Pedig nem indult rosszul az a péntek. Jesper-funnal indult.
Gondolom ez a fogalom sokak szemében magyarázatra szorul. Nos, van az úgy, hogy az ember egy csúszós-vizes ágon ágaskodva konstatálja, hogy a következő fogódzót csak ugrásból éri el, és épp hangot ad abbéli szándékának, hogy ő talán most feladná és lemászna – na ilyenkor van az, hogy Jesper Voldby elsétál alant, föltekint a magasba, és szemrehányó fejcsóválással közli veled: „That’s where the fun part begins!”
Különleges gondoskodása jeléül péntek délelőtt elvitt minket kocsival Voldbybe (viccen kívül, tényleg van egy ilyen nevű városka nem messze innen), egy katonai kiképzések mintájára kialakított akadálypályához – és mindez szakadó esőben.
A pálya felügyelője, aki az idegenvezetést tartotta, a Vagn névre hallgat. „Itt végigmászol – itt lecsúszol – itt átugrassz – itt most nem kell átmenni fölötte, mert ma túl veszélyes lenne – hm, itt mióta itt dolgozom, nem láttam ekkora pocsolyát – ennél meg már olyan vizesek lesztek, hogy már úgyis mindegy, tehát hasra, és végigkúsztok. Hajrá. Lehet segíteni egymásnak. Cél: 1) biztonság, 2) győzelem, 3) szórakozás.”
Jesper még lelkesítő beszédet is rögtönzött „Megázhatunk, de meg nem törünk” jeligére. Amilyen állapotban a végére a ruháink voltak, akár úszni is mehettünk volna. Visszafelé érdekes módon senki sem panaszkodott, hogy meleg van a buszban; csak gőzölögtünk békésen.
Igen, az ilyen alkalmakkor nem érzem nehéznek azonosulni a csapatszellemmel. Ebeltoftban már nem ment ilyen könnyen. Öt csoportra osztottak minket, és öt kategóriában hirdettek fotóversenyt. Egy óránk volt elkészíteni a legszebb, a legviccesebb, a legmocskosabb, a legundorítóbb és a legkreatívabb képet. Igen, elismerem, az ötlet egészen életképes, de valahogy nem volt túl sok kedvem az egészhez. Számomra nem a szórakozás csúcsa azt fényképezni, hogy kennek szét Szabi arcán egy fagyit, aztán hogy nyalogatja el a maradékot Peer úgy, hogy közben Kian élveteg fejjel az ágyékához tartja. A bemutatókat már ellógtam.
Utána következett a leány- és legénybúcsú, ami az előző bejegyzésemet ihlette. Azóta hallottam egyéb sztorikat is vetkőzős meg csókolózós játékokról, és persze ipari mennyiségű ivásról. Másnap ebédnél egy kevéssé diplomatikus kirohanás formájában fejtettem ki a véleményemet a magyaroknak. Nem azért, mert nem lettem volna képes még két hétig befogni a számat, hanem mert semmi kedvem nem volt hozzá. Később bocsánatot kértem, amiért belegyalogoltam a lelkükbe – de legalább többet aligha fognak kérdezősködni, ha nem veszek részt egy bulin.
Magán az esküvőn ezek után igyekeztem meghúzni magam és túlélni. Kicsit a Szigetes házasságokra emlékeztetett, meg egy történet nélküli live-ra, ahol a karakterkoncepciók tényleg csak egy sorból állnak. Most már egészen biztos, hogy ufó vagyok, de már megint nagyon furcsának találtam az egészet. Az „ifjú párral” végigjátszatták az összes esküvőkön szokásos pajzán játékot, úgy, hogy közben mindkettőjük barátja-barátnője ott tapsolt és éljenzett. Én például biztosan nem tapsolnék, ha a pasim 40 ember előtt szájon csókolna egy másik lányt, valahányszor valaki megkocogtatja a poharát, akkor meg pláne nem, ha a szájával oldaná ki az említett hölgy harisnyakötőjét. Semmi kétség, ufó vagyok.
A játék-nászéjszaka programpontot, úgy döntöttem, nem várom meg. Ehelyett aludtam vagy tizenkét órát, mégis fejfájással ébredtem. Dán időjárás…
2009. november 29., vasárnap
2009. november 28., szombat
Gyűlölök kollégista lenni.
Úgy tűnik, ma az évfolyam hallgatólagosan megállapodott, hogy lebontják a házat. Az ablakom alatt részeg lengyel srácok üvöltöznek, az ajtóm előtt részeg magyar srácok a szerelmi életüket tárgyalják, de nem ez a legrosszabb. Én nagyon örülök, hogy Mads és Dorthe bolgodok, de... MIÉRT A SZOMSZÉD SZOBÁBAN????
2009. november 27., péntek
"Jé, majom! Jé, beszél!"
Hú, azért Maria néha fárasztó tud lenni. Igazából nem buta, de szégyenelenül tájékozatlan, és néha olyanokat tud alakítani... például ma reggelinél. Az egy dolog, hogy mikor megjegyeztem, hogy nos, igen, Magyarországon nem sok tengert látni, egészen ártatlan szemekkel rávágta, hogy persze, mert olyan nagy ország, igaz? De igazából akkor telt be nálam a pohár, mikor leült velünk szemben Agnieszka, és mielőtt nekilátott volna az evésnek, imádkozott, keresztet vetett - Maria meg, mintha az állatkertben lett volna, elkezdett tátott szájjal nevetni és mutogatni. Elég határozottan közöltem vele, hogy ezt talán most hagyja abba, mert hatalmas illetlenség, amit csinál, mire megintcsak teljesen ártatlan arccal szabadkozott, hogy ő nem akart senkit kinevetni, csak még sose látott ilyet. Tényleg láthatóan nem rosszindulatból fakadt - de könyörgöm, ennek a lánynak mit csinált az anyja nevelés címén???
2009. november 26., csütörtök
Stratego
Igen, igen, ilyen játékot még, muszáj! Sokkal jobb, mint a szalagtépő, és pláne ezerszer jobb, mint a számháború! Kártyákkal kell rohangászni két csapatban, és megvan, hogy mi üt mit, mint a kő-papír-ollóban, és a bomba mindent üt, kivéve a tűzszerészt, de senkit nem tud megfogni, de cserébe a bomba cserélhet kártyát – és lehet benne cselezni, és elhitetni, hogy már nem vagy a bomba, és menekülsz, és magad után csalni a másikat, és aztán juhú, jól felrobbantani, és tőrbe csalni ezzel a Generálist, aztán Anderst is, aztán tűzszerészként elkapni a sunnyogó Kiant, aztán menekülni előle, amikor jön bosszút állni egy magasabb lappal… Feldobta az egész napomat. (Vagy csak az tette meg a hatását, hogy Szabi megszabotálta a dán kávét, és dupla adagot rakott a gépbe. Jesper Voldby húzta is a száját, hogy milyen erős lett.) Aztán lezuhanyoztam meleggel-hideggel, és hajat mostam, és elvégeztem minden női megtisztulási szertartást, és most új embernek érzem magam. És ma senki sem zaklatott szobám szentélyében, és most se nyitnak be kétpercenként megkérdezni, hogy miért nem megyek Martin koncertjére, és nem kell egyfolytában fülelnem, hogy mikor hangzanak fel Hani jellegzetes csoszogó léptei a folyosón, és mikor jön be és hagyja következetesen nyitva az ajtót maga után. A hold ezüstre színezi a háztetőket, az előbb benézett egy csillag is – ez egy jó nap.
A viking és a Tolkien-karakter találkozása a facebookon
Diadalittas érzés magamra zárni a szobám ajtaját. Minden másodpercét ki tervezem élvezni a legális magánynak szombatig, míg a cseh lányok, és köztük gyermeklelkű szobatársam vissza nem térnek a koppenhágai vadászkörútról.
(Hani tegnap megint közölte, hogy aggódik, mikor egyedül sétálok. Könyörgöm, mindenre, ami szent, az ég adta világon milyen bajom történhetne Bjerringbróban? Az egész áll három házból és négy fából – mégis mitől félt? Hogy eltévedek? Hogy leharapja az orromat egy megvadult shetlandi póni? Vagy belefulladok a tóba és tetememet felfalják a kacsák?)
A hétvégi incidensen felbátorodva merész elhatározással felvettem Jesper Triert facebookon. Egy nappal később Katka és Hani hívták fel rá a figyelmemet, hogy az úr üzenőfalán dán nyelvű párbeszéd folyik rólam. Nosza, gyorsan lecsekkoltam, ugyan mit is csevegnek felőlem olyan kedélyesen – nos, Jesper és valami ismerőse épp azt találgatták, hogy ilyen névvel vajon egy Szilmarilok-szereplő vagyok-e. Visszaírtam dánul, hogy tévedés, ez egy normális magyar név, és nem mintha sértőnek érezném a feltételezést, de azért tisztáznám, hogy létező személy vagyok. (Nem, természetesen nem volt ilyen elegáns a megfogalmazás, sőt, gyanítom, hogy még nyelvtanilag hibátlan sem, de azért érezzék, hogy értem én ám, mit beszélnek rólam.)
Másnap a reggeli gyűlésen feltűnt, hogy Jesper kicsit cinkos, kicsit bűntudatos, kicsit meleg mosollyal tekinget felém, míg végül rá nem kérdeztem, hogy mi az.
--Semmi, csak a Szilmarilok-dolgon mosolygok. Tudod, az, aki ezt írta rólad, egy két méter hét centi magas srác, hosszú szőke hajjal.
--Vagyis tisztára viking?
--Pontosan.
--Úgy érted, vigyázzak, nehogy profilon somjon a virtuális fejszéjével?
--Neeem, amilyen hatalmas, olyan szelíd.
--Ja, csak annak az abszurditása, hogy a viking meg a Tolkien-karakter elcseveg a világhálón?
--Igen. Tudod, kicsit tartok tőle, hogy ettől összeomlik a világegyetem.
A népek megint nem bírnak magukkal, és szórakoztató programokat szerveznek a hétvégére; ezúttal játék-esküvőt. Morten a héten valamelyik vacsora közben az „üzenetek” programpont keretein belül szívhez szóló módon megkérte Amalie kezét, aztán mindenkinek kiosztották a szerepét. Nekem Kasperrel ifjú hősszerelmes házaspárt, a menyasszony és vőlegény közeli barátait kell alakítanom. Jó, persze, eljátszom meg minden, ebben elvégre van rutinom, és Kasperrel tényleg jól lehet improvizálni, de egy egész kicsit mégiscsak kínosnak érzem. Azért ennyire nem vagyunk jóban. És különben is, ehh… Nem mondok semmit. Ezt a két és fél hetet már igazán kibírhatom jó képet vágva a dolgokhoz, nem pedig úgy, mintha a fogamat húznák, nemdebár?
A holnapi látogatást Ebeltoft tengerparti városkájába viszont nagyon várom. Végre egy kis kimozdulás az épület falai közül, úgy, ahogy én szeretem. Titkos tervem elszökni a csoport elől, és magamban körbekóborolni a terepet (hallottam ugyanis rémhíreket valami városbújócskás felderítő játékról, ami gyakorlatilag tönkretenné számomra az élvezetet). Adela persze a lelkemre kötötte, hogy időben érjek vissza. Egek, mitől félnek és féltenek ezek ennyire? A Megyében vagyunk, ott mi baj érhetne?
(Hani tegnap megint közölte, hogy aggódik, mikor egyedül sétálok. Könyörgöm, mindenre, ami szent, az ég adta világon milyen bajom történhetne Bjerringbróban? Az egész áll három házból és négy fából – mégis mitől félt? Hogy eltévedek? Hogy leharapja az orromat egy megvadult shetlandi póni? Vagy belefulladok a tóba és tetememet felfalják a kacsák?)
A hétvégi incidensen felbátorodva merész elhatározással felvettem Jesper Triert facebookon. Egy nappal később Katka és Hani hívták fel rá a figyelmemet, hogy az úr üzenőfalán dán nyelvű párbeszéd folyik rólam. Nosza, gyorsan lecsekkoltam, ugyan mit is csevegnek felőlem olyan kedélyesen – nos, Jesper és valami ismerőse épp azt találgatták, hogy ilyen névvel vajon egy Szilmarilok-szereplő vagyok-e. Visszaírtam dánul, hogy tévedés, ez egy normális magyar név, és nem mintha sértőnek érezném a feltételezést, de azért tisztáznám, hogy létező személy vagyok. (Nem, természetesen nem volt ilyen elegáns a megfogalmazás, sőt, gyanítom, hogy még nyelvtanilag hibátlan sem, de azért érezzék, hogy értem én ám, mit beszélnek rólam.)
Másnap a reggeli gyűlésen feltűnt, hogy Jesper kicsit cinkos, kicsit bűntudatos, kicsit meleg mosollyal tekinget felém, míg végül rá nem kérdeztem, hogy mi az.
--Semmi, csak a Szilmarilok-dolgon mosolygok. Tudod, az, aki ezt írta rólad, egy két méter hét centi magas srác, hosszú szőke hajjal.
--Vagyis tisztára viking?
--Pontosan.
--Úgy érted, vigyázzak, nehogy profilon somjon a virtuális fejszéjével?
--Neeem, amilyen hatalmas, olyan szelíd.
--Ja, csak annak az abszurditása, hogy a viking meg a Tolkien-karakter elcseveg a világhálón?
--Igen. Tudod, kicsit tartok tőle, hogy ettől összeomlik a világegyetem.
A népek megint nem bírnak magukkal, és szórakoztató programokat szerveznek a hétvégére; ezúttal játék-esküvőt. Morten a héten valamelyik vacsora közben az „üzenetek” programpont keretein belül szívhez szóló módon megkérte Amalie kezét, aztán mindenkinek kiosztották a szerepét. Nekem Kasperrel ifjú hősszerelmes házaspárt, a menyasszony és vőlegény közeli barátait kell alakítanom. Jó, persze, eljátszom meg minden, ebben elvégre van rutinom, és Kasperrel tényleg jól lehet improvizálni, de egy egész kicsit mégiscsak kínosnak érzem. Azért ennyire nem vagyunk jóban. És különben is, ehh… Nem mondok semmit. Ezt a két és fél hetet már igazán kibírhatom jó képet vágva a dolgokhoz, nem pedig úgy, mintha a fogamat húznák, nemdebár?
A holnapi látogatást Ebeltoft tengerparti városkájába viszont nagyon várom. Végre egy kis kimozdulás az épület falai közül, úgy, ahogy én szeretem. Titkos tervem elszökni a csoport elől, és magamban körbekóborolni a terepet (hallottam ugyanis rémhíreket valami városbújócskás felderítő játékról, ami gyakorlatilag tönkretenné számomra az élvezetet). Adela persze a lelkemre kötötte, hogy időben érjek vissza. Egek, mitől félnek és féltenek ezek ennyire? A Megyében vagyunk, ott mi baj érhetne?
2009. november 25., szerda
Mérleg
Ami hiányozni fog:
A séták. A tiszta levegő, az erdő, a patak, a tó, a kacsák. A hihetetlen mennyiségű csillag, mikor nagy ritkán kitisztul az ég. A piros téglás dán házak a hatalmas, hívogató üvegablakaikkal, amik esténként messzire világlanak.
A ránctalan arcok, amik biztonságérzetet, bizalmat és önbizalmat sugároznak. Az általános meggyőződés, hogy az élet tele lehetőségekkel, hogy az öregség nem egyenlő a leépüléssel, és hogy az ember karban tarthatja magát.
A dán nyelv. Az éneklések a reggeli gyűlésen. Az étkezések alatt küzdelmesen összerakott mondatok, és az erőfeszítéseimet honoráló elismerő pillantások. A játékunk Adelával az istentiszteletek alkalmával, hogy ki mennyit ért a prédikációból.
A rendszeres étkezés, naponta háromszor, ugyanabban az időben.
A fő tárgyaim állandó kihívásai. A sisak, a kötél, a csomó, az öv, a fék, a karabiner, a gitár, a basszgitár, a dob.
Talán kicsit Katka vigyori szöszke feje, vagy Zsófi nagy szíve. Meg persze Jesper Trier szuggesztív szemei.
Ami nem fog hiányozni:
Az összezártság és elszigeteltség. Hogy valaki mindig megkérdezi, miért sétálok már megint. A véget nem érő bájcsevegés, a komolytalan, felszínes, rám erőltetett közösségi élet. Hogy bújkálni, cselezni, trükközni kell, ha akár csak fél órára vissza akarok vonulni. Az, hogy mindenki, aki valóban számít, ezerötszáz kilométernyire van, és csak egy szakadós világháló köt velük össze.
A szobatárs. A nem annyira okos hazám fiai és az alulkulturált lengyel srácok. Hogy mindig mindent magyarázni kell, mert senki sem beszéli a nyelvemet (és most nem a magyarra célzok), és ha nem tetszik, nincs hová odébbállni. Hogy a napom minden percére rá fog kérdezni valaki. Az, hogy nem lehetek a magam ura, nem vállalhatok felelősséget a dolgaimért. A kiszolgáltság és kiszolgáltatottság. A mosoda-mizéria a folyton elromló, folyton foglalt gépekkel meg a szűkös teregetőhelyekkel.
A jólét kényelmessége és tudatlansága körülöttem mindenütt.
Hogy a legközelebbi katolikus templomhoz hatvan korona az útiköltség oda-vissza.
A híg kávé.
Ej, de lassan akar már eltelni ez a vége. De legalább most három napra magamra maradok a szobában, mert a cseh lányok inváziót terveznek Koppenhágába.
A séták. A tiszta levegő, az erdő, a patak, a tó, a kacsák. A hihetetlen mennyiségű csillag, mikor nagy ritkán kitisztul az ég. A piros téglás dán házak a hatalmas, hívogató üvegablakaikkal, amik esténként messzire világlanak.
A ránctalan arcok, amik biztonságérzetet, bizalmat és önbizalmat sugároznak. Az általános meggyőződés, hogy az élet tele lehetőségekkel, hogy az öregség nem egyenlő a leépüléssel, és hogy az ember karban tarthatja magát.
A dán nyelv. Az éneklések a reggeli gyűlésen. Az étkezések alatt küzdelmesen összerakott mondatok, és az erőfeszítéseimet honoráló elismerő pillantások. A játékunk Adelával az istentiszteletek alkalmával, hogy ki mennyit ért a prédikációból.
A rendszeres étkezés, naponta háromszor, ugyanabban az időben.
A fő tárgyaim állandó kihívásai. A sisak, a kötél, a csomó, az öv, a fék, a karabiner, a gitár, a basszgitár, a dob.
Talán kicsit Katka vigyori szöszke feje, vagy Zsófi nagy szíve. Meg persze Jesper Trier szuggesztív szemei.
Ami nem fog hiányozni:
Az összezártság és elszigeteltség. Hogy valaki mindig megkérdezi, miért sétálok már megint. A véget nem érő bájcsevegés, a komolytalan, felszínes, rám erőltetett közösségi élet. Hogy bújkálni, cselezni, trükközni kell, ha akár csak fél órára vissza akarok vonulni. Az, hogy mindenki, aki valóban számít, ezerötszáz kilométernyire van, és csak egy szakadós világháló köt velük össze.
A szobatárs. A nem annyira okos hazám fiai és az alulkulturált lengyel srácok. Hogy mindig mindent magyarázni kell, mert senki sem beszéli a nyelvemet (és most nem a magyarra célzok), és ha nem tetszik, nincs hová odébbállni. Hogy a napom minden percére rá fog kérdezni valaki. Az, hogy nem lehetek a magam ura, nem vállalhatok felelősséget a dolgaimért. A kiszolgáltság és kiszolgáltatottság. A mosoda-mizéria a folyton elromló, folyton foglalt gépekkel meg a szűkös teregetőhelyekkel.
A jólét kényelmessége és tudatlansága körülöttem mindenütt.
Hogy a legközelebbi katolikus templomhoz hatvan korona az útiköltség oda-vissza.
A híg kávé.
Ej, de lassan akar már eltelni ez a vége. De legalább most három napra magamra maradok a szobában, mert a cseh lányok inváziót terveznek Koppenhágába.
2009. november 24., kedd
Kiegészítések
Ami méltatlanul kimaradt a múlt hétről szóló beszámolóból, az az Óriáshinta (Giant Swing) fedőnévre hallgató Outdoor akció. Szabadesés húsz méter magasról. Meglepő hatékonysággal csalogatja elő a halálsikolyt a tesztalanyok ajkairól.
A mechanizmus lényege: egy hosszú kötél felapplikálva két jó magas fára, a tesztalanyt ráapplikáljuk a kötélre, majd csigák és erős karok segítségével felhúzzuk egy harmadik fára, és hajrá, zutty. Ha elég magasra húzzuk, egy darabig szabadesést produkál. Meg halálhörgést. Izgalom garantált. (Igen, először sikítottam az Outdoor folyamán – de legalább hosszan és dallamosan.)
Érdekes, ha én lennék a társastánc tanár, és hiány lenne a fiúkból, eszembe nem jutna lányt táncolni. De ha már Vibeke ragaszkodott hozzá, hogy én legyek a férfi, legalább hagyta volna, hogy vezessek. Ezt a dilettantizmust, mint tanár, mint táncos! Sajnálom, a dilettánsokkal szemben nem vagyok toleráns.
Ja, és a múlt hét sokkoló hírei.
Sokk no. 1) Morten homlokán azért húzódik Harry Pottert megszégyenítő sebhely, mert nem is olyan rég műtötték agytumorral, és a kontrollvizsgálatok miatt kellett hazamennie.
Igen, ez is egy olyan szelete az itt látottaknak, amit szeretnék megőrizni magamban. Mert megtehetné (és sokan meg is tennék), hogy otthon, ágyban fekve várja az eredményt és sajnálja magát. Ehelyett ott nyomja velünk Outdooron, és végigcsinál mindent, de mindent, noha szemmel láthatóan retteg a magasságtól. Én biztosítottam, mikor az arccal előre rapellinget csinálta, és lentről a kötélen éreztem, mennyire remeg a keze. Mikor leért, az arca szabályosan szürke színt öltött, és reszketett tetőtől talpig, mint a nyárfalevél, de akkor is megcsinálta, ahogy az óriáshintát is, a mászást is, és az összes többit.
Sokk no. 2) Hani nem véletlenül olyan, amilyen. Az apja (aki egy szemszínekre vonatkozó elejtett megjegyzés alapján erősen gyanítom, hogy valójában nem a vérszerinti apja) egy állat. Úgy értem, tényleg: olyan ember, aki néha rossz kedvében jó ötletnek tartja hozzávágni a vasalót a feleségéhez, vagy a születésnapján felköszöntés meg ajándék helyett addig ordítani Hanival, amíg az át nem menekül a barátaihoz, vagy az érettségi napján azzal útnak ereszteni, hogy úgyis megbuksz, mert hülye vagy.
Igen, szánom és megértem. A világ szomorú és kegyetlen tényei közé tartozik, hogy ettől még nem idegesít kevésbé.
Gyakran kapom magam azon, hogy a legközelebbi ablakon kifelé bámulok. Még régen, a gimnáziumban volt ez szokásom. Gondolom a tekintet ösztönösen törne a szabadulás felé. Nem tűröm jól a bezártságot.
A mechanizmus lényege: egy hosszú kötél felapplikálva két jó magas fára, a tesztalanyt ráapplikáljuk a kötélre, majd csigák és erős karok segítségével felhúzzuk egy harmadik fára, és hajrá, zutty. Ha elég magasra húzzuk, egy darabig szabadesést produkál. Meg halálhörgést. Izgalom garantált. (Igen, először sikítottam az Outdoor folyamán – de legalább hosszan és dallamosan.)
Érdekes, ha én lennék a társastánc tanár, és hiány lenne a fiúkból, eszembe nem jutna lányt táncolni. De ha már Vibeke ragaszkodott hozzá, hogy én legyek a férfi, legalább hagyta volna, hogy vezessek. Ezt a dilettantizmust, mint tanár, mint táncos! Sajnálom, a dilettánsokkal szemben nem vagyok toleráns.
Ja, és a múlt hét sokkoló hírei.
Sokk no. 1) Morten homlokán azért húzódik Harry Pottert megszégyenítő sebhely, mert nem is olyan rég műtötték agytumorral, és a kontrollvizsgálatok miatt kellett hazamennie.
Igen, ez is egy olyan szelete az itt látottaknak, amit szeretnék megőrizni magamban. Mert megtehetné (és sokan meg is tennék), hogy otthon, ágyban fekve várja az eredményt és sajnálja magát. Ehelyett ott nyomja velünk Outdooron, és végigcsinál mindent, de mindent, noha szemmel láthatóan retteg a magasságtól. Én biztosítottam, mikor az arccal előre rapellinget csinálta, és lentről a kötélen éreztem, mennyire remeg a keze. Mikor leért, az arca szabályosan szürke színt öltött, és reszketett tetőtől talpig, mint a nyárfalevél, de akkor is megcsinálta, ahogy az óriáshintát is, a mászást is, és az összes többit.
Sokk no. 2) Hani nem véletlenül olyan, amilyen. Az apja (aki egy szemszínekre vonatkozó elejtett megjegyzés alapján erősen gyanítom, hogy valójában nem a vérszerinti apja) egy állat. Úgy értem, tényleg: olyan ember, aki néha rossz kedvében jó ötletnek tartja hozzávágni a vasalót a feleségéhez, vagy a születésnapján felköszöntés meg ajándék helyett addig ordítani Hanival, amíg az át nem menekül a barátaihoz, vagy az érettségi napján azzal útnak ereszteni, hogy úgyis megbuksz, mert hülye vagy.
Igen, szánom és megértem. A világ szomorú és kegyetlen tényei közé tartozik, hogy ettől még nem idegesít kevésbé.
Gyakran kapom magam azon, hogy a legközelebbi ablakon kifelé bámulok. Még régen, a gimnáziumban volt ez szokásom. Gondolom a tekintet ösztönösen törne a szabadulás felé. Nem tűröm jól a bezártságot.
2009. november 23., hétfő
"Tudom, hogy te vagy a dobos!"
Ma úgy döntöttem, a basszgitár már uncsi, inkább dobolni szeretnék. Hát, az nem uncsi, sőt. Ejj, de szeretem én ezt, mikor új minden oldalról, és minden erőmet meg kell feszítenem, hogy sikerüljön – ilyenkor boldog vagyok, hogy élek, és nem gondolok arra, mennyire várom a hazamenetelt. És büszkék lehettek rám, mert a nap végére megtanultam a ritmust, és ha nem is hibátlanul, de elég megbízhatóan játszottam a „zenész legjobb barátjának” szerepét a bandában. Noha nem hiszem, hogy valaha is lecserélném az éneklést, nagyon élvezem, hogy ennyi mindenféle hangszert kipróbálhatok. Komolyan, már csak ezért is megérte eljönni.
Megkésett jelentés
A hét félreértése: cream vs. queen.
Én: Nahát, milyen érdekes, hogy a dán tejszín mennyire más, mint a magyar.
Kasper: Nem is tudtam, hogy Magyarországon is van királynő.
Én: Hogy ne lenne, csak kevésbé… testes, és jóval édesebb, mint nálatok.
Kasper: A trónörökösről hallottál már? Nagyon tisztelem, nagyon haladó gondolkodású ember.
Én: Hogy jön ide a trónörökös?
Kasper: Hiszen te hoztad szóba a királynőt!
Tudom, tudom, lusta tudósító vált belőlem. Mentségemre szolgáljon, hogy pofátlanul sűrű hetünk volt.
Hétfőn a tanárok vérszemet kaptak, hogy ha már a sportosok leléptek Århusba, a többi tárgynak is legyen már valami témahete. Ennek örömére lemondták az összes melléktárgyas órát, és nyakon öntöttek minket két napnyi tömény zenével. Kedd délután kis házikoncertet adtunk az elmúlt hónapban begyakorolt számokból – afféle főpróba a szombati látogatói nap előtt. Nos, az volt az érzésem, hogy benyomták egy csoportba a jó zenészeket, egy másikba a külföldieket, a harmadikba meg a maradékot; és ez meglátszott a produkciókon is. Magunkat mondanám a középmezőnynek, egy „legenergikusabb csapat” különdíjjal. Én például úgy döntöttem, bátyám nyomdokaiba lépek, és csapom az ingyenshowműsort.
Este – ne maradjunk ki a jóból – minket is elvittek Århusba valami konzis koncerttel egybekötött sörözésre. Jó volt, színvonalas volt, de hajnali egy előtt nem sokkal értünk haza. Másnap a kötelező össznépi énekóra ellógása olyan grandiózus méreteket öltött, hogy az eljutott egészen a legfelsőbb hatóságokig. Talán húszan ha megjelentek a hatvanból. A dán nyelvóra még ennél is rosszabbul járt (bár arányosan talán nem): ott öten tették tiszteletüket, és szégyenteljesen bevallom, hogy én nem voltam köztük.
A nyüglődés legjobb ellenszere, ha erőnek erejével munkára fogod magad. Ha érzed, hogy a vérkeringésed mozgásba lendül, belekerülsz az áramlatba, és végül ma is elértél valamit, már nyert ügyed van. Így hát háborút hirdettem a semmittevés ellen, amire szükség is volt, mert a hét maradék része menthetetlenül a szombati család-barát nap (Familie- og Vennedag) lázában telt.
Megint kicsit MTT-táborban vagy LEP-en éreztem magam, mikor lehetőleg egyszerre kellett volna az együttessel, a kórussal és a modern tánc csoporttal próbálnom. Hiába, kedvelem, ha kiélhetem kreatív és exhibicionista hajlamaimat; ráadásul mindhárom produkciósorozat meglepően jól sült el, nagyjából a lehető legjobban. Számos pozitív visszajelzést kaptam, és ezek közül is szeretnék kiemelni egyet, ami nem hogy az estémet, de a hetemet feldobta.
Jesper Trier (a folyosón): Nahát, Sussi, ez klassz volt! Nem is tudtam, hogy tudsz énekelni.
Mire én (lányos zavaromban): Tényleg nem?
Jesper: Tényleg. Honnan tudtam volna.
Én: Ja, tényleg, te nem voltál itt az operánál.
Jesper: Nem, nem voltam.
Én: Egyáltalán nem hallottál még énekelni az iskolában?
Jesper: Nem. De ez remek volt.
Tanulság no. 1) Remélhetőleg Jesper Trier tisztában van azzal, hogy ha egy lánynak kedveset mond, mire az a lehető legnagyobb baromságokat kezdi el összezagyválni, az a legmélyebb megilletődés jele. Sajnálom, ha ez az ember melegen rám mosolyog, én érzem, hogy valami a gyomrom tájékán el kezd vészesen olvadozni.
Tanulság no. 2) Nem azzal van a baj, ha egy ilyen férfinak felesége van, hanem azzal, hogy nem én vagyok az.
Én: Nahát, milyen érdekes, hogy a dán tejszín mennyire más, mint a magyar.
Kasper: Nem is tudtam, hogy Magyarországon is van királynő.
Én: Hogy ne lenne, csak kevésbé… testes, és jóval édesebb, mint nálatok.
Kasper: A trónörökösről hallottál már? Nagyon tisztelem, nagyon haladó gondolkodású ember.
Én: Hogy jön ide a trónörökös?
Kasper: Hiszen te hoztad szóba a királynőt!
Tudom, tudom, lusta tudósító vált belőlem. Mentségemre szolgáljon, hogy pofátlanul sűrű hetünk volt.
Hétfőn a tanárok vérszemet kaptak, hogy ha már a sportosok leléptek Århusba, a többi tárgynak is legyen már valami témahete. Ennek örömére lemondták az összes melléktárgyas órát, és nyakon öntöttek minket két napnyi tömény zenével. Kedd délután kis házikoncertet adtunk az elmúlt hónapban begyakorolt számokból – afféle főpróba a szombati látogatói nap előtt. Nos, az volt az érzésem, hogy benyomták egy csoportba a jó zenészeket, egy másikba a külföldieket, a harmadikba meg a maradékot; és ez meglátszott a produkciókon is. Magunkat mondanám a középmezőnynek, egy „legenergikusabb csapat” különdíjjal. Én például úgy döntöttem, bátyám nyomdokaiba lépek, és csapom az ingyenshowműsort.
Este – ne maradjunk ki a jóból – minket is elvittek Århusba valami konzis koncerttel egybekötött sörözésre. Jó volt, színvonalas volt, de hajnali egy előtt nem sokkal értünk haza. Másnap a kötelező össznépi énekóra ellógása olyan grandiózus méreteket öltött, hogy az eljutott egészen a legfelsőbb hatóságokig. Talán húszan ha megjelentek a hatvanból. A dán nyelvóra még ennél is rosszabbul járt (bár arányosan talán nem): ott öten tették tiszteletüket, és szégyenteljesen bevallom, hogy én nem voltam köztük.
A nyüglődés legjobb ellenszere, ha erőnek erejével munkára fogod magad. Ha érzed, hogy a vérkeringésed mozgásba lendül, belekerülsz az áramlatba, és végül ma is elértél valamit, már nyert ügyed van. Így hát háborút hirdettem a semmittevés ellen, amire szükség is volt, mert a hét maradék része menthetetlenül a szombati család-barát nap (Familie- og Vennedag) lázában telt.
Megint kicsit MTT-táborban vagy LEP-en éreztem magam, mikor lehetőleg egyszerre kellett volna az együttessel, a kórussal és a modern tánc csoporttal próbálnom. Hiába, kedvelem, ha kiélhetem kreatív és exhibicionista hajlamaimat; ráadásul mindhárom produkciósorozat meglepően jól sült el, nagyjából a lehető legjobban. Számos pozitív visszajelzést kaptam, és ezek közül is szeretnék kiemelni egyet, ami nem hogy az estémet, de a hetemet feldobta.
Jesper Trier (a folyosón): Nahát, Sussi, ez klassz volt! Nem is tudtam, hogy tudsz énekelni.
Mire én (lányos zavaromban): Tényleg nem?
Jesper: Tényleg. Honnan tudtam volna.
Én: Ja, tényleg, te nem voltál itt az operánál.
Jesper: Nem, nem voltam.
Én: Egyáltalán nem hallottál még énekelni az iskolában?
Jesper: Nem. De ez remek volt.
Tanulság no. 1) Remélhetőleg Jesper Trier tisztában van azzal, hogy ha egy lánynak kedveset mond, mire az a lehető legnagyobb baromságokat kezdi el összezagyválni, az a legmélyebb megilletődés jele. Sajnálom, ha ez az ember melegen rám mosolyog, én érzem, hogy valami a gyomrom tájékán el kezd vészesen olvadozni.
Tanulság no. 2) Nem azzal van a baj, ha egy ilyen férfinak felesége van, hanem azzal, hogy nem én vagyok az.
2009. november 18., szerda
Koppenhágai kalandozások
Az úgy történt, hogy múlt szerdán utánam jött az életem egy darabja, Nørgaards pedig azon nyomban zsugorodni kezdett, mígnem szinte csodálkozva tapasztaltam, hogy ennek ellenére makacsul csak nem hajlandó eltűnni. Két napon és három éjszakán át bújtattam látogatóimat átmenetileg megürült szobámban (Hani épp Skagenben turistáskodott az International Classzal), és igyekeztem ezalatt minél inkább szabaddá tenni magam.
Ami alól nem sikerült kibújnom, az a csütörtök-pénteki Outdoor program volt: tájfutás és katapultépítés. Legalább ismét megbizonyosodhattam róla, hogy még mindig siralmas tájékozódó vagyok, azon felül pocsék mérnök válna belőlem. A tájfutással alaposan befürödtem – ellenben az állomásokon megadott betűkből én raktam össze először a megfejtést, pedig dán szó volt. A katapultépítésnél előre figyelmeztettem a csapatomat, hogy kezeljenek üresfejű munkaerő módjára: ha megmondják, melyik fát hová kötözzem, az még menni fog. Szerencsére szakértőnek ott volt Mads, aki már számtalanszor vett részt ilyen hadműveletben. Összességében szórakoztatónak találtam a projektet, és szándékomban áll beajánlani MTT-s körökbe is: végre egyszer nem csak a művészi kattanásokkal rendelkező egyedek élhetnék ki kreativitásukat, hanem a gépészi hajlamokkal megáldottaké lenne a pálya. És vicces – és nincs az a keretjáték, amihez ne szolgálna tökéletesen illeszkedő hangulati elemként.
Szombat reggel nekivágtunk a messzi-messzi Kereskedelmi Kikötőnek (a gyengébbek kedvéért a továbbiakban Koppenhága néven fut – igen, a dánok kreatívak a városaik elnevezésében). Csodával határos módon nem késtük le a vonatot, így négy és fél óra zötykölődés, ablakon át csodálkozás és persze kockulás után nekiláttunk szállásunk bevételének, amit Aeglos szerzett nekünk a CouchSurfing honlapján keresztül.
A haditerv a következő volt: egy bizonyos Thorbjørn nevezetű dán hippinél szállunk meg, aki a hétvégére nem tartózkodik odahaza, ennek ellenére (kelet-európai elmével felérhetetlen bizalom!) hajlandó rendelkezésünkre bocsátani lakását. A kulcsot a barátnője, Louise fogja átadni nekünk, aki pár utcával odébb lakik.
Nos, mint tudjuk, a haditervek mindig azért kellenek, hogy legyen mihez képest improvizálni.
A turistaközpont zárva volt, mire odaértünk (a Jólét Földjén nem viccelnek a hétvégével), de azért sikerült szereznünk ingyenes turistatérképet. Más kérdés, hogy a keresett utcát már nem találtuk meg rajta; végül be kellett vetnem az elveszett külföldi kislány-szemeket a vonatállomás információs központjának jóképű alkalmazottjánál, aki is egészen rezignált fejjel karikázta be a térképen a nagyon is jól látható utcát.
Nos, Koppenhága nem nagy. Szerintem másfél-két óra alatt jó eséllyel kényelmesen el lehet sétálni az egyik végétől a másikig; ami egyébként nagy szerencse, mert a tömegközlekedés szemérmetlenül drága. Még rakoncátlan bőröndjeinkkel megpakolva sem tartott tovább a gyaloglás egy óránál. A legnagyobb meglepetést talán az jelentette útközben számomra, hogy a hidak sorozatával megszakított hosszúkás vízfelület valójában nem egy folyó, hanem összefüggő tórendszer. Ahhoz képest, hogy főváros, és elvileg nagyjából a fele Budapestnek, távolról sem keltette holmi metropolis benyomását. Nørgaards szűk keretei után viszont egyenesen a szabadságot jelentette.
Azért némileg elcsigázottan csöngettünk fel Louiséhoz. A megkapóan bájos lakás ajtaját ifjú lány nyitotta ki, fenekéig leomló hullámos aranyszőke hajjal és sugárzóan kedves mosollyal – meg egy nagy, buta macskával, aki előszeretettel állt két lábra, és a továbbiakban intim viszonyt alakított ki Filoménával. Meggyőződésem, hogy a leányzó egy szabadságon lévő tündér, meglehetősen meg-nem-tévesztő álruhában. A valódi bonyodalom itt kezdődött, ugyanis Thorbjørn lakáskulcsa nem akart előkerülni. Némi utánajárás után kisült, hogy kedves házigazdánk elfeledkezett rólunk, és épp Århusban mulat, lakáskulcsával a zsebében. (Milyen kár, hogy nem tudtunk róla: akár be is adhatta volna a kulcsot a vonat ablakán, vagy húsz percet vesztegeltünk az állomáson.)
Álruhás jótündérünk biztosított minket arról, hogy nincs okunk aggodalomra, nem kell az utcán aludnunk. Nyugodtan tegyük le nála a cuccainkat és lássunk neki a városnézésnek, addig ő kitalál valamit. Nyolckor el kell mennie otthonról, úgyhogy háromnegyed nyolcig lehetőleg érjünk vissza – igazán sajnálja a kellemetlenséget; és szívesen adna nekünk maga szállást, de sajnos aznap éjszakára már van vendége. Így hát ismét nekivágtunk Koppenhága bájos, nyugis esti forgatagának.
Végül Akselnél, egy 71 éves nyugalmazott építésznél lettünk elszállásolva. Persze dán módra 71 éves: lazán letagadhatna tíz évet, és maradjunk annyiban, hogy kies lakását hazánkban a „jól megérdemelt nyugdíjas kényelem” kategóriánál sajnos néhány lépcsővel feljebb kéne sorolni. Úgy éreztük magunkat, mint valami rég nem látott unokahúgok: a szívélyes vendéglátás bőven túllépte a kötelező udvariasság határait. Nem csupán vacsorával várt, gonddal reggelit készített, de végigidegenvezette nekünk a fél várost, még a buszjegyét is nekünk adta – ami egyszerre volt megható és bosszantó, tekintve, hogy két hónapja nem látott barátaimmal épp hogy sikerült elszöknöm a két hónapja tartó bájcsevegés elől, és új kapcsolatok kialakítása helyett sokkal inkább vágytam volna a régiek ápolására. De hát ilyen a CouchSurfing.
A személyes történet a második közös vacsora alatt került elő. Négy hónappal ezelőtt hagyta el nála huszonöt évvel fiatalabb (első lányával épp egyidős) harmadik felesége egy marokkói férfiért, akit egy közös CouchSurfinges út során ismertek meg. Azonnal fellobbant a szerelem, így Axel rábeszélte a marokkói úriembert, hogy térjen vissza velük együtt Dániába, és összeköltöztek hárman. Az idillnek a marokkói kormány vetett véget, amely is nem volt hajlandó megválni fiától, és visszarendelte. A volt feleség, aki időközben összeházasodott új szerelmével, vele ment, Axel pedig (huszonhat év házasság után) magára maradt.
Koppenhágát bájos és nagyon dán városnak találtam. Az épületek közül a kedvencem a Kerek Torony (a kreatív dán névadási szokások újabb bizonyítéka) volt: hogy az is egy mage-tanya, az is biztos. Gyönyörű még a Nyhavn (jelentése: Új Csatorna – nem tennék megjegyzést), és amit igazán kár lett volna kihagyni, az Christiania szabad állama, a hippitanya a jóléti állam fővárosának kellős közepén. Az egyik utca még tüchtig, rendezett, takaros, aztán befordulsz egy lugasba, és ott találod magad Anarchiában, ahol az utcán a kötött sapkák és a Che Guevarás pólók mellett árulják a hasist. Régen valami katonai terület volt, ami később elhagyatottá vált, még később pedig megszállták a szabad lelkületű dánok, majd kikiáltották magukat önálló, autonóm államnak. Ami legjobban megfogott benne, az a kreatív dekorációs elemek. Komolyan, egy nomád tábori Julcsit megszégyenítene. Díjnyertes ajtó: „Hol van Gandalf?” felirat mellett egy gázálarcos rongybaba függ, közvetlenül alatta pedig egy másik tábla hirdeti, hogy „Vízen járni tilos!”.
Az utolsó reggel is tartogatott számunkra szenzációt, a koppenhágai automata metró formájában. Igen, ezt úgy kell elképzelni, hogy ahol a vezetői ülésnek kéne lennie, ott egy hatalmas üvegfalon át bámulhatod az alagutat. Mint valami SciFiben. Öt éves gyerekeket megszégyenítő áhítattal álmélkodtunk rajta – igazából tényleg lenyűgöző látvány.
Igen, őszintén és nőiesen bevallom, hogy nagy kedvem lett volna felszállni a lányokkal a gépre. Ehelyett csak egy vonatot késtem le, és meglepő módon komplikációk nélkül bonyolítottam le a visszautat.
Nørgaardsban a szobámban áldott magány fogadott: Hani a sportosztállyal épp Århusban járt, enyém volt a terep. Hát, ezt meg tudnám szokni, jobban mondva még mindig nem tudtam megszokni a hiányát. Az asztalomon ajándék gyanánt a saját ruháim vártak (soha nem teszek ruhát asztalra, az asztal a papíroké, a ruháknak ott az ágy meg a szék), meg valami beazonosíthatatlan műanyag dolog, meg egy szalvéta és egy félig lenyalt kiskanál. Aznap estére bezárkóztam a szobába, és úgy tettem, mintha a falain kívül nem létezne világ, kivéve persze valahol messze a távolban, ahová épp feladtam postán az életem egy kis darabját.
Természetesen továbbra is konstruktív és harcra kész vagyok. De ettől függetlenül hivatalosan is elkezdtem számolni a napokat.
Ami alól nem sikerült kibújnom, az a csütörtök-pénteki Outdoor program volt: tájfutás és katapultépítés. Legalább ismét megbizonyosodhattam róla, hogy még mindig siralmas tájékozódó vagyok, azon felül pocsék mérnök válna belőlem. A tájfutással alaposan befürödtem – ellenben az állomásokon megadott betűkből én raktam össze először a megfejtést, pedig dán szó volt. A katapultépítésnél előre figyelmeztettem a csapatomat, hogy kezeljenek üresfejű munkaerő módjára: ha megmondják, melyik fát hová kötözzem, az még menni fog. Szerencsére szakértőnek ott volt Mads, aki már számtalanszor vett részt ilyen hadműveletben. Összességében szórakoztatónak találtam a projektet, és szándékomban áll beajánlani MTT-s körökbe is: végre egyszer nem csak a művészi kattanásokkal rendelkező egyedek élhetnék ki kreativitásukat, hanem a gépészi hajlamokkal megáldottaké lenne a pálya. És vicces – és nincs az a keretjáték, amihez ne szolgálna tökéletesen illeszkedő hangulati elemként.
Szombat reggel nekivágtunk a messzi-messzi Kereskedelmi Kikötőnek (a gyengébbek kedvéért a továbbiakban Koppenhága néven fut – igen, a dánok kreatívak a városaik elnevezésében). Csodával határos módon nem késtük le a vonatot, így négy és fél óra zötykölődés, ablakon át csodálkozás és persze kockulás után nekiláttunk szállásunk bevételének, amit Aeglos szerzett nekünk a CouchSurfing honlapján keresztül.
A haditerv a következő volt: egy bizonyos Thorbjørn nevezetű dán hippinél szállunk meg, aki a hétvégére nem tartózkodik odahaza, ennek ellenére (kelet-európai elmével felérhetetlen bizalom!) hajlandó rendelkezésünkre bocsátani lakását. A kulcsot a barátnője, Louise fogja átadni nekünk, aki pár utcával odébb lakik.
Nos, mint tudjuk, a haditervek mindig azért kellenek, hogy legyen mihez képest improvizálni.
A turistaközpont zárva volt, mire odaértünk (a Jólét Földjén nem viccelnek a hétvégével), de azért sikerült szereznünk ingyenes turistatérképet. Más kérdés, hogy a keresett utcát már nem találtuk meg rajta; végül be kellett vetnem az elveszett külföldi kislány-szemeket a vonatállomás információs központjának jóképű alkalmazottjánál, aki is egészen rezignált fejjel karikázta be a térképen a nagyon is jól látható utcát.
Nos, Koppenhága nem nagy. Szerintem másfél-két óra alatt jó eséllyel kényelmesen el lehet sétálni az egyik végétől a másikig; ami egyébként nagy szerencse, mert a tömegközlekedés szemérmetlenül drága. Még rakoncátlan bőröndjeinkkel megpakolva sem tartott tovább a gyaloglás egy óránál. A legnagyobb meglepetést talán az jelentette útközben számomra, hogy a hidak sorozatával megszakított hosszúkás vízfelület valójában nem egy folyó, hanem összefüggő tórendszer. Ahhoz képest, hogy főváros, és elvileg nagyjából a fele Budapestnek, távolról sem keltette holmi metropolis benyomását. Nørgaards szűk keretei után viszont egyenesen a szabadságot jelentette.
Azért némileg elcsigázottan csöngettünk fel Louiséhoz. A megkapóan bájos lakás ajtaját ifjú lány nyitotta ki, fenekéig leomló hullámos aranyszőke hajjal és sugárzóan kedves mosollyal – meg egy nagy, buta macskával, aki előszeretettel állt két lábra, és a továbbiakban intim viszonyt alakított ki Filoménával. Meggyőződésem, hogy a leányzó egy szabadságon lévő tündér, meglehetősen meg-nem-tévesztő álruhában. A valódi bonyodalom itt kezdődött, ugyanis Thorbjørn lakáskulcsa nem akart előkerülni. Némi utánajárás után kisült, hogy kedves házigazdánk elfeledkezett rólunk, és épp Århusban mulat, lakáskulcsával a zsebében. (Milyen kár, hogy nem tudtunk róla: akár be is adhatta volna a kulcsot a vonat ablakán, vagy húsz percet vesztegeltünk az állomáson.)
Álruhás jótündérünk biztosított minket arról, hogy nincs okunk aggodalomra, nem kell az utcán aludnunk. Nyugodtan tegyük le nála a cuccainkat és lássunk neki a városnézésnek, addig ő kitalál valamit. Nyolckor el kell mennie otthonról, úgyhogy háromnegyed nyolcig lehetőleg érjünk vissza – igazán sajnálja a kellemetlenséget; és szívesen adna nekünk maga szállást, de sajnos aznap éjszakára már van vendége. Így hát ismét nekivágtunk Koppenhága bájos, nyugis esti forgatagának.
Végül Akselnél, egy 71 éves nyugalmazott építésznél lettünk elszállásolva. Persze dán módra 71 éves: lazán letagadhatna tíz évet, és maradjunk annyiban, hogy kies lakását hazánkban a „jól megérdemelt nyugdíjas kényelem” kategóriánál sajnos néhány lépcsővel feljebb kéne sorolni. Úgy éreztük magunkat, mint valami rég nem látott unokahúgok: a szívélyes vendéglátás bőven túllépte a kötelező udvariasság határait. Nem csupán vacsorával várt, gonddal reggelit készített, de végigidegenvezette nekünk a fél várost, még a buszjegyét is nekünk adta – ami egyszerre volt megható és bosszantó, tekintve, hogy két hónapja nem látott barátaimmal épp hogy sikerült elszöknöm a két hónapja tartó bájcsevegés elől, és új kapcsolatok kialakítása helyett sokkal inkább vágytam volna a régiek ápolására. De hát ilyen a CouchSurfing.
A személyes történet a második közös vacsora alatt került elő. Négy hónappal ezelőtt hagyta el nála huszonöt évvel fiatalabb (első lányával épp egyidős) harmadik felesége egy marokkói férfiért, akit egy közös CouchSurfinges út során ismertek meg. Azonnal fellobbant a szerelem, így Axel rábeszélte a marokkói úriembert, hogy térjen vissza velük együtt Dániába, és összeköltöztek hárman. Az idillnek a marokkói kormány vetett véget, amely is nem volt hajlandó megválni fiától, és visszarendelte. A volt feleség, aki időközben összeházasodott új szerelmével, vele ment, Axel pedig (huszonhat év házasság után) magára maradt.
Koppenhágát bájos és nagyon dán városnak találtam. Az épületek közül a kedvencem a Kerek Torony (a kreatív dán névadási szokások újabb bizonyítéka) volt: hogy az is egy mage-tanya, az is biztos. Gyönyörű még a Nyhavn (jelentése: Új Csatorna – nem tennék megjegyzést), és amit igazán kár lett volna kihagyni, az Christiania szabad állama, a hippitanya a jóléti állam fővárosának kellős közepén. Az egyik utca még tüchtig, rendezett, takaros, aztán befordulsz egy lugasba, és ott találod magad Anarchiában, ahol az utcán a kötött sapkák és a Che Guevarás pólók mellett árulják a hasist. Régen valami katonai terület volt, ami később elhagyatottá vált, még később pedig megszállták a szabad lelkületű dánok, majd kikiáltották magukat önálló, autonóm államnak. Ami legjobban megfogott benne, az a kreatív dekorációs elemek. Komolyan, egy nomád tábori Julcsit megszégyenítene. Díjnyertes ajtó: „Hol van Gandalf?” felirat mellett egy gázálarcos rongybaba függ, közvetlenül alatta pedig egy másik tábla hirdeti, hogy „Vízen járni tilos!”.
Az utolsó reggel is tartogatott számunkra szenzációt, a koppenhágai automata metró formájában. Igen, ezt úgy kell elképzelni, hogy ahol a vezetői ülésnek kéne lennie, ott egy hatalmas üvegfalon át bámulhatod az alagutat. Mint valami SciFiben. Öt éves gyerekeket megszégyenítő áhítattal álmélkodtunk rajta – igazából tényleg lenyűgöző látvány.
Igen, őszintén és nőiesen bevallom, hogy nagy kedvem lett volna felszállni a lányokkal a gépre. Ehelyett csak egy vonatot késtem le, és meglepő módon komplikációk nélkül bonyolítottam le a visszautat.
Nørgaardsban a szobámban áldott magány fogadott: Hani a sportosztállyal épp Århusban járt, enyém volt a terep. Hát, ezt meg tudnám szokni, jobban mondva még mindig nem tudtam megszokni a hiányát. Az asztalomon ajándék gyanánt a saját ruháim vártak (soha nem teszek ruhát asztalra, az asztal a papíroké, a ruháknak ott az ágy meg a szék), meg valami beazonosíthatatlan műanyag dolog, meg egy szalvéta és egy félig lenyalt kiskanál. Aznap estére bezárkóztam a szobába, és úgy tettem, mintha a falain kívül nem létezne világ, kivéve persze valahol messze a távolban, ahová épp feladtam postán az életem egy kis darabját.
Természetesen továbbra is konstruktív és harcra kész vagyok. De ettől függetlenül hivatalosan is elkezdtem számolni a napokat.
2009. november 8., vasárnap
Le a brunch intézményével!
Nørgaards-ban a vasárnapot a brunch által ünneplik. Ennek lényege, hogy összevonják a reggelit és az ebédet: tíz és tizenkettő között lehet a dán svédasztalhoz járulni, igény szerint müzliért, gyümölcsért, joghurtért, kávéért-teáért, sült szalonnáért, sültkrumpliért, rablóhúsért, palacsintáért, és ezek különféle kombinációiért. A hivatalos ideológia, miszerint így tovább alhatunk, meglehetősen átlátszó, mivel szombatonként aki tovább akar aludni, egyszerűen kihagyja a reggelit, felkel délben, elmegy ebédelni, és mindenki boldog. Így azonban a korán kelők korgó gyomorral várják a tíz órát, és vacsoráig mindenki éhenhal. Jó, jó, oké, ott a kávéskocsi a gyümölccsel, süteménnyel, és különben is, Nørgaards nem az a hely, ahol a konyháról ne kapnál bármikor valami harapnivalót egy közepesen megindító tekintetért cserébe, de attól még felesleges és elhibázott koncepciójú intézménnyel van dolgunk.
Jelentem, a templomban hétről hétre többet értünk meg a dán hablatyból. A leírt szövegekkel szinte könnyedén boldogulok, és most már a prédikációból is el-elkapunk néhány szót Adelával. Ebből a szempontból sajnálom, hogy nem maradok kint mondjuk még egy évig – más szempontból annyira azért nem szakad meg a szívem.
A gáláról pozitívan tudok nyilatkozni. A tanárok minden apró részletre ügyelve tálalták számunkra az estét – ezt akár szó szerint is érthetjük, mert valóban az öltönyös-kosztümös Jesper Voldby, Anders, Line és Vibeke szolgált fel nekünk vacsora közben, miközben Jesper Trier egy mikrofonnal a kezében Tamakashit, a kretén japán konferansziét alakította, „great sexy pianist Martin” pedig „plays the great sexy piano”, hogy a fent említett személytől idézzek.
A vak randin az évfolyam zárkózott menő srácát fogtam ki – már amennyire meg tudom állapítani. (Nem biztos, hogy megbízható forrása vagyok a csoporton belüli szerepeknek: a bálkirály személye például rendkívüli módon meglepett. Alex se jól nem néz ki, se nem okos, se nem kedves, se nem különösebben jó semmiben – egyáltalán, a nevét is alig jegyeztem meg ez alatt a két hónap alatt.) Szerintem mindenki ismeri a típust: Mads aránylag jóképű, jól sportol, tippem szerint jó anyagi helyzetben van, amennyit beszéltem vele, az alapján intelligensnek és tájékozottnak tűnt, jól beszél angolul, még udvarias is, de rettentően tartózkodó. A barátnőjével, a szomszédomban lakó Dorthéval afféle évfolyam párosa. A maga módján van benne valami vonzó; csakhogy a vonzó srácoknak két típusát ismerem: az egyik old, a másik zavarba hoz, és Mads határozottan az utóbbi. Mindenesetre tökéletes gentleman módjára kísérte a gondjaira bízott két hölgyet, adta a kezünkbe a kincstárilag kiutalt vörös rózsát és italt, vezetett minket a helyünkhöz, sőt, még a széket is alám tolta, ahogy úriemberhez illik.
Mit is mondjak a továbbiakról? Az ingyenbornak köszönhetően az este során előadtam a kicsi Angwen berúg című magánszámot. A Lanchét már meglehetősen oldott hangulatban táncoltam, és szükség volt Kasper határozott vezetésére. Ahogy szükség volt az oldottságomra is, mert utána táncverseny következett, hat számmal, amihez a hölgyeknek a táncrendjükbe korábban le kellett vadászni a partnert. Sabinével és Zsófival még csak-csak eltáncoltam volna józanul, valószínűleg Kasperrel is, Rolffal talán, de Kevint például aligha merem bevállalni. Nagyjából egy órával később Dorthe volt a szerencsés, akinek végül a szó szoros értelmében kisírtam a lelkemet. Nem viselkedtem gázul, a legtöbb ember valószínűleg inkább díjazta a szokatlan látványt, amint alkoholos befolyásoltság alatt meglehetősen lazán táncolok, ennek ellenére kicsit szégyellem magam. Igazából nem volt rá szükségem. Igazából nagyon rég nincs már rá szükségem. Sem a sírásra, sem a mesterséges mámorra.
Jelentem, a templomban hétről hétre többet értünk meg a dán hablatyból. A leírt szövegekkel szinte könnyedén boldogulok, és most már a prédikációból is el-elkapunk néhány szót Adelával. Ebből a szempontból sajnálom, hogy nem maradok kint mondjuk még egy évig – más szempontból annyira azért nem szakad meg a szívem.
A gáláról pozitívan tudok nyilatkozni. A tanárok minden apró részletre ügyelve tálalták számunkra az estét – ezt akár szó szerint is érthetjük, mert valóban az öltönyös-kosztümös Jesper Voldby, Anders, Line és Vibeke szolgált fel nekünk vacsora közben, miközben Jesper Trier egy mikrofonnal a kezében Tamakashit, a kretén japán konferansziét alakította, „great sexy pianist Martin” pedig „plays the great sexy piano”, hogy a fent említett személytől idézzek.
A vak randin az évfolyam zárkózott menő srácát fogtam ki – már amennyire meg tudom állapítani. (Nem biztos, hogy megbízható forrása vagyok a csoporton belüli szerepeknek: a bálkirály személye például rendkívüli módon meglepett. Alex se jól nem néz ki, se nem okos, se nem kedves, se nem különösebben jó semmiben – egyáltalán, a nevét is alig jegyeztem meg ez alatt a két hónap alatt.) Szerintem mindenki ismeri a típust: Mads aránylag jóképű, jól sportol, tippem szerint jó anyagi helyzetben van, amennyit beszéltem vele, az alapján intelligensnek és tájékozottnak tűnt, jól beszél angolul, még udvarias is, de rettentően tartózkodó. A barátnőjével, a szomszédomban lakó Dorthéval afféle évfolyam párosa. A maga módján van benne valami vonzó; csakhogy a vonzó srácoknak két típusát ismerem: az egyik old, a másik zavarba hoz, és Mads határozottan az utóbbi. Mindenesetre tökéletes gentleman módjára kísérte a gondjaira bízott két hölgyet, adta a kezünkbe a kincstárilag kiutalt vörös rózsát és italt, vezetett minket a helyünkhöz, sőt, még a széket is alám tolta, ahogy úriemberhez illik.
Mit is mondjak a továbbiakról? Az ingyenbornak köszönhetően az este során előadtam a kicsi Angwen berúg című magánszámot. A Lanchét már meglehetősen oldott hangulatban táncoltam, és szükség volt Kasper határozott vezetésére. Ahogy szükség volt az oldottságomra is, mert utána táncverseny következett, hat számmal, amihez a hölgyeknek a táncrendjükbe korábban le kellett vadászni a partnert. Sabinével és Zsófival még csak-csak eltáncoltam volna józanul, valószínűleg Kasperrel is, Rolffal talán, de Kevint például aligha merem bevállalni. Nagyjából egy órával később Dorthe volt a szerencsés, akinek végül a szó szoros értelmében kisírtam a lelkemet. Nem viselkedtem gázul, a legtöbb ember valószínűleg inkább díjazta a szokatlan látványt, amint alkoholos befolyásoltság alatt meglehetősen lazán táncolok, ennek ellenére kicsit szégyellem magam. Igazából nem volt rá szükségem. Igazából nagyon rég nincs már rá szükségem. Sem a sírásra, sem a mesterséges mámorra.
2009. november 6., péntek
Kiegészítés
Ebédszünetben Jesper Voldby esdeklő arccal pedzegette, hogy mi lenne, ha kihagynánk a ma délutáni medence-kajakot, mert két és fél órát töltött ma már vízben, és fázik. Jesper, a rövidgatyás Jesper, keménycsávó Jesper, kegyelemért könyörgött! Ahh, ezért már érdemes volt ma fölkelni.
Délután is csatlakoztam az International Classhoz; valami szadomazo dán művészfilm volt terítéken egy őrült nőről és üzletember férjéről. nem állítanám, hogy rossz volt, de most biztosan beletört a bicskám. A felénél feladtam.
Délután is csatlakoztam az International Classhoz; valami szadomazo dán művészfilm volt terítéken egy őrült nőről és üzletember férjéről. nem állítanám, hogy rossz volt, de most biztosan beletört a bicskám. A felénél feladtam.
The Blind Dating the Blind
Az iskola egyrészről a bál lázában ég, másrészről mind inkább megtörik az általános kimerültség hulláma alatt. A szemek tompán fénylenek a félig csukott szemhéjak alól, még a máskor jó hangulatú kóruspróbán is; a torkokat sálak övezik, az aláfestő zenét köhögések szolgáltatják. A névsorolvasásnál egyre több névnél váltja fel a „Ja”-t (Leho „Hello”-ja mellett) a „Beteg” bekiabálás. Még Jesper is megkönyörült rajtunk, és nem vitt ki minket a szitáló esőben óriáshintát építeni. Helyette négyes turnusokban gyakorolhattuk a kajakozást az uszodában, amit én eléggé el nem ítélhető módon elblicceltem, és helyette csatlakoztam az International Classhoz egy beteg dán komédia erejéig. Nem bántam meg. Talán evezek a medencében délután.
A Lanché ellenben nem kímél senkit. Reggel a tornateremben kétségbeesetten kopogtak cipősarkak, ahogy a kezek és lábak káoszában próbáltuk úgy megtalálni a helyünket, hogy közben ne fejeljünk le senkit, ne perforáljuk senkinek a lábát, és közben még orra se bukjunk, úgyhogy ilyen főpróba után este bizonyára fényesen fog menni. A vakrandi… no attól jobban félek. Hasonlóan Harry Potterhez, aki szívesebben próbált volna szerencsét ismét a sárkánnyal, mint a lányokkal… kérem vissza a harminc méteres sziklámat és a vízesést!
Tegnap reggel ugyanis szívhez szóló levelek vártak minket a közös postaládában. Az enyém így hangzik:
Dear Zussi,
I’ve had my eye on you for some time, and now I have finally found the courage to ask you out. I want you to know, that you would make me very happy, if you would meet me Friday the 21th of November at 17.40 in the TV-room by café farmor.
Afterwards I would like to invite you to an outstanding dinner and galla party int he five star hotel Nørgaard. We will be having dinner at 18:00 in the great ballroom (foredragssalen)
Dresscode: galla dress and tuxedo
Sincerely Yours
Please do not tell anyone where we are going to meet. I have been looking forward to surprise you.
No igen, a dátumot persze elrontották, természetesen a mai estéről van szó. Hát, érzek némi csomót a gyomrom tájékán. Nem arról van szó, nyilván el tudok én csevegni bárkivel húsz percig, de… az egész olyan kínos. Van benne valami… megalázó. Éppen úgy, ahogy az egész társastáncos párválasztási mizériában.
Zárás gyanánt idemásolom azt a szösszenetet, amit Rolffal tervezünk előadni a napokban. Ha jól sejtem, a szöveget Monthy Python ihlette, úgyhogy továbbolvasás csak az erős idegzetűeknek! Az én szövegeimet N betű jelzi (eredetileg Naja szerepelt volna benne), az R értelemszerűen Rolf.
Kitchenduty.
R: Do you know we have the kitchenduty today?
N: Yes, we planned it at the corridormeeting yesterday, where we had some fun giving each other nicknames, after you left us.
R: Really? Did you give me a nickname?
N: Yeah, Rolfie-boy.
R: Ha ha. Ok, what about the others and what did you plan?
N: Yes. Who takes care of the washingmachine, what the coffee trolley, dusting the floor Idon’tknow, tomorrow...
R: I’m sorry, what did you say?
N: Who takes care of the washingmachine, what the coffee trolley, dusting the...
R: So you got all these guys together and you don’t know their names?
N: I do know their names.
R: Then what’s their names?
N: I just told you.
R: Then who takes care of the washingmachine?
N: Yeah.
R: Who?
N: Exactly.
R: Who takes care of the washingmachine?
N That’s who.
R: Who?
N: That’s it.
R: the guy that cleans the dishes?
N: That’s who.
R: What are you saying? Who takes care of the washingmaching?
N: Yes, Exactly. Who takes care of the washingmachine.
R: Who?
N: ...Takes care of the washingmachine.
R: GRRRRR. What’s the name of the person taking care of the washingmachine?
N: No, no. You got it all wrong. What takes care of the coffee trolley.
R: Who takes care of the coffee trolley?
N: Who takes care of the washingmachine.
R: I don’t know!
N: He dusts the floor.
R: How the hell did we get to the person who dusts the floor?
N: First of all you mentioned his name, Second of all who does not take care of the floor, he takes care of the washingmachine!
R: What?
N: He takes care of the coffee trolley.
R: Who?
N: He takes care of the...
R: I’ll kill you, if you say ”who takes care of the washingmachine!!”......Ok, we have a person that cleans the tables, and he is called...?
N: Tomorrow.
R: You don’t wanna tell me today?
N: I’m tellig you now.
R: Then go ahead.
N: Tomorrow.
R: At what time?
N: What?
R: What time tomorrow are you gonna tell me who takes care of the tables?
N: Who takes care of the washingmachine.
R: I don’t know.
N: He takes care of...
R + N: Dusting the floor.
R: sigh. Ok, So I’ll be helping who?
N: Exactly.
R: Stop playing with my mind!
N: I’m not.
R: Sigh.....Ok, we have a person that makes the tea, can you tell me his name?
N: Why.
R: I just thought I wanted to know.
N: I’m telling you why.
R: then tell me.
N: Why.
R Because.
N: No she takes out the trash.
R: uhm......What?
N: he cleans the coffee trolley
R: Who cleans the coffee trolley?
N: No who takes care of the washingmachine.
R: I don’t know:
N He dusts the...
R: FLOOR, FLOOR, FLOOR!! Damn it!....Sigh... Ok, so tonight we’ll go to the kitchen, why make the tea and takes out the trash, because. I’ll be helping the person who takes care of the washingmachine, while what takes care of the coffetrolley, and dusts the floor, I don’t know, But tomorrow we’ll take care of the tables and I don’t give a shit!
N: What did you just say?
R: I said I Don’t give a shit!
N: Oh, he’s off duty today.
R: Damn you, I’ll go to bed now!
A Lanché ellenben nem kímél senkit. Reggel a tornateremben kétségbeesetten kopogtak cipősarkak, ahogy a kezek és lábak káoszában próbáltuk úgy megtalálni a helyünket, hogy közben ne fejeljünk le senkit, ne perforáljuk senkinek a lábát, és közben még orra se bukjunk, úgyhogy ilyen főpróba után este bizonyára fényesen fog menni. A vakrandi… no attól jobban félek. Hasonlóan Harry Potterhez, aki szívesebben próbált volna szerencsét ismét a sárkánnyal, mint a lányokkal… kérem vissza a harminc méteres sziklámat és a vízesést!
Tegnap reggel ugyanis szívhez szóló levelek vártak minket a közös postaládában. Az enyém így hangzik:
Dear Zussi,
I’ve had my eye on you for some time, and now I have finally found the courage to ask you out. I want you to know, that you would make me very happy, if you would meet me Friday the 21th of November at 17.40 in the TV-room by café farmor.
Afterwards I would like to invite you to an outstanding dinner and galla party int he five star hotel Nørgaard. We will be having dinner at 18:00 in the great ballroom (foredragssalen)
Dresscode: galla dress and tuxedo
Sincerely Yours
Please do not tell anyone where we are going to meet. I have been looking forward to surprise you.
No igen, a dátumot persze elrontották, természetesen a mai estéről van szó. Hát, érzek némi csomót a gyomrom tájékán. Nem arról van szó, nyilván el tudok én csevegni bárkivel húsz percig, de… az egész olyan kínos. Van benne valami… megalázó. Éppen úgy, ahogy az egész társastáncos párválasztási mizériában.
Zárás gyanánt idemásolom azt a szösszenetet, amit Rolffal tervezünk előadni a napokban. Ha jól sejtem, a szöveget Monthy Python ihlette, úgyhogy továbbolvasás csak az erős idegzetűeknek! Az én szövegeimet N betű jelzi (eredetileg Naja szerepelt volna benne), az R értelemszerűen Rolf.
Kitchenduty.
R: Do you know we have the kitchenduty today?
N: Yes, we planned it at the corridormeeting yesterday, where we had some fun giving each other nicknames, after you left us.
R: Really? Did you give me a nickname?
N: Yeah, Rolfie-boy.
R: Ha ha. Ok, what about the others and what did you plan?
N: Yes. Who takes care of the washingmachine, what the coffee trolley, dusting the floor Idon’tknow, tomorrow...
R: I’m sorry, what did you say?
N: Who takes care of the washingmachine, what the coffee trolley, dusting the...
R: So you got all these guys together and you don’t know their names?
N: I do know their names.
R: Then what’s their names?
N: I just told you.
R: Then who takes care of the washingmachine?
N: Yeah.
R: Who?
N: Exactly.
R: Who takes care of the washingmachine?
N That’s who.
R: Who?
N: That’s it.
R: the guy that cleans the dishes?
N: That’s who.
R: What are you saying? Who takes care of the washingmaching?
N: Yes, Exactly. Who takes care of the washingmachine.
R: Who?
N: ...Takes care of the washingmachine.
R: GRRRRR. What’s the name of the person taking care of the washingmachine?
N: No, no. You got it all wrong. What takes care of the coffee trolley.
R: Who takes care of the coffee trolley?
N: Who takes care of the washingmachine.
R: I don’t know!
N: He dusts the floor.
R: How the hell did we get to the person who dusts the floor?
N: First of all you mentioned his name, Second of all who does not take care of the floor, he takes care of the washingmachine!
R: What?
N: He takes care of the coffee trolley.
R: Who?
N: He takes care of the...
R: I’ll kill you, if you say ”who takes care of the washingmachine!!”......Ok, we have a person that cleans the tables, and he is called...?
N: Tomorrow.
R: You don’t wanna tell me today?
N: I’m tellig you now.
R: Then go ahead.
N: Tomorrow.
R: At what time?
N: What?
R: What time tomorrow are you gonna tell me who takes care of the tables?
N: Who takes care of the washingmachine.
R: I don’t know.
N: He takes care of...
R + N: Dusting the floor.
R: sigh. Ok, So I’ll be helping who?
N: Exactly.
R: Stop playing with my mind!
N: I’m not.
R: Sigh.....Ok, we have a person that makes the tea, can you tell me his name?
N: Why.
R: I just thought I wanted to know.
N: I’m telling you why.
R: then tell me.
N: Why.
R Because.
N: No she takes out the trash.
R: uhm......What?
N: he cleans the coffee trolley
R: Who cleans the coffee trolley?
N: No who takes care of the washingmachine.
R: I don’t know:
N He dusts the...
R: FLOOR, FLOOR, FLOOR!! Damn it!....Sigh... Ok, so tonight we’ll go to the kitchen, why make the tea and takes out the trash, because. I’ll be helping the person who takes care of the washingmachine, while what takes care of the coffetrolley, and dusts the floor, I don’t know, But tomorrow we’ll take care of the tables and I don’t give a shit!
N: What did you just say?
R: I said I Don’t give a shit!
N: Oh, he’s off duty today.
R: Damn you, I’ll go to bed now!
2009. november 3., kedd
"Hermione, kivel mész a bálba?"
A zeneórák továbbra is a két véglet között ingadoznak. Ha van épp velünk egy tanár, aki kézben tartja a dolgokat, akkor minden megy, mint a karikacsapás. Ha nem, szétesünk és apránként belefulladunk a káoszba. Ezen a héten Søren jóvoltából az első verzió valósult meg. Jelentem, már le tudom játszani basszusgitáron az I Love Rock’N’Rollt, meg a This Love-ot a Maroon 5-tól. Szerepel még a repertoárban a My Moon My Man a Feisttől (vokál és tamburin), és a Last Dance a Raveonettestől (valami dán banda, és mindig Marionettest mondok helyette). Ja, meg a Kings of Leontól a Sex on Fire, de azt szerencsére valószínűleg ki fogjuk szavazni. Felmerült még a Sweet Home Alabama, de Søren kegyelemért könyörgött, mikor meghallotta az ötletet. Azt mondja, akárhányszor fellépett, bármikor, bárhol, bármilyen közönség előtt, valahonnan mindig előkerült egy részeg, cowboy-kalapos fazon, aki minden áron a Sweet Home Alabamát akarta hallani, és ettől sehogy nem lehetett eltántorítani. A végére úgy meggyűlölte a számot, hogy most már sírhatnékja támad, ha csak meghallja.
A szólóm hangképzésen persze átcsúszott következő hétre. Jellemző. Persze, nem egy nagy dolog, de úgy készültem rá. Már reggel ezen izgultam. Új, mondhatni szűz közönség: egyetlen csapásom lesz meghódítani őket. Mennie kell. Ez lesz a mércéje, hogy hová jutottam két év alatt.
Pénteken bál lesz az iskolában. Egész héten folyik a Lanché, egy dán specialitás (afféle francia négyes-szerű tánc) betanítása. Rémhírek terjengenek valamiféle vak randiról is, amit a tanárok szerveznek, de hogy pontosan miben is áll majd ez, vagy egyáltalán hogyan tervezik kivitelezni kétszerannyi lánnyal, mint fiúval, az egyelőre rejtély. A táncpárom mindenesetre már megvan, és nem is jártam rosszul, amire a nemek arányát tekintve azért némileg büszke vagyok. Kasper nem táncol rosszul. Igaz, többnyire túl szétszórt ahhoz, hogy rendesen megjegyezze a lépéseket, de megoldja színészből. Vele aztán lehet játszani.
A szólóm hangképzésen persze átcsúszott következő hétre. Jellemző. Persze, nem egy nagy dolog, de úgy készültem rá. Már reggel ezen izgultam. Új, mondhatni szűz közönség: egyetlen csapásom lesz meghódítani őket. Mennie kell. Ez lesz a mércéje, hogy hová jutottam két év alatt.
Pénteken bál lesz az iskolában. Egész héten folyik a Lanché, egy dán specialitás (afféle francia négyes-szerű tánc) betanítása. Rémhírek terjengenek valamiféle vak randiról is, amit a tanárok szerveznek, de hogy pontosan miben is áll majd ez, vagy egyáltalán hogyan tervezik kivitelezni kétszerannyi lánnyal, mint fiúval, az egyelőre rejtély. A táncpárom mindenesetre már megvan, és nem is jártam rosszul, amire a nemek arányát tekintve azért némileg büszke vagyok. Kasper nem táncol rosszul. Igaz, többnyire túl szétszórt ahhoz, hogy rendesen megjegyezze a lépéseket, de megoldja színészből. Vele aztán lehet játszani.
2009. november 1., vasárnap
Az ír kávé regéje
A történet, amiről mesélni fogok, a múlt félévi norvégiai úton esett meg, és több szempontból rendkívül tanulságos. Mondhatni, példázat értékű. A narrátor nem elfogulatlan, ugyanis Jesper szemszögéből hallottam a barlangban, a tűz mellett, és ő nagyon is közelről érintett a morális vonatkozásokban. Tisztában vagyok vele, hogy terjengenek más változatok a diákok között (egy-egy morzsájuk hozzám is eljutott), de, mint azt jól tudjuk, az igazság pártos, és az erkölcsi felelősség kérdésénél engem most egyébként is jobban érdekel az a mentalitásbéli különbség, amit ez a kis történet kiválóan szemléltet.
Történt pediglen egyszer, a májusi norvég túlélőtúra utolsó estéjén, hogy Jesper a buszban felejtette a whiskeyt, amelyből ünneplés gyanánt ír kávét tervezett készíteni az egész társaságnak. Meg is jegyezte, hogy milyen kár, mert ő már bizony nem fog érte legyalogolni. Nosza, rögtön ajánlkozott két magyar legény, hogy majd ők leszaladnak érte, ha csak ennyi kell a boldogsághoz. Jesper oda is adta nekik a kulcsot. A probléma csak az, hogy fiaink korábban szülőföldjük iránti szomjúságukat hazai pálinkával igyekeztek csillapítani, és kevéssé voltak már birtokában józan ítélőképességüknek. Ennek folytán, mikor elérték küldetésük célállomását, kimondottan jó ötletnek tűnt számukra ketten meginni a whiskeyt, aztán randalírozni egyet a kisbusszal.
Csodával határos módon nem történt személyi sérülés, csak a személygépjármű ment tropára.
Nomármost. Ha ez az eset Magyarországon történik, Jespert nyilván alaposan előveszik, hiszen őrá volt bízva a csoport, és nyilván illett volna észrevennie, hogy a két úriember mattrészeg. (Igen, hallottam olyan verziót, hogy Jesper sem volt már egészen józan – ezt nem tartom kizártnak. Meg olyat is, hogy egyenesen ő mondta a srácoknak, hogy vezessenek el valahová, mert nem tudta, hogy ittak előtte – ezt nem tartom valószínűnek: nem hiszem, hogy Jesper ekkorát hazudna.) Jesper dán mércéjével mérve ellenben mivel ő nem adott arra utasítást, hogy üljenek részegen a volán mögé, innentől kezdve a srácok felelőssége, hogy mit csináltak, és még olcsón megúszták, amiért csak kicsapták őket az iskolából, és se nem fizettették meg velük a kárt (amihez joguk lett volna), se nem jelentették a rendőrségnek (ami kötelességük lett volna, és akkor minimum egy hónap börtön nélkül a fiúk nem ússzák meg).
Megjegyzem, szerintem a fiúk egy magyar iskolában sem számíthattak volna enyhébb bánásmódra, sőt, bár az biztos, hogy Jesper is kapott volna egy-két kellemetlen kérdést. Ennek ellenére hazánk fiai persze azzal az érzéssel mentek haza, hogy velük igazságtalanul elbántak. Jesper állítása szerint az egyik kis híján nekiment.
Ez az eset is felhívja a figyelmet valamire, amit lépten-nyomon a bőrömön érzek. A különbségre az itteni gondolkodásmódban. (Pedig ez még Európa, elvileg azonos kultúrkör – mit csinálnék én, teszem azt, Afrikában?)
A közép-európai mentalitás számára az ember alapjáratban – birka. Pásztor kell neki, terelőkutya és elektromos drótkerítés. Mindent ezerszer kell a szájába rágni, hogy felfogja, és saját érdekében be kell szabályozni minden mozzanatát.
A dán mentalitás számára az ember önálló, gondolkodó lény, aki maga felel a sorsáért, tetteiért. Ha veszélyes dolgot csinál (pl. sziklamászás), és egyszer elmondod neki, mire kell vigyázni, akkor nincs gond, mert már tudja – ha pedig esetleg nem figyelt, magára vessen. Képes döntéseket hozni, és megszerezni, amire szüksége van: nem kell helyette óvatosnak lenni, sem pedig tálcán hozni neki a dolgokat.
Ez nekünk gyakran úgy jön le, hogy magunkra vagyunk hagyva, és a kutya sem törődik velünk. Ha azt mondják, két perc múlva indul a busz, akkor két perc múlva indul. Ha nem vagyunk ott, és nem tudunk külön szólni valahogy, otthagynak, akár késik az óránk, akár hosszú volt a sor a vécében, akár kitört bokával fetrengünk a benzinkút túloldalán. Ha kiteszik az uzsonnának valót, élelmesnek kell lenni, és rá kell vetni magunkat, mert ugyan van bőven, de bizony el fogják kapkodni a jobb falatokat, fel sem merül, hogy talán osszuk szét, ahogy az számomra természetes lenne.
A közép-európai mentalitás számára a felszerelésből sosincs elég, sosincs elég jó, és ami van, azt meg kell becsülni, mint a szemünk fényét, mert ki tudja, lesz-e valaha másik. Ha valaminek baja esik, kész a botrány, az egymásra mutogatás, a sírás-rívás.
A dán mentalitás számára a felszerelés van. Ha nincs, akkor szerzünk. Ha elromlik, szerzünk másikat. Zeneórán valaki rosszul tett le egy elektroakkusztikus gitárt (meg sem próbálom megsaccolni, mennyit érhet, de gyanítom, hogy hatjegyű), Kian meg véletlenül belehátrált, úgyhogy letört a feje. A magyarokban megfagyott a vér – a dánok nevettek egyet, és megállapították, hogy erre a jövőben vigyázni kell.
Más mércék. Más fogalmak.
Történt pediglen egyszer, a májusi norvég túlélőtúra utolsó estéjén, hogy Jesper a buszban felejtette a whiskeyt, amelyből ünneplés gyanánt ír kávét tervezett készíteni az egész társaságnak. Meg is jegyezte, hogy milyen kár, mert ő már bizony nem fog érte legyalogolni. Nosza, rögtön ajánlkozott két magyar legény, hogy majd ők leszaladnak érte, ha csak ennyi kell a boldogsághoz. Jesper oda is adta nekik a kulcsot. A probléma csak az, hogy fiaink korábban szülőföldjük iránti szomjúságukat hazai pálinkával igyekeztek csillapítani, és kevéssé voltak már birtokában józan ítélőképességüknek. Ennek folytán, mikor elérték küldetésük célállomását, kimondottan jó ötletnek tűnt számukra ketten meginni a whiskeyt, aztán randalírozni egyet a kisbusszal.
Csodával határos módon nem történt személyi sérülés, csak a személygépjármű ment tropára.
Nomármost. Ha ez az eset Magyarországon történik, Jespert nyilván alaposan előveszik, hiszen őrá volt bízva a csoport, és nyilván illett volna észrevennie, hogy a két úriember mattrészeg. (Igen, hallottam olyan verziót, hogy Jesper sem volt már egészen józan – ezt nem tartom kizártnak. Meg olyat is, hogy egyenesen ő mondta a srácoknak, hogy vezessenek el valahová, mert nem tudta, hogy ittak előtte – ezt nem tartom valószínűnek: nem hiszem, hogy Jesper ekkorát hazudna.) Jesper dán mércéjével mérve ellenben mivel ő nem adott arra utasítást, hogy üljenek részegen a volán mögé, innentől kezdve a srácok felelőssége, hogy mit csináltak, és még olcsón megúszták, amiért csak kicsapták őket az iskolából, és se nem fizettették meg velük a kárt (amihez joguk lett volna), se nem jelentették a rendőrségnek (ami kötelességük lett volna, és akkor minimum egy hónap börtön nélkül a fiúk nem ússzák meg).
Megjegyzem, szerintem a fiúk egy magyar iskolában sem számíthattak volna enyhébb bánásmódra, sőt, bár az biztos, hogy Jesper is kapott volna egy-két kellemetlen kérdést. Ennek ellenére hazánk fiai persze azzal az érzéssel mentek haza, hogy velük igazságtalanul elbántak. Jesper állítása szerint az egyik kis híján nekiment.
Ez az eset is felhívja a figyelmet valamire, amit lépten-nyomon a bőrömön érzek. A különbségre az itteni gondolkodásmódban. (Pedig ez még Európa, elvileg azonos kultúrkör – mit csinálnék én, teszem azt, Afrikában?)
A közép-európai mentalitás számára az ember alapjáratban – birka. Pásztor kell neki, terelőkutya és elektromos drótkerítés. Mindent ezerszer kell a szájába rágni, hogy felfogja, és saját érdekében be kell szabályozni minden mozzanatát.
A dán mentalitás számára az ember önálló, gondolkodó lény, aki maga felel a sorsáért, tetteiért. Ha veszélyes dolgot csinál (pl. sziklamászás), és egyszer elmondod neki, mire kell vigyázni, akkor nincs gond, mert már tudja – ha pedig esetleg nem figyelt, magára vessen. Képes döntéseket hozni, és megszerezni, amire szüksége van: nem kell helyette óvatosnak lenni, sem pedig tálcán hozni neki a dolgokat.
Ez nekünk gyakran úgy jön le, hogy magunkra vagyunk hagyva, és a kutya sem törődik velünk. Ha azt mondják, két perc múlva indul a busz, akkor két perc múlva indul. Ha nem vagyunk ott, és nem tudunk külön szólni valahogy, otthagynak, akár késik az óránk, akár hosszú volt a sor a vécében, akár kitört bokával fetrengünk a benzinkút túloldalán. Ha kiteszik az uzsonnának valót, élelmesnek kell lenni, és rá kell vetni magunkat, mert ugyan van bőven, de bizony el fogják kapkodni a jobb falatokat, fel sem merül, hogy talán osszuk szét, ahogy az számomra természetes lenne.
A közép-európai mentalitás számára a felszerelésből sosincs elég, sosincs elég jó, és ami van, azt meg kell becsülni, mint a szemünk fényét, mert ki tudja, lesz-e valaha másik. Ha valaminek baja esik, kész a botrány, az egymásra mutogatás, a sírás-rívás.
A dán mentalitás számára a felszerelés van. Ha nincs, akkor szerzünk. Ha elromlik, szerzünk másikat. Zeneórán valaki rosszul tett le egy elektroakkusztikus gitárt (meg sem próbálom megsaccolni, mennyit érhet, de gyanítom, hogy hatjegyű), Kian meg véletlenül belehátrált, úgyhogy letört a feje. A magyarokban megfagyott a vér – a dánok nevettek egyet, és megállapították, hogy erre a jövőben vigyázni kell.
Más mércék. Más fogalmak.
Norvégiai túlélőtúra
Nem lehetett volna csodálatosabb.
Még az időjárás is a kezünkre játszott: csak szerdán esett, a többi nap borongós-szárazra fordult, bőrig ázás és hasogatóan hideg csillagos éjszakák nélkül.
Szerda reggel vágtunk neki két kisbusszal. Az iskola úgy búcsúztatott minket, mint csatába induló katonákat szokás. Ezzel szemben a hirtshalsi révig dicsőséges alvással töltöttem az időt.
Anders szégyentelenül kiröhögött, amiért lefotóztam a kompot. Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy odahaza sem a Balatonon, sem a Dunán nem sűrűn látunk tengerjáró hajókat, de nem vagyok benne biztos, hogy átért az üzenet. Anders egyébiránt egy lökött 19 éves dán kölök, némi hiperaktív beütéssel. Teljesen zizzent, három másodpercig nem képes megmaradni a fenekén, de mindezek mélyén mégis árad belőle valami megmagyarázhatatlan nyugalom. Az itteni közvélemény jó pasinak tartja; nekem mondjuk nem jön be, de csípem, mert hatalmas nagy szíve van, és az élénksége miatt szórakoztató, oldó társaság.
Norvégiába első látásra beleszerettem. Amint a partvonal felderengett a láthatáron, egyértelmű volt, hogy országot váltottunk: ég felé törő sziklák alkottak apró szigeteket; szerintem csak Kristiansandben találni magasabb csúcsot, mint egész Dániában. A levegő ugyanolyan tiszta, a pirostéglás rendezett házak viszont eltűntek, cserébe hegyes-völgyes, fenyőfás, patakos-vízeséses táj tárult elénk, alighogy partra szálltunk. Szárnyalni való vidék.
Egy kunyhóban töltöttük az első és az utolsó éjszakát. Így rendezné be egy klasszikus, jól bevált sémákra esküsző filmrendező az Otthonos Vadászházat: minden fából, a festett keretes ablakok két oldalán függöny, a meleget rengeteg kályha, a fényt petróleumlámpa és gyertya adja, a tágas konyha-nappali helyiségben hosszú asztal mellé padokra, vagy a kis asztal köré karosszékekbe lehet telepedni, a sarokban óra, aludni pedig lehet a fából ácsolt galérián, vagy a három hálószoba egyikében, vagy a díványon. A továbbiakban beszéljenek a képek, és egészítse ki őket a fantázia. Nagyon meghitt volt, annyi szent. És hulla fáradt is voltam, holott aznap még a busz ment helyettünk, leszámítva az utolsó negyedórás sétát minden cuccal a hátunkon – ami mondjuk bőven elég volt ahhoz, hogy az esőtől mocsaras jellegű terep ripityára áztassa a cipőnket. Megjegyezném, az én bakancsom továbbra is jól vizsgázott. Elég az hozzá, hogy nem kellett ringatni.
Másnap, csütörtökön teljes menetfelszereléssel nyakunkba vettük a hegyvidéket. Úgy éreztem magam, mintha apám lennék: minduntalan lemaradtam fényképezni, aztán nyakamban a tokkal caplattam a többiek után. Folyók, vízesések mentén, sziklák között, rozzant hídon át vezetett az utunk. Nem lett volna egy vészes táv a maga hét kilométerével, a terep miatt mégis öt órányi kimerítő, feszített tempójú gyaloglás árán értük el még időben, jóval sötétedés előtt a táborhelyet a “barlang” (valójában inkább egy apró bemélyedés) és az apró hegyi tó között.
Magunknak építettünk menedéket ágakból és a magunkkal hozott ponyvákból. Tűzrakóhely gyanánt a barlang szolgált, a vacsorát ellenben zseniális kis összerakható mobil-konyha segítségével készítettük el. A dánok továbbra is a legképtelenebb hozzávalókat képesek elpakolni egy ilyen túrához (legalábbis számomra): ezúttal bacon, előre pácolt csirke, tészta, kókusztej és paradicsomszósz került elő a táskákból. A kimerítő menetelés után aligha számítottam elfogulatlan ínyencnek, de szerintem igenis jót kotyvasztottunk belőle. A puhányabb szekció úgy döntött, hogy visszatér a kunyhó luxusához, a maradék társaság ellenben elmondhatatlanul hangulatos estét töltött a szabadban. Még csak nem is fáztunk annyira, hála a tűznek, a jól megépített, fenyőágakkal kibélelt menedéknek, a hálózsáknak, dupla polifoamnak, és a réteges öltözködésnek.
A tűz mellett Jesper “pszichológus” névre hallgató játékát játszottuk. Lényege, hogy valaki nem tudja a szabályokat; ez az ember kérdéseket tesz fel mindenkinek, de mindenki a tőle kettővel balra ülő személy nevében próbál meg válaszolni. Ha a válasz netalán nem stimmelne, a kettővel balra ülő személy azt mondja: “Pszichológus!” – erre mindenki feláll és helyet cserél. Mindezt addig, amíg a szerencsétlen kérdező rá nem jön a rendszerre.
Másnap két csoportban rafting és rapelling. A kormányosunk erősen emlékeztetett egy hencegő hajóskapitányra: hol merész állításokkal (“Ezen a szakaszon én vagyok az egyetlen vezető, aki húsz év alatt egyszer sem borult!”), hol pajzán anekdotákkal (például hgoy miként vásárolta az összes raftingfelszerelést egy prágai kuplerájban) szórakoztatott minket. Két kifejezést tudott magyarul: “Istenem, Istenem!”, és “Te állat!” Állítása szerint egy csinos lánytól tanulta mindkettőt. Ereszkedtünk vízeséseken, csordogáltunk csöndes vizeken, lehetett jelentkezni egy rövid kormányzásra (persze nem hagytam ki), és lehetett leugrani egy egy sziklafalról, hét méter magasról, megkongatni a folyó fölé lógatott harangot, a csónakhoz evickélni, majd hagyni, hogy társaid a mentőmellénynél fogva kirángassanak. Igen, ezt is bevállaltam, és csak egyszer küldtek közben arcon egy kósza evezővel.
Rapelling: ereszkedés kötéllel egy harminc méter magas sziklafalon. Tulajdonképpen egyszerűbb, mint a gyakorló toronyból volt, mert messze nem olyan sima, függőleges a felület. Mámorító élmény; inkább merészség, mint erő kérdése, de azért igenis fárasztó a hosszas ereszkedés, akármit mondjon Jesper. (Neki könnyű. Az ő ősei között tuti több majom volt, mint az átlagos embernek.)
Majd visszatérés a kunyhó kényelmébe. A dánok nem Halloweent vagy Mindenszenteket ünnepelnek ilyenkor, hanem a J-napot, mikor a Jule øl, azaz a karácsonyi sör kibocsátásra kerül. Ilyenkor állítólag ingyensört osztogatnak a kocsmában. Ennek örömére Jesper is hozzánk vágott egy rekesznyit, ami az elmúlt napok viszontagsága után, bevallom, jól esett. A finom vacsora után, a sör mellett, a jó melegben játszottunk még egy kör pszichológust, meg egy másik játékot is, de azt nem mondom el, hátha még eljátszatom veletek is egyszer.
Szombat délelőttre maradt a sziklamászás azok számára, akik még éreztek magukban erőt és lelkesedést. Sajnáltam, hogy nem jutott rá több idő; szívesen csinálnék még ilyesmit életem során, mert buli. Persze muszáj volt megpróbálnom azt a falszakaszt, ami a legnehezebb volt (Jesper szerint legalább 7b besorolás, vagyis piszoknehéz, és kaptam érte jutalmul egy elismerő-hitetlenkedő fejcsóválást). Természetesen nem sikerült, de azért büszke vagyok a hősies küszködésemre.
A visszaúton felváltva aludtunk és unatkoztunk. Az “édes otthon”-ban aztán meleg fogadtatásban részesültünk, az egész iskola kivonult, transzparenssel, mindennel. A fogadóbizottság egyetlen szépséghibája az volt, hogy a főbejáratnál sorakozott fel, mi pedig hátulról, a tornaterem felől osontunk be. Nem kis meglepetésemre legalább hat embernek volt azonnal sürgős a nyakamba borulni, ami egyrészről nyilván jól esett, másfelől viszont az összes cuccommal a vállamon, egész napos mászás és utazás, no meg négy napi nomád élet után jobban vágytam volna arra, hogy engedjenek utat a szobámig, és inkább szeressük egymást egy fél óra múlva, egy alapos zuhanyzás-hajmosás után…
Én nem tudom, hogy volt egyeseknek kedve és energiája még a fél éjszakát átbulizni ezek után. Én a magam részéről udvariasságból odatoltam az arcomat öt percre, megnéztem magamnak az alkoholos befolyásoltság alatt, a biliárdasztal tetején Aqua számokra tomboló bohó ifjúságot, aztán elmentem aludni. Hani előzékenyen maradt még egy éjszakát Adela szobájában, úgyhogy zavartalanul pihenhettem. Egyrészről rendkívül kényelmes volt nekem így, másrészről érzek némi lelkifurdalást – miért vagyok ilyen hideg és távolságtartó?
Mindenesetre a gleccserkommandó felejthetetlen élménnyel ajándékozott meg. Köszönöm a szüleimnek, az iskolának, a barátaimnak, akik bíztattak, meg azoknak is, akik nem, meg a csillagok kedvező együttállásának, és minden egyéb emberi vagy nem emberi tényezőnek, amely hozzájárult a létrejöttéhez.
Még az időjárás is a kezünkre játszott: csak szerdán esett, a többi nap borongós-szárazra fordult, bőrig ázás és hasogatóan hideg csillagos éjszakák nélkül.
Szerda reggel vágtunk neki két kisbusszal. Az iskola úgy búcsúztatott minket, mint csatába induló katonákat szokás. Ezzel szemben a hirtshalsi révig dicsőséges alvással töltöttem az időt.
Anders szégyentelenül kiröhögött, amiért lefotóztam a kompot. Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy odahaza sem a Balatonon, sem a Dunán nem sűrűn látunk tengerjáró hajókat, de nem vagyok benne biztos, hogy átért az üzenet. Anders egyébiránt egy lökött 19 éves dán kölök, némi hiperaktív beütéssel. Teljesen zizzent, három másodpercig nem képes megmaradni a fenekén, de mindezek mélyén mégis árad belőle valami megmagyarázhatatlan nyugalom. Az itteni közvélemény jó pasinak tartja; nekem mondjuk nem jön be, de csípem, mert hatalmas nagy szíve van, és az élénksége miatt szórakoztató, oldó társaság.
Norvégiába első látásra beleszerettem. Amint a partvonal felderengett a láthatáron, egyértelmű volt, hogy országot váltottunk: ég felé törő sziklák alkottak apró szigeteket; szerintem csak Kristiansandben találni magasabb csúcsot, mint egész Dániában. A levegő ugyanolyan tiszta, a pirostéglás rendezett házak viszont eltűntek, cserébe hegyes-völgyes, fenyőfás, patakos-vízeséses táj tárult elénk, alighogy partra szálltunk. Szárnyalni való vidék.
Egy kunyhóban töltöttük az első és az utolsó éjszakát. Így rendezné be egy klasszikus, jól bevált sémákra esküsző filmrendező az Otthonos Vadászházat: minden fából, a festett keretes ablakok két oldalán függöny, a meleget rengeteg kályha, a fényt petróleumlámpa és gyertya adja, a tágas konyha-nappali helyiségben hosszú asztal mellé padokra, vagy a kis asztal köré karosszékekbe lehet telepedni, a sarokban óra, aludni pedig lehet a fából ácsolt galérián, vagy a három hálószoba egyikében, vagy a díványon. A továbbiakban beszéljenek a képek, és egészítse ki őket a fantázia. Nagyon meghitt volt, annyi szent. És hulla fáradt is voltam, holott aznap még a busz ment helyettünk, leszámítva az utolsó negyedórás sétát minden cuccal a hátunkon – ami mondjuk bőven elég volt ahhoz, hogy az esőtől mocsaras jellegű terep ripityára áztassa a cipőnket. Megjegyezném, az én bakancsom továbbra is jól vizsgázott. Elég az hozzá, hogy nem kellett ringatni.
Másnap, csütörtökön teljes menetfelszereléssel nyakunkba vettük a hegyvidéket. Úgy éreztem magam, mintha apám lennék: minduntalan lemaradtam fényképezni, aztán nyakamban a tokkal caplattam a többiek után. Folyók, vízesések mentén, sziklák között, rozzant hídon át vezetett az utunk. Nem lett volna egy vészes táv a maga hét kilométerével, a terep miatt mégis öt órányi kimerítő, feszített tempójú gyaloglás árán értük el még időben, jóval sötétedés előtt a táborhelyet a “barlang” (valójában inkább egy apró bemélyedés) és az apró hegyi tó között.
Magunknak építettünk menedéket ágakból és a magunkkal hozott ponyvákból. Tűzrakóhely gyanánt a barlang szolgált, a vacsorát ellenben zseniális kis összerakható mobil-konyha segítségével készítettük el. A dánok továbbra is a legképtelenebb hozzávalókat képesek elpakolni egy ilyen túrához (legalábbis számomra): ezúttal bacon, előre pácolt csirke, tészta, kókusztej és paradicsomszósz került elő a táskákból. A kimerítő menetelés után aligha számítottam elfogulatlan ínyencnek, de szerintem igenis jót kotyvasztottunk belőle. A puhányabb szekció úgy döntött, hogy visszatér a kunyhó luxusához, a maradék társaság ellenben elmondhatatlanul hangulatos estét töltött a szabadban. Még csak nem is fáztunk annyira, hála a tűznek, a jól megépített, fenyőágakkal kibélelt menedéknek, a hálózsáknak, dupla polifoamnak, és a réteges öltözködésnek.
A tűz mellett Jesper “pszichológus” névre hallgató játékát játszottuk. Lényege, hogy valaki nem tudja a szabályokat; ez az ember kérdéseket tesz fel mindenkinek, de mindenki a tőle kettővel balra ülő személy nevében próbál meg válaszolni. Ha a válasz netalán nem stimmelne, a kettővel balra ülő személy azt mondja: “Pszichológus!” – erre mindenki feláll és helyet cserél. Mindezt addig, amíg a szerencsétlen kérdező rá nem jön a rendszerre.
Másnap két csoportban rafting és rapelling. A kormányosunk erősen emlékeztetett egy hencegő hajóskapitányra: hol merész állításokkal (“Ezen a szakaszon én vagyok az egyetlen vezető, aki húsz év alatt egyszer sem borult!”), hol pajzán anekdotákkal (például hgoy miként vásárolta az összes raftingfelszerelést egy prágai kuplerájban) szórakoztatott minket. Két kifejezést tudott magyarul: “Istenem, Istenem!”, és “Te állat!” Állítása szerint egy csinos lánytól tanulta mindkettőt. Ereszkedtünk vízeséseken, csordogáltunk csöndes vizeken, lehetett jelentkezni egy rövid kormányzásra (persze nem hagytam ki), és lehetett leugrani egy egy sziklafalról, hét méter magasról, megkongatni a folyó fölé lógatott harangot, a csónakhoz evickélni, majd hagyni, hogy társaid a mentőmellénynél fogva kirángassanak. Igen, ezt is bevállaltam, és csak egyszer küldtek közben arcon egy kósza evezővel.
Rapelling: ereszkedés kötéllel egy harminc méter magas sziklafalon. Tulajdonképpen egyszerűbb, mint a gyakorló toronyból volt, mert messze nem olyan sima, függőleges a felület. Mámorító élmény; inkább merészség, mint erő kérdése, de azért igenis fárasztó a hosszas ereszkedés, akármit mondjon Jesper. (Neki könnyű. Az ő ősei között tuti több majom volt, mint az átlagos embernek.)
Majd visszatérés a kunyhó kényelmébe. A dánok nem Halloweent vagy Mindenszenteket ünnepelnek ilyenkor, hanem a J-napot, mikor a Jule øl, azaz a karácsonyi sör kibocsátásra kerül. Ilyenkor állítólag ingyensört osztogatnak a kocsmában. Ennek örömére Jesper is hozzánk vágott egy rekesznyit, ami az elmúlt napok viszontagsága után, bevallom, jól esett. A finom vacsora után, a sör mellett, a jó melegben játszottunk még egy kör pszichológust, meg egy másik játékot is, de azt nem mondom el, hátha még eljátszatom veletek is egyszer.
Szombat délelőttre maradt a sziklamászás azok számára, akik még éreztek magukban erőt és lelkesedést. Sajnáltam, hogy nem jutott rá több idő; szívesen csinálnék még ilyesmit életem során, mert buli. Persze muszáj volt megpróbálnom azt a falszakaszt, ami a legnehezebb volt (Jesper szerint legalább 7b besorolás, vagyis piszoknehéz, és kaptam érte jutalmul egy elismerő-hitetlenkedő fejcsóválást). Természetesen nem sikerült, de azért büszke vagyok a hősies küszködésemre.
A visszaúton felváltva aludtunk és unatkoztunk. Az “édes otthon”-ban aztán meleg fogadtatásban részesültünk, az egész iskola kivonult, transzparenssel, mindennel. A fogadóbizottság egyetlen szépséghibája az volt, hogy a főbejáratnál sorakozott fel, mi pedig hátulról, a tornaterem felől osontunk be. Nem kis meglepetésemre legalább hat embernek volt azonnal sürgős a nyakamba borulni, ami egyrészről nyilván jól esett, másfelől viszont az összes cuccommal a vállamon, egész napos mászás és utazás, no meg négy napi nomád élet után jobban vágytam volna arra, hogy engedjenek utat a szobámig, és inkább szeressük egymást egy fél óra múlva, egy alapos zuhanyzás-hajmosás után…
Én nem tudom, hogy volt egyeseknek kedve és energiája még a fél éjszakát átbulizni ezek után. Én a magam részéről udvariasságból odatoltam az arcomat öt percre, megnéztem magamnak az alkoholos befolyásoltság alatt, a biliárdasztal tetején Aqua számokra tomboló bohó ifjúságot, aztán elmentem aludni. Hani előzékenyen maradt még egy éjszakát Adela szobájában, úgyhogy zavartalanul pihenhettem. Egyrészről rendkívül kényelmes volt nekem így, másrészről érzek némi lelkifurdalást – miért vagyok ilyen hideg és távolságtartó?
Mindenesetre a gleccserkommandó felejthetetlen élménnyel ajándékozott meg. Köszönöm a szüleimnek, az iskolának, a barátaimnak, akik bíztattak, meg azoknak is, akik nem, meg a csillagok kedvező együttállásának, és minden egyéb emberi vagy nem emberi tényezőnek, amely hozzájárult a létrejöttéhez.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)