Tegnap gitárórán a "második turnus", a nemzetközi csoport (ugyanis a kevés gitárra való tekintettel kettébontottak minket, és egy dán meg egy külföldi osztozik egy hangszeren) arra jött be a terembe, hogy Anders (a tanári kar egyetlen nem nős férfitagja) épp a dán kislányokat hajkurássza. Egyesével levadászta és legyűrte őket, majd filctollal bajszot és szakállat rajzolt sikongatva tiltakozó áldozatainak. Utána mentegetőzve hozzáfűzte nekünk, hogy ez a büntetés, amiért rosszul játszottak az órán. Niels figyelmeztetett, hogy egy dán népfőiskolán közvetlenebb a tanár-diák viszony, mint ahogy mi azt megszokhattuk, no de ennyire?
Lusta vagyok elkezdeni pakolni Norvégiára. Pedig milyen gyönyörű hátizsákot kaptam már kölcsön az iskolától.
Nincs most kedvem a társastánchoz se negyed öttől - a szociális, ráadásul jelen esetben nemek közötti dependencia minden megalázó kiszolgáltatottságával.
Sajnálom, én képtelen vagyok úgy gyakorolni, hogy tudom, hogy áthallatszik a két szomszédos szobába - ahol talán aludnának, vagy valami másra koncentrálnának éppen, vagy csak nem szeretik talán ezt a zenét, vagy esetleg halálra idegesíti őket a kornyikálásom. Hiába, a gyakorlást hallgatni nem élvezetes - és a kényszerközönségem iránti részvét egyszerűen megbénít. Pedig nagyon, nagyon, nagyon szeretném, hogy jól sikerüljön jövő hétfőn az Easy.
Valószínűleg jót tenne a lelki nyugalmamnak, ha Hani nem sikongatna örömében-bánatában, nem csoszogna, és becsukná maga mögött az ajtókat. Van még hová fejlődnöm elfogadás terén.
Ja, vasárnap jártam Viborgban. Bájos kisváros; Bjerringhörrnél egy fokkal nagyobb, középkori eredetű település, a szokásos dán piros téglás házakkal (vizuális illusztráció a szokott helyen). Rendelkezik egy apró katolikus templommal, amit főleg a bevándorló lengyelek és (tudj'Isten miért) vietnámiak tartanak fenn. Adela egészen megrökönyödött azon, hogy errefelé a "hagyományos", tornyos-festményes-díszes katedrálisokat lakják a luteránusok, míg a katolikusok az általa kedvelt egyszerű, mondhatni "puritán" fehér házacskába szorulnak, pont fordítva, mint ahogy ő odahaza megszokta. És, kárpótolva a felekezetet a dekoráció hiányáért, az oltár mögött ablak nyílt egyenesen a tóra és az őszi színekben pompázó fákra.
Hazafelé pedig a következő párbeszéd zajlott le az állomáson köztem és szegény pénztáros hölgy között:
-Jeg vil gerne have en billet til Bjerringbro!
-Værsgo!
*Üdvözült vigyor*
-Nahát! Ez az első dán nyelven vásárolt vonatjegyem!
*barátságosan elnéző mosoly*
-Jól ment!
Dícséretes, milyen jól vette a helyzetet...
2009. október 27., kedd
2009. október 26., hétfő
Most, hogy elvonult már az első izgalom, és a honvágy első hulláma is, néha (mint például múlt szerdán, kóruspróba alatt), elfog a diadalérzet, hogy megcsináltam, valóban itt vagyok, ezerötszáz kilométerre otthonról, idegen tájakon, ahol furcsa nyelvet beszélnek. Kitörtem a világom apró keretei közül. Tapasztalok. Felfedezek. És úgy tűnik, csak nem tudok betelni a felfedezés örömével. Azt hittem, a természet szépsége is olyasmi, aminek javarészt a távolság adja a báját. Arra számítottam, hogy hamar el fogja veszíteni a vonzerejét, amint az újdonság helyébe lép a megszokás. Nem így történt. A magányos kóborlásaim, bátran állíthatom, ittlétem legboldogabb perceit adják. Mikor csavargok, cél és szándék nélkül iszom be a táj, az ég csodáit, legyen nappal vagy éjszaka, tiszta vagy borongós idő, a színeket, illatokat, apró zajokat, olyankor – tudom, közhelyesen hangzik – olyan egységben érzem magam a világgal. Olyankor olyan egyszerű és magától értetődő dolognak tűnik, hogy az ember jó legyen. Olyankor semmi sem hiányzik.
Szerda reggeltől szombat késő estig utazás Norvégiába. Amolyan kósza-túra lesz ez is, komppal, hegyi házikóval, szikla tövében alvással, sok tóval, vadvízi evezéssel és sziklamászással. Egy egészen pici félelem. Nem az a fajta, ami megbénít, hanem ami kellemesen pezsdíti a vérem. Talán nem is félelem, csak izgalom. Nehéz elhatárolni.
Következő kérdés százötvenezer forintért: magammal vigyem-e a fényképezőgépet? A pillanatot vagy a méregdrága szerkentyűt vágyjam jobban megőrizni?
A zeneóra a múlt hét örvendetes kreativitása után ma ismét káoszba fulladt a délelőtt, és érdeklődés hiányában elmaradt délután. Szintén elmarad a hangképzés, Line betegsége miatt, így jövő hétre tolódik a szóló dal is. Egyszer már elhatároztam magam az I Don’t Know How to Love Him mellett, aztán az utolsó pillanatban mégis meggondoltam magam, és úgy döntöttem, megpróbálom az Easy as Life-ot az Aidából. Veszélyes dolog videókat nézni a neten… Végtére is egy életem, egy halálom. Legfeljebb beégek egy csomó ismeretlen előtt, akiknek a nagy részét aligha látom majd túl gyakran két hónap múlvától fogva…
Szerda reggeltől szombat késő estig utazás Norvégiába. Amolyan kósza-túra lesz ez is, komppal, hegyi házikóval, szikla tövében alvással, sok tóval, vadvízi evezéssel és sziklamászással. Egy egészen pici félelem. Nem az a fajta, ami megbénít, hanem ami kellemesen pezsdíti a vérem. Talán nem is félelem, csak izgalom. Nehéz elhatárolni.
Következő kérdés százötvenezer forintért: magammal vigyem-e a fényképezőgépet? A pillanatot vagy a méregdrága szerkentyűt vágyjam jobban megőrizni?
A zeneóra a múlt hét örvendetes kreativitása után ma ismét káoszba fulladt a délelőtt, és érdeklődés hiányában elmaradt délután. Szintén elmarad a hangképzés, Line betegsége miatt, így jövő hétre tolódik a szóló dal is. Egyszer már elhatároztam magam az I Don’t Know How to Love Him mellett, aztán az utolsó pillanatban mégis meggondoltam magam, és úgy döntöttem, megpróbálom az Easy as Life-ot az Aidából. Veszélyes dolog videókat nézni a neten… Végtére is egy életem, egy halálom. Legfeljebb beégek egy csomó ismeretlen előtt, akiknek a nagy részét aligha látom majd túl gyakran két hónap múlvától fogva…
2009. október 23., péntek
Hétköznapi bejegyzés egy nemzeti ünnep napján
A tegnapi magyar est átütő sikert aratott. Igaz, valóban kitettünk magunkért mind a tizenegyen. Bármennyire húztam a számat eleinte a magyar csoporttól, a végére még engem is elfogott valamiféle összetartozástudat és nemzeti indíttatású elérzékenyülés. A közmegegyezés (már azon kevés résztvevő körében, akiknek volt összehasonlítási alapja) kikiáltotta minden idők legjobb prezentációjának az iskolán belül. Tény és való, a reformpedagógia hívei hangosan éljeneztek volna, olyan interaktívra vettük a formát, és az ingerek olyan széles skáláját zongoráztuk végig.
Egy kvízzel kezdtünk, ilyen kérdésekkel, hogy hány méter Magyarország legmagasabb pontja, mi a pénznem, mekkora az alapterület, hány fős a lakosság – és utolsó kérdésként, így, magyarul, hogy hány éves a kapitány. A célt elértük: felkeltettük az érdeklődést. A dánok nagy része mosolyogva szabadkozott, hogy nahát, milyen keveset is tudnak rólunk – pedig csak egy ember tippelte be a fővárosra a Bukarest opciót, és ő is rögtön áthúzta.
A lányok (Zsófi, Kata, Dóra) igazi le-a-kalappal powerpoint prezentációt állítottak össze: egyszerre volt érdekes, szép és hiteles, remekül eltalált képekkel, motívumokkal, ahol a híres jellegzetességek és az apróságok, a magas kultúra, a népszokások és az ifjúság hétköznapjai kiváló egyensúlyt alkottak. Peti is kitett magáért a zenei válogatással. Meglepetésünkre lelkes fogadtatásra talált a gulyásunk: ahhoz képest, hogy vacsora után alig két órával szolgáltuk fel, a dánok felfalták az óriási vájdling kétharmadát. (A legszívmelengetőbb magatartást Morten mutatta, aki először azt kérdezte, elkérheti-e a receptet, aztán azt, hogy lehet-e repetázni, végezetül pedig megjegyezte, hogy ez a legjobb leves, amit az iskolában evett.)
Dalt is tanítottam; a Tavaszi szélt ugyan honfitársaim megtorpedózták, de végül kompromisszumos megoldásként megegyeztünk Az utcánban az Illéstől. Bejelentettem, hogy most pedig bosszút veszünk a reggeli gyűlésekért, ahol dán dalokat énekeltetnek velünk; majd hozzátettem, hogy az esélykiegyenlítés nevében én is megpróbálkozom valamivel, amihez meg én nem értek, és gitáron fogom magunkat kísérni. Nos, igen. Ezen nagyon filóztam, hogy be merjem-e vállalni. Az akkordok rettentő egyszerűek (kimerülnek a D, G, A szentháromságban), de én nem tudok gitározni, és alig egy napom volt begyakorolni. Ez még mind nem lett volna baj, ha a helyszínen rá nem ébredek, hogy erőteljesen remeg a kezem. Nem, aligha ez a gitározás lesz életem büszkesége. Mégis, azt hiszem, a célnak megfelelt, és a dánok lelkesen követelték a második versszakot. Az este pozitív visszhangjai még ma is fel-felcsendültek innen-onnan.
Ja, és nézzétek meg ezt a videót: http://www.bbr.hu/hirek/115/Uj_imazsfilm_budapestrol
Tegnap Outdooron ismét fára másztunk, de ezúttal magunknak kellett megcsinálnunk a saját biztosítási pontjainkat. Mivel a vizes faágak ellenére egyszer sem estem le, a különbség kimerült annyiban, hogy így határozottan macerásabb mászni, hiszen minduntalan meg kell állni kötözgetni. Ma pedig kipróbálhattuk az arccal lefelé ereszkedést függőleges falon. Ennek két nagyon kellemetlen pontja van. Az egyik az, amikor megállsz a fal tetején, és közlik, hogy akkor most talán dőlj előre, amíg vízszintesen nem állsz – na abban a pillanatban nehéz meggyőzni magad, hogy ezt most tényleg komolyan gondolják. A másik az, amikor elkezdesz ereszkedni, és gyakorlatilag az öveden lógsz, ami belepréselődik a hasfaladba, erős hányingert eredményezve.
Talán szerdán történt, hogy a reggeli gyűlés alkalmával, Vibeke unszolására, felállt Pernille (akinek a nevét, bármily sokkoló, úgy ejtik, hogy „Panillö” – ez a nyelv a fonológusok álma: pont olyan, mintha a németre ráeresztettek volna mondjuk három turnusnyi leníciót). Látható zavarban elmondta, hogy régebben évekig depresszióval küzdött, és noha most már sokkal jobban van, és itt, az iskolában is érzi a további javulást, néha rá-rátörnek még rohamok, és olyankor egyedül kell lennie. Nincs szüksége se segítségre, se külön együttérzésre, tudja kezelni a helyzetet, és ismeri a saját határait, egyszerűen annyit kér, hogy tartsuk tiszteletben, ha el kell mennie. Nem tudom eldönteni, hogy inkább furcsának, vagy inkább nagyszerűnek tartom a probléma ilyen szemérmetlenül nyílt és praktikus kezelését. Tulajdonképpen… milyen egyszerű így. Ugyanakkor nem mindannyiunk igénye-e, hogy néha hagyják elmenni? Valóban betegség kell ahhoz, hogy ilyen egyszerű, nyílt, jogos kéréssel forduljunk a társainkhoz?
A berlini és azt megelőző hét antiszociális hangulata elvonult, és az utóbbi napokban nem zavar a nyüzsgés, sőt, kimondottan kellemesnek találom. (Igaz, a szobatársam időről időre irritál, de abszolút kezelhető szinten.) Ezek szerint mégsem vagyok szociofób, társas együttlétre alkalmatlan, degenerált létforma. Egyszerűen arra van igényem, hogy tartsák tiszteletben a határaimat, a személyes szükségleteimet. Melyekbe beletartozik az elvonulva, elmélyülve, magamban tartott idő. Szerintem ez igenis így egészséges. Persze, mindenkinek máshol vannak a határai… Nekem néha szükségem van a magányra. Ennyi.
A másik Jesper, a nem Voldby, hanem Trier, is határozottan azok közé az emberek közé tartozik, akiknek nem fair, hogy felesége van. Egy fél angol szakos diplomás színész; hihetetlenül impulzív, szuggesztív, azontúl intelligenciával, műveltséggel és humorérzékkel megáldott ember. Az a fajta, aki bármiről álljon ki beszélni a maga könnyed, pergő angoljával, abból biztos, hogy showműsor kerekedik. És rettenetesen jól esett, amit mondott. Miután kijavítottam a Tolkienről tartott előadásán, és Angol irodalom órán egy Irwin Welsh novella kapcsán vitába keveredtem vele a Szerző haláláról, privátban jeleztem felé, hogy nyugodtan szóljon rám, mikor ideje befognom a számat. (Nem ez lenne az első alkalom, hogy problémák adódnak abból a nagy számból – már jó ideje jobban szeretek elébe menni a konfliktusnak.) Ő csak mosolygott és nézett azokkal a csillogó szemeivel:
--Nem, valóságos áldás egy olyan diák az órán, mint te. Feldobja az elemzést, ha van, aki vitába szálljon velem. És elképesztően jól tudsz angolul.
Aztán élénk beszélgetésbe bocsátkoztunk a romantikus brit költők ihletetlen voltáról, később pedig szópárbajt rögtönöztünk az Outdoor és az általa tartott Filmszínjátszás kurzusok rangsoráról.
Igen, még mindig ennyit tud számítani egy jókor elejtett pozitív visszajelzés a megfelelő személytől.
Egy kvízzel kezdtünk, ilyen kérdésekkel, hogy hány méter Magyarország legmagasabb pontja, mi a pénznem, mekkora az alapterület, hány fős a lakosság – és utolsó kérdésként, így, magyarul, hogy hány éves a kapitány. A célt elértük: felkeltettük az érdeklődést. A dánok nagy része mosolyogva szabadkozott, hogy nahát, milyen keveset is tudnak rólunk – pedig csak egy ember tippelte be a fővárosra a Bukarest opciót, és ő is rögtön áthúzta.
A lányok (Zsófi, Kata, Dóra) igazi le-a-kalappal powerpoint prezentációt állítottak össze: egyszerre volt érdekes, szép és hiteles, remekül eltalált képekkel, motívumokkal, ahol a híres jellegzetességek és az apróságok, a magas kultúra, a népszokások és az ifjúság hétköznapjai kiváló egyensúlyt alkottak. Peti is kitett magáért a zenei válogatással. Meglepetésünkre lelkes fogadtatásra talált a gulyásunk: ahhoz képest, hogy vacsora után alig két órával szolgáltuk fel, a dánok felfalták az óriási vájdling kétharmadát. (A legszívmelengetőbb magatartást Morten mutatta, aki először azt kérdezte, elkérheti-e a receptet, aztán azt, hogy lehet-e repetázni, végezetül pedig megjegyezte, hogy ez a legjobb leves, amit az iskolában evett.)
Dalt is tanítottam; a Tavaszi szélt ugyan honfitársaim megtorpedózták, de végül kompromisszumos megoldásként megegyeztünk Az utcánban az Illéstől. Bejelentettem, hogy most pedig bosszút veszünk a reggeli gyűlésekért, ahol dán dalokat énekeltetnek velünk; majd hozzátettem, hogy az esélykiegyenlítés nevében én is megpróbálkozom valamivel, amihez meg én nem értek, és gitáron fogom magunkat kísérni. Nos, igen. Ezen nagyon filóztam, hogy be merjem-e vállalni. Az akkordok rettentő egyszerűek (kimerülnek a D, G, A szentháromságban), de én nem tudok gitározni, és alig egy napom volt begyakorolni. Ez még mind nem lett volna baj, ha a helyszínen rá nem ébredek, hogy erőteljesen remeg a kezem. Nem, aligha ez a gitározás lesz életem büszkesége. Mégis, azt hiszem, a célnak megfelelt, és a dánok lelkesen követelték a második versszakot. Az este pozitív visszhangjai még ma is fel-felcsendültek innen-onnan.
Ja, és nézzétek meg ezt a videót: http://www.bbr.hu/hirek/115/Uj_imazsfilm_budapestrol
Tegnap Outdooron ismét fára másztunk, de ezúttal magunknak kellett megcsinálnunk a saját biztosítási pontjainkat. Mivel a vizes faágak ellenére egyszer sem estem le, a különbség kimerült annyiban, hogy így határozottan macerásabb mászni, hiszen minduntalan meg kell állni kötözgetni. Ma pedig kipróbálhattuk az arccal lefelé ereszkedést függőleges falon. Ennek két nagyon kellemetlen pontja van. Az egyik az, amikor megállsz a fal tetején, és közlik, hogy akkor most talán dőlj előre, amíg vízszintesen nem állsz – na abban a pillanatban nehéz meggyőzni magad, hogy ezt most tényleg komolyan gondolják. A másik az, amikor elkezdesz ereszkedni, és gyakorlatilag az öveden lógsz, ami belepréselődik a hasfaladba, erős hányingert eredményezve.
Talán szerdán történt, hogy a reggeli gyűlés alkalmával, Vibeke unszolására, felállt Pernille (akinek a nevét, bármily sokkoló, úgy ejtik, hogy „Panillö” – ez a nyelv a fonológusok álma: pont olyan, mintha a németre ráeresztettek volna mondjuk három turnusnyi leníciót). Látható zavarban elmondta, hogy régebben évekig depresszióval küzdött, és noha most már sokkal jobban van, és itt, az iskolában is érzi a további javulást, néha rá-rátörnek még rohamok, és olyankor egyedül kell lennie. Nincs szüksége se segítségre, se külön együttérzésre, tudja kezelni a helyzetet, és ismeri a saját határait, egyszerűen annyit kér, hogy tartsuk tiszteletben, ha el kell mennie. Nem tudom eldönteni, hogy inkább furcsának, vagy inkább nagyszerűnek tartom a probléma ilyen szemérmetlenül nyílt és praktikus kezelését. Tulajdonképpen… milyen egyszerű így. Ugyanakkor nem mindannyiunk igénye-e, hogy néha hagyják elmenni? Valóban betegség kell ahhoz, hogy ilyen egyszerű, nyílt, jogos kéréssel forduljunk a társainkhoz?
A berlini és azt megelőző hét antiszociális hangulata elvonult, és az utóbbi napokban nem zavar a nyüzsgés, sőt, kimondottan kellemesnek találom. (Igaz, a szobatársam időről időre irritál, de abszolút kezelhető szinten.) Ezek szerint mégsem vagyok szociofób, társas együttlétre alkalmatlan, degenerált létforma. Egyszerűen arra van igényem, hogy tartsák tiszteletben a határaimat, a személyes szükségleteimet. Melyekbe beletartozik az elvonulva, elmélyülve, magamban tartott idő. Szerintem ez igenis így egészséges. Persze, mindenkinek máshol vannak a határai… Nekem néha szükségem van a magányra. Ennyi.
A másik Jesper, a nem Voldby, hanem Trier, is határozottan azok közé az emberek közé tartozik, akiknek nem fair, hogy felesége van. Egy fél angol szakos diplomás színész; hihetetlenül impulzív, szuggesztív, azontúl intelligenciával, műveltséggel és humorérzékkel megáldott ember. Az a fajta, aki bármiről álljon ki beszélni a maga könnyed, pergő angoljával, abból biztos, hogy showműsor kerekedik. És rettenetesen jól esett, amit mondott. Miután kijavítottam a Tolkienről tartott előadásán, és Angol irodalom órán egy Irwin Welsh novella kapcsán vitába keveredtem vele a Szerző haláláról, privátban jeleztem felé, hogy nyugodtan szóljon rám, mikor ideje befognom a számat. (Nem ez lenne az első alkalom, hogy problémák adódnak abból a nagy számból – már jó ideje jobban szeretek elébe menni a konfliktusnak.) Ő csak mosolygott és nézett azokkal a csillogó szemeivel:
--Nem, valóságos áldás egy olyan diák az órán, mint te. Feldobja az elemzést, ha van, aki vitába szálljon velem. És elképesztően jól tudsz angolul.
Aztán élénk beszélgetésbe bocsátkoztunk a romantikus brit költők ihletetlen voltáról, később pedig szópárbajt rögtönöztünk az Outdoor és az általa tartott Filmszínjátszás kurzusok rangsoráról.
Igen, még mindig ennyit tud számítani egy jókor elejtett pozitív visszajelzés a megfelelő személytől.
2009. október 20., kedd
Ma
Dicsőítségek velem együtt a second hand shopokat. Ma vettem egy dzsekit, sapkát és egy pár kesztyűt, összesen 65 koronáért. Most már nyugodt szívvel várom a norvégiai túlélőtúrát.
Mivel kedd van, ma is volt társastánc Kutyavári Asszonka vezetésével. Fura egy műfaj - mámorító lenne, ha nem keserítené meg a kiszolgáltatottság. Az, hogy az ember ennyire függ a partnerétől: lehet, hogy nem is jut, vagy reménytelenül ügyetlen, vagy, még rosszabb, olyasvalaki, akit egyáltalán nem esik jól átkarolni. Persze szokás szerint nagyon kevés a fiú, de ma azért sem voltam hajlandó fiút táncolni. Négy alkalomból egyszer nekem is kijárnak a lánylépések.
Végezetül vacsora után majdnem másfél órát töltöttem a konyhában. A felszabadítóan undorító kategóriába esett. Tudjátok, mint sárban játszani.
Mivel kedd van, ma is volt társastánc Kutyavári Asszonka vezetésével. Fura egy műfaj - mámorító lenne, ha nem keserítené meg a kiszolgáltatottság. Az, hogy az ember ennyire függ a partnerétől: lehet, hogy nem is jut, vagy reménytelenül ügyetlen, vagy, még rosszabb, olyasvalaki, akit egyáltalán nem esik jól átkarolni. Persze szokás szerint nagyon kevés a fiú, de ma azért sem voltam hajlandó fiút táncolni. Négy alkalomból egyszer nekem is kijárnak a lánylépések.
Végezetül vacsora után majdnem másfél órát töltöttem a konyhában. A felszabadítóan undorító kategóriába esett. Tudjátok, mint sárban játszani.
2009. október 19., hétfő
Átlagos nap
A basszusgitár már ismerősként üdvözölt. A workshopok káoszából visszatértünk a rögtönzött együttesek konstruktív munkafolyamatához. A dalt mondjuk ezúttal se hallottam még életemben, de az ujjbegyeim határozottan kevésbé tiltakoznak. Szokja a cigány a szántást.
Azoknak a táborához csatlakoztam, akik szerint a konyhaszolgálat jó szórakozás. Különösen a kávécskocsi összerakása: lefőzni a kávét, teát, elszöszmötölni a termoszkannákkal, levadászni a konyhának csúfolt labirintus különböző finomságait - a tejet, a gyümölcsöt, a cukrot, a süteményt - és aztán kitolni az egészet a közös helyiségbe, és nézni, ahogy örülnek neki. A klasszikus női szerepek közül továbbra is testhezállónak érzem a konyhatündér vetületet.
Jövő hétre hangképzés órára vállaltam, hogy felkészülök valamilyen dallal. Azonnal mondjátok meg, mit válasszak. Gondolok itt az eddigi repertoárom darabjaira csakúgy, mint egyszerűen megtanulható új darabra - legjobb az lenne, ha tudnék hozzá zongorakíséretkottát is szerválni, mondjuk neten, mert akkor Line le tudna kísérni. Valahogy... nem tudom, kicsit úgy érzem, kínosan venné ki magát, ha zenei alappal adnám elő magam. De lehet, hogy én aggódom túl. Tehát, vélemények?
Azoknak a táborához csatlakoztam, akik szerint a konyhaszolgálat jó szórakozás. Különösen a kávécskocsi összerakása: lefőzni a kávét, teát, elszöszmötölni a termoszkannákkal, levadászni a konyhának csúfolt labirintus különböző finomságait - a tejet, a gyümölcsöt, a cukrot, a süteményt - és aztán kitolni az egészet a közös helyiségbe, és nézni, ahogy örülnek neki. A klasszikus női szerepek közül továbbra is testhezállónak érzem a konyhatündér vetületet.
Jövő hétre hangképzés órára vállaltam, hogy felkészülök valamilyen dallal. Azonnal mondjátok meg, mit válasszak. Gondolok itt az eddigi repertoárom darabjaira csakúgy, mint egyszerűen megtanulható új darabra - legjobb az lenne, ha tudnék hozzá zongorakíséretkottát is szerválni, mondjuk neten, mert akkor Line le tudna kísérni. Valahogy... nem tudom, kicsit úgy érzem, kínosan venné ki magát, ha zenei alappal adnám elő magam. De lehet, hogy én aggódom túl. Tehát, vélemények?
2009. október 18., vasárnap
Berlin
3,6 milliós, szellős, különös város. Sajátos bájjal. Több parkkal és kevesebb emberrel, mint Budapest. Erősen átszövi közelmúltbéli szomorú történelme: meggyalázott, kettétépett, összefércelt város. Emlékszik a Holokausztra, a Reichstag felgyújtására, a Fal felépítésére és lerontására. Kettős város – a meghitten ismerős, gigantikus szocreál monstrumok, valamint a művészet dackorszakát idéző spontánul értelmezhetetlen kortárs művészeti alkotások jellemzik. Mintha magában foglalná az egész huszadik századot. Megszerettem. Úgy érzem, tudnék ott lakni.
Igen, az árai alapján is. Hosszú idő óta az első külföldi város, ami egyáltalán nem drágább, mint Budapest.
A dánok továbbra is liberális szellemben, a túlszervezés vagy kicentizés teljes mellőzésével bonyolítják le akcióikat. A standard ellenőrző kérdés a buszon a következőképp hangzott: „Mindenki itt van?” Ha tíz másodpercen belül senki sem tiltakozott, hallgathatott örökre – igen, Berlin és Dánia között félúton, egy útszéli vendéglátóipari egység parkolójában is. Hozzánk vágták a város térképét, a három napos bérletet, a 30 euró kajapénzt, és az idő nagy részében mehettünk, amerre láttunk.
Hotelünket sajátos indusztriális romantika lengte körül. Bejárat gyanánt egy lift szolgált, a szűk folyosó mennyezetét kibelezett lámpák díszítették, a szobában megkapóan sivár drótra applikált piros függöny védett a kíváncsi tekintetektől. (Vizuális illusztrációért forduljon a Berlin mappához a már korábban megadott képtáron belül.) Négy fős szobákban szállásoltak el minket. Ez rendkívül praktikusnak bizonyult, nagyobb társaságban ugyanis kisebb az egy főre jutó nyomás. A három cseh leányzó víg anyanyelvű karattyolása közepette jóval egyszerűbb volt kivonnom magam a szociális kötelezettségek alól.
Kedd délelőtt egy elismerésre méltóan profi idegenvezető hölgy (aki a stílszerű Tatjana névre hallgatott) mintegy három óra alatt busszal végigzongorázta velünk Berlin főbb nevezetességeit. A dicséretet ezúttal minden irónia nélkül értem: a válogatása ésszerű volt, a beszéde informatív és érdekes, befogadható mennyiségű, de elég ahhoz, hogy átfogó képet adjon. Remekül elősegítette a következő három nap önálló felfedezőkörútjait. A továbbiakban azonban a szervezett programok jobbára a kísérő tanárok érdekes ízléseinek random fellángolásaihoz igazodtak. Søren esténként el-elvitt minket valami kocsmába jazzt hallgatni; Ole, a rajztanár ellenben egészen sajátos művészeti kiállításokra cipelt bennünket.
Az első ezek közül, mindjárt kedden, a Hamburger Bahnhof Museum kortárs tárlata. Nehéz szavakba foglalnom a szürreális élményt. Talán legcélravezetőbb egy-két konkrét példát kiemelnem az ott megtekinthető műremekek közül. Az egyik teremben például azt hittem, egy lomtalanítás közepébe csöppentem, a kiállított tárgyak ugyanis leginkább ormótlan, embernagyságú szivacsdaraboknak tűntek; kisült azonban, hogy a valóságban óriás zsírtömbök. Lózsír, vagy húsz tonna. Vagy volt egy hatalmas fehér szoba, ahol Dolby Surroundban ütemes taps és éljenző stadionzúgás hallatszott, a túlsó falon meg nem egészen tenyérnyi kijelzőn egy focimeccs ment. De akadt még ezen kívül zöldesbarna paca egy egész falat betöltő vásznon, vagy táblára ragasztott szennyes edény és evőeszköz. Lelkem mélyén azzal a határozott meggyőződéssel jöttem ki, hogy a király meztelen.
Másnap a kortársok után a dadaisták kerültek sorra. Ezúttal idegenvezetőt is kaptunk, aki sejtelmes suttogása alapján Arwennek képzelte magát A két toronyból, idióta, ámde kitartó kérdései alapján pedig magyartanárnak a gimnáziumból. Aztán végre beszabadultunk valami normális képtárba, Tizianóval meg Raffaelóval meg Rembrandtal – erre ezek a buta dánok úgy átnyargaltak rajta, hogy éreztem a menetszelet. Elvileg csoportos jeggyel mentünk, tehát nem lett volna szabad lemaradnunk a többiektől, de ez nagyjából a harmadik terem után végképp meghiúsult. Később, kihasználva a csütörtök esti ingyenes belépőt a Museuminsel intézményeinél, sikerült bejutnom az Alte Nazionalgalerie-be is. Csupán egy-két jelentéktelen impresszionistához volt szerencsém: Renoire, Monet, Manet, Gaugin, Rodin… Nevezzetek beszűkültnek. Nem, nem tudom megérteni Ole ízlését.
Ami igazán megfogott Berlinben, azt többnyire egyedül fedeztem fel. Határozottan, lelkifurdalás nélkül, ellentmondást nem tűrően vontam ki magam a megkésett óvodás csordaszellem megnyilvánulásai alól, és renitens módon magamban vettem nyakamba a várost – az Unter den Lindent, a Brandenburgi Kaput, a Reichstagot, a Gendarmenmarktot, az édes otthont idéző metróaluljárókat, az üzleteket, parkokat. Utolsó nap csoportosan zarándokoltunk el a Denkmal szomorú, halott kőtömbjeiig a komor esőben, de az ingyenes Holokauszt-kiállítást a csoportból egyedül én néztem meg. Egyébként jó arányérzékkel, értelmesen összeállított kiállítás; túlzásoktól és ízléstelen figyelemfelkeltéstől mentes. Maga a bemutatott anyag – az magáért beszél, az önmagában megráz.
Gazdag három nap volt. Dobtam pénzt a szökőkútba. Szeretnék még egyszer végigsétálni a Spree partján. Ugyanúgy illett a városhoz a hideg, néhol esős, ezerszínű ősz, mint Rómához a ragyogó, lendületes tavasz.
A majdnem tizenkét órásra nyúló hazaúton párhuzamosan kellett megvívnom a csatáimat a hasgörccsel, a mardosