az információt minden állomásnál (amúgy jellemző az országra, hogy még menetrendet is nyomtattak nekünk), aztán hol rögtönzött dán és faroéz nyelvleckéket venni tőle, hol meg CSI-t és Walkyrie-t nézni vele a laptopján. Hosszas, helyben kalandosnak tűnő átszállások, helyjegycserék és húsz kilós bőrönddel való peronvadászatok után (nem, nem lehetek eléggé hálás egyik olyan hímnemű egyednek sem, aki a nap során segített nekem ennek a mázsás dolognak a szállításában), az utolsó vonaton még egy olyan emberrel is összeakadtam, aki a Nørgaards Højskolétól két saroknyira igyekezett, és felajánlotta, hogy elkalauzol. Az illető mellesleg félállásban börtönlakók rehabilitációjával foglalkozik… Úgy érzem, máris érdekes figurákkal hozott össze a sors. És a felajánlott segítsége még akkor is kimondhatatlanul megnyugtatóan hatott, ha végül nem volt rá szükség, mert Niels, a gondnok mégiscsak ott várt rám az állomáson, mikor éjfél után, a beígért érkezésnél egy órával később, csak befutottam.
Összességében meg kell állapítsam, hogy a híresztelés igaz: a dánok valóban beszélnek angolul. A mai nap tanulságai alapján ezenkívül roppant mód segítőkészek, bár tény, hogy a temperamentumuk az udvariasság mellett nem nélkülöz egy bizonyos távolságtartást, főleg ha, mondjuk, valami mediterrán népséghez hasonlítom őket.
Nørgaards School of Witchcraft and Wizardry… Nos, Niels csapott egy gyorstalpaló idegenvezetést így az éjszaka közepén, és most így hirtelen nem is tudom, mit emeljek ki, a tágas ebédlőt, a közös helyiséget a kandallóval, a zeneszobát (stúdióval és mindenféle hangszerekkel), az uszodát, a tornatermet, a könyvtárat, ahol szembejött velem egy magyar nyelvű könyv… Bjerringbro (vagy ahogy Aeglos elnevezte, Bjerringhörr) meg egy picike kis város, ahol éjszakára nem zárják az ajtót, ellenben látszik minden egyes csillag.
Na jó, ennyi volt így első körös gyors beszámolónak, mert mindjárt kettő óra, és holnap reggel nyolckor már vár a naaagy közös reggeli.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése