Finálé

Befejezés és alighanem lezárás következik.

Az utolsó hét emelkedő ívű, fényűző gyászszertartásai közepette gyakran merült fel bennem a kérdés, hogy meddig lehet még ezt fokozni. Lehetett. Még az utolsó nap is. És a vártnál kevésbé volt kínos vagy kellemetlen: a búcsúzás inverz eufóriája annyira nem is ütött el a növekvő örömteli izgatottságtól, ami a várakozás végső nagy hajrájában eltöltött. És értek engem is emlékezetes érzelmi behatások. Az élvezetes tevékenységek lendülete, az eszeveszett rajongás a tanáraim iránt – meg a furcsa, meglepő tapasztalat, hogy az emberek körülöttem egyre másra produkálják a meghökkentő revelációkat. Akkor hát tényleg kell, hogy legyen valami mágikus hatása ennek az egész közösségesdinek, még ha fölöttem szinte érintés nélkül át is siklott.

Szerda este Ankalimont játszottam. Forralt borozás közben három hónap után először beszélgettem olyat, ami megüti az én mércémet – először használhattam végre odakint is mindazt, amit az évek során megtanultam. Azt hiszem, Adela lelke kapott egy finom elektrosokkot, legalábbis a hátralevő napokban sokat emlegette, hogy mennyi minden átértékelődött benne a beszélgetés hatására. Én meg azt éreztem, hogy na – három hónap kollektív felszínes mellébeszélés után végre rátértünk a lényegre.

Miközben Adela előtt felderengett, hogy talán létezik a túlszabályozott (bár korántsem őszintétlen) erkölcsiségnél mélyebb jóság, Hani azzal állt elő, hogy arra jutott, nem a férfiakban van a hiba; miatta és az apjával kapcsolatos problémái miatt nem működtek eddig a kapcsolatai, úgyhogy el akar menni pszichológushoz, ha hazaért. Bevallom, megdöbbentett. Hányan jutnak el odáig, hogy így felismerjék a bajok gyökerét?

Jespert ellenben nem tudtam elkapni, mert eltűnt, és csak másnap délelőtt került elő az „Ismerd meg a tanárod” vetélkedő programponthoz. Ez abból állt, hogy Jesper Trier mulatságos és kompromittáló anekdotákat osztott meg velünk, nekünk pedig csoportokban meg kellett tippelnünk, hogy vajon melyik tanárunkkal esett meg az eset. Ennek során érdekes információkhoz jutottam – íme:

Martin végzős gimnazistaként egy képzőművészeti alkotás keretein belül levetített az iskolában egy pornófilmet, majd az igazgatói irodában kötött ki, mert az igazgató azt hitte (egyébként tévesen), korábbi, diákokhoz fűződő afférjaihoz óhajtott Martin kommentárt fűzni.

Anders még elsősként egy bulin felszedett egy végzős lányt, majd másnap rossz embernek mondott köszönetet a gyönyörű éjszakáért. Szintén Anders egyszer öt percig beszélgetett Bill Gatesszel anélkül, hogy ráismert volna.

Jesper Voldby egy ízben megmutatta hátsó felét két rendőrnek, melynek következtében fél órás előadásban részesült a rendőrautóban a helyes viselkedésről. Szintén Voldby egyszer eljátszotta Long John Silver szerepét A Kincses Sziget című musicalban. („Ez még akkor volt, amikor a színpaddal kapcsolatos ambíciókat dédelgettem magamban. Aztán visszanéztem a videót, és inkább elmentem sziklát mászni.”)

Ole öt órát töltött börtönben terrorista tevékenység gyanújával, mikor Sinn Feines barátai látogatóban teleplakátolták Koppenhágát egy tervezett nyílt beszélgetést hirdetendő, és egy iskolás gyerek az egyik plakát alatt felejtette a táskáját.

Henning, a jelenlegi golftanár egy norvégiai túra alkalmával a hálózsákjába bújtatott egy lányt, állítólag azért, mert a lányé borzasztó volt, és majdnem megfagyott benne.

Jan Bót egy Metallica koncerten civil ruhás rendőrnek nézték, és átadták neki a birtokukban lévő hasist, melyet ő továbbadott a barátainak.

Mikkel egy időben suttogónak tanult.

Jesper Trier egyszer interjút adott, mint egy osztrák techno-duó egyik tagja.
Mind Jesper Trier, mind Martin (ezért a kérdésért két pontot is lehetett szerezni) játszott már beugró zenekari tagként lezbikus rockbandában.

A vetélkedő végeztével odamentem Trierhez.

--Akkor én most letámadlak egy bögrével – jelentettem ki, és fenyegetően meglóbáltam a kávésbögrémet.
--Helyes. Menjünk a fénymásolóhoz. Most azonnal.
--Ezt a párbeszédet akkor én most nem hallottam, jó? – jegyezte meg fanyar flegmasággal az épp elhaladó Martin.
--Miért, lehet ebből a jövő évi kvíz anyaga, nem? – kérdeztem vigyorogva. – Jöhetnél te is, és akkor lehetne megint két jó válasz.

Jesper befordult a tanáriba, és egy vaskos tanulmánykötettel tért vissza a fénymásolóhoz.

--Ezt még akkor írtam a modernizmusról, amikor az egyetemen tanítottam. Te vagy az első diákom itt, akiről úgy gondolom, hogy esetleg értékelheti.
--Te szereted a modernizmust? – kérdeztem elszörnyedve. Felrémlett előttem J. Alfred Prufrock, amint kopaszodó fejével azon töpreng, meri-e vagy nem meri.
--Szeretem elemezni őket – vigyorgott. – Az nem ugyanaz. Jól ízekre lehet őket szedni.
--Vagyis pont ellentétei annak a Thomas King novellának, ami a kedvenced.
--Hát, igen. Az még azelőtt volt. Akkor még hittem az ilyesmiben.
--Nem is tudtam, hogy tanítottál egyetemen.
--Tanítottam. Segédtanárként. Akartam PhD-zni, de az egyetemnek nem volt pénze. Azt mondták, ha lenne, adnának, de nincs. Akkor Koppenhágába költöztem, ott ismertem meg a barátnőmet, aki azóta a feleségem, és egy ideig üzleti kommunikáció területen dolgoztam, de utáltam – úgyhogy idejöttem, és szép lassan azzá alakítottam ezt az állást, amivé szerettem volna.
--A legviccesebbet nem is mondta – szólt közbe ismét Martin, aki valahonnan megint előkerült – hogy először fel se vették.


Délután korizni vittek minket. Csak egy órára, tenyérnyi műjégre, és a legrosszabb korikkal, amelyek valaha a lábamat érintették, de mégiscsak korizni. Utána a lassanként szokásommá vált délutáni alvás, majd készülődés az estére, mely a szertartásos búcsúzás következő fázisát jelenti: a közös karácsonyi vacsorát és az utolsó közös ereszd-el-a-hajam berúgást. Ez utóbbit azért rendezzük le csütörtökön, mert Martin szavaival élve „azért szép dolog emlékezni az utolsó itt töltött estédre”.

A dán karácsonyi kaják furák. Olyan dánosak. Az édes nyers hering például a lekváros sajtos kenyér után már meg sem lepett, bár ízleni ettől még nem ízlett jobban. Jan Bo próbált a véres hurkával elrettenteni, de ki kellett ábrándítsam: a kocsonyával együtt ismerjük mi magyarok is (igaz, nálunk a hurka sem édeskés, ellentétben az ittenivel). Mindeközben Vibeke igazgatóhoz méltó elánnal igyekezett diákjaiba minél több snapszot belediktálni, szintén a hagyomány jegyében; Henning pedig különösebben kitartó unszolás nélkül is belevágott a hálózsákos sztori fejtegetésébe.

--A hóban aludtunk, és az volt a legócskább hálózsák, amit életemben láttam. Ráadásul a matraca is egy vicc volt. Éjszaka jött, hogy majd megfagy… hát, mondom, itt az én hálózsákom, bújj be. Vészhelyzet volt. – Aztán vigyorogva hozzátette: - Egyébként gyönyörű lány volt. Én meg húsz évvel fiatalabb.
--Tehát nem bánta?
--Neeem. Egyáltalán nem.

Tény, ami tény, megnézném én azt az Outdooros leányzót, aki sokat tiltakozna akár Mikkel, akár Jesper Voldby hálózsákja ellen – de Henning akkor is egy vén kujon.
Közben befutott Jesper Trier is (gondolom épp hogy csak elmenekülve az otthoni „babaszolgálat” elől), és ő is elkezdte ivásra sürgetni a népeket, mondván, hogy essünk már túl az unalmas körökön, és jöjjön a vicces része. Bátor ember – hisz éppen ő magyarázta még a napokban, hogy ha bármi egyéb közölnivalónk van a tanárokkal, tegyük meg csütörtök este, mikor már mindenki elég részeg.

--Mondd, biztos, hogy készen állsz a diákok ittas visszajelzésére, amire bíztattál minket? – Nem álltam meg, hogy ezt neki ne szegezzem.
--Ó, hogyne. Azt ugyanis nem mondtam, hogy én válasz nélkül fogom hagyni a visszajelzést. Vagyis készülj a visszajelzés visszajelzésére – vágta rá játékosan fenyegető éllel.
--Úgy legyen! Még találkozunk ma este! – nevettem, és arra gondoltam, hogy arra az őszinte véleményre aligha számít, amit tőlem kapna, ha ma este igazán berúgnék: hogy a félév bánata számomra az ő nős volta.

Azt hiszem, a szavazás eredményhirdetése indította a mélyrepülést. Tulajdonképpen nevetséges, mert az egész súlytalan, komolytalan, jelentéktelen, de valahol mégis lelombozó. Julie szervezte az egészet néhány barátnőjével – Julie, a Barbie girl, a tökéletes alkatú és tökéletesen magabiztos szőkeség. Az év sokoldalú tehetségétől az év zenészén át az év legjobb seggéig mindenféle kategóriában lehetett szavazni. Valahol olyan ízléstelenül jött ki az egész: a menő klikk szervezett magának egy versenyt, és egymás között osztogatja a díjakat. Julie úgy elnökölt, mint valami sztereotíp menő cheerleader egy közepesen gyenge amerikai tinifilmből. Legalább megkísérelte volna megjátszani a meglepettséget, mikor megkapta az év teste díjat – de nem, ő csak önelégült mosollyal átadta a mikrofont valaki másnak a kategória kihirdetése előtt. Nem, nem vágytam volna az ilyen díjak kétes dicsőségére, de az ízlésem akkor is tiltakozott, és… nem is tudom, valahogy olyan érzésem volt, mintha már megint ott se lettem volna a három hónap során.

Az ingyenes bár ellenére alig ittam, mégis egyre inkább erőt vett rajtam az a jeges belső szomorúság. Hagytam magam rábeszélni, hogy ma nem alszunk, ma tombolunk – azóta se tudom, jól tettem-e – hát maradtam és táncoltam: dühből, fájdalomból, hiányból, szabadjára eresztett kicsinyes irigységből. Abban az órában gyűlöltem Katkát, amiért a szerelme várja otthon, gyűlöltem Mariannt, amiért olyan tüzesen ropja épp Mikkellel, és mindenek felett gyűlöltem Anna Mitgård-t (a gyönyörűen képzett hangú, mégis furcsán hideg Anna Mitgård-t), amiért ő a színpadon áll a tanári zenekarral, én pedig nem.

És szerettem is Katkát, amiért megtalált, és megpróbált segíteni, és még el is sírta magát tehetetlen dühében, amiért nem sikerült engem felprotezsálni a színpadra. A szokásos lett belőle – a belül üvöltő kérdés, hogy miért vágyom így valamire, aminek az elérésére lelkialkatomnál fogva alkalmatlan vagyok; a zokogva kirohanás mezítláb, egy szál trikóban a kinti hidegbe, futás végig az erdőn a belső ködtől vakon, visszabotorkálás zihálva, átfagyva, megtépázva.

Az iskola ajtajában Mikkel állt. Mikkel, az évfolyam összes lányának álma, a segédtanár sporton és outdooron, aki atléta alakjával, göndör arany fürtjeivel, kék szemével és görögös arcélével klasszikus szobrokat idéz, és akkor még nem szóltunk kisfiúsan huncut és jólelkű mosolyáról. Épp beszélgetett valakivel, aminek váratlan felbukkanásom vetett véget.

--Úristen – mondta inkább meglepetten, mint elszörnyedve. – Nem fagysz meg? Mi a baj? Gyere be gyorsan! De komolyan, mi a baj?

Aznap éjjel az a csoda történt, hogy Mikkeltől pontosan azt kaptam, amire ott és akkor leginkább szükségem volt. Mert mikor beléptem a folyosóra, és csak egyszer kellett elismételnie a kérdést, hogy újra eltörjön a mécses, Mikkel szó, faggatózás, megütközés nélkül átölelt. És én – én, akire köztudottan az intellektus van hatással és nem egy kisportolt test – egy percre elengedhettem magam, és hagytam, hogy átjárjon az izmos férfiölelés elemi melege és biztonsága.

--Rendben van – mondta megnyugtatóan, míg a vállát áztattam. – A sírás teljesen rendben van.
--Ezt hívják úgy, hogy a váll, amin sírhatsz, igaz?
--Igen. Ezt pontosan úgy hívják.
--Ne haragudj, teljesen eláztattam a vállad.
--Semmi gond. Majd azt mondom, tüsszentettem.
--Esetleg mondd azt, hogy előtűnt a semmiből egy lány mezítláb, egy szál pólóban, totál kiborulva, és pont a te válladon állt neki sírni.
--Tudod… a tüsszentés jobb szöveg.


--Sussi, akármi volt a bajod tegnap – szólított meg másnap a folyosón Vibeke – szeretném, ha tudnád, hogy egy nagyszerű ember vagy.

Udvariasan, mosolyogva megköszöntem, és közben marhára nem tudtam vele mit kezdeni. Amilyen keresetlenül őszinte volt Mikkel csontropogtató ölelése, olyan falsul csengett ez a jó szándékú, de így kincstárilag kiosztva tökéletesen hiteltelen bíztatás.

Meglepetésemre Voldby is rákérdezett, hogy mi volt az előző este. Voldby, akiért remekül tudok messziről rajongani, de ha közel jön hozzám, olyan zavarba jövök, hogy két értelmes szót nem vagyok képes kinyögni. Ő az a bálvány, aki nagyon is jól van a piedesztálon, másképp úgyse tudnék mit kezdeni vele. Ellentétben… hát, mondjuk kedves névrokonával.

A péntek volt a csendes búcsúzás napja. Javarészt pakoltunk, takarítottunk, meg írogattunk egymásnak a füzetekbe, amiket búcsúajándék gyanánt kaptunk. Ötkor következett a hivatalos búcsú – és egyben az egyik legrosszabb igazgatói beszéd, amit életemben hallottam – aztán az Utolsó Vacsora, a változatosság kedvéért karácsonyi színekben. A dánok ugyanis ekkor, nem pedig Vízkeresztkor játsszák el a ki-találja-meg-a-mandulát-a-puddingban történetet. Ami meg egészen hóbortos (bár szórakoztató) szokásnak tűnt a szememben, az a karácsonyfa körbetáncolása.

A búcsú-műsorest. Ez az, amit úgysem lehetek képes szavakba foglalni, mert a három hónapot kéne hozzá előbb átadni. Igen, ez volt számomra a csúcspont, ebben volt benne mindaz, amit élményként viszek haza. A gitáros fellépésünk (sosem játszottam még a This Is My Life-ot ilyen pocsékul), Kasper és Jesper Voldby páros bűvészbemutatója, a visszatérő erotomán japán konferanszié, Tamakashi, és a tanárok közös előadása, melyen is egy értekezletet tárnak végre a diákság szeme elé. Őrültek – az AKG-s termtud tanári szekciót idézték, meg az ELTE angol szakos elméleti nyelvészeti szekciót… A tanári kar, amint megegyeznek, hogy elvágják a nyomtató kábelét, és eljátsszák, hogy kisorsolják a jövő évi tantárgyakat – Martin lesz az Outdoor tanár, Ole a zenetanár, Jesper Trieré a rajz, Jesper Voldbyé a takarítóbrigád vezetése, Sørené a sport, Linéé a gazdasági vezetés… És eközben Ole modern művészeti alkotásokat próbál a falakra aggatni, Vibeke próbálja vele leszedetni őket, Jesper Voldby pedig hol megmássza az oszlopokat, hol sátrat épít két kartonpapírból és elbújik benne. Igen, elképesztő mértékben lehet értük rajongani. Főleg a két Jesperért, és a szívmelengetően kétballábas és szórakozott Sørenért. Sørenért, akivel két hónapig zenéltünk együtt, mégis annyit jegyzett meg, hogy mi „valami más országból” érkeztünk; aki képtelen volt úgy végigmenni a szobán, hogy két gitárt meg egy lábcint fel ne rúgjon, aki még az utolsó esti konferálás közben is kis híján hasra esett a kontrolhangfalban, és aki, ha egy próbán nagyon melléütöttünk, azt a megjegyzést fűzte hozzá: „Well… that sounded a bit… funkie…” – és mellé szívből felnevetett.

Az este maradék meghitt felében szántam rá magam, hogy a két Jespert egymás után sarokba szorítsam és letámadjam a füzetemmel. Mindketten szívmelengető dolgokat írtak a maguk módján, olyat, amit díszdobozban őrizgetünk majd. És végül szintén rászántam magam, hogy megmondjam Triernek: csak miatta vettem fel az angol irodalmat. Úgy vélem, ez volt még a nagy vallomás legvállalhatóbb formája. És mégse mehettem haza ezerötszáz kilométernyire valamilyen vallomás nélkül.

Aznap este, elalvás előtt teljes tíz percig olyan erővel vágytam Jesper Trierre, hogy az már-már túllépte a rajongás pontosan meghúzott határait.

Szombat – a könnyes búcsú. Őszinte meghökkenésemre igenis rá lehetett még dobni egy lapáttal: miután kilenc óráig mindenki elhagyta a szobáját és behordta a cuccait az arra kijelölt terembe, betereltek minket a nagyelőadóba, és a bemutatkozós játék tükörképe gyanánt felálltunk egy nagy körbe, és egyesével mindenki mindenkitől elbúcsúzott. Ennyi ölelés egy napra még MTT-s mércével se semmi, arról nem is beszélve, hogy velem együtt voltunk talán vagy öten, akik nem sírtunk.

Ami még hátravan, az szinte álomszerűen pergett. Utolsó és még azutáni búcsúzások, ölelgetések, vigasztalások, ígéretek. Az óráról órára ürülő épület, a menet az állomásra, a vonat, a tüntetők megszállása alatt görnyedő Koppenhága, Aksel lakása, cipekedés a sokadik emeletre a dögnehéz poggyászokkal. Hajnali kelés, metróvezetés, bolyongás Kastrup labirintusában. Kései felszállás, mert a repülő szárnyát még gyorsan le kell locsolni valami narancssárga trutyival. Érkezés. És várnak a reptéren. Hazaérkezés.

Egy hete vagyok itthon. A megszépítő emlékezés munkába lendült, de a szokásos nosztalgikus visszavágyás megkímél. Egy pillanatig nem bántam meg, hogy belevágtam. De azt hiszem, egy pillanatig nem felejtettem el azt sem – hogy azért megyek el, hogy aztán visszatérhessek.

Most tényleg fejezzem be Csavardi Samu szavaival?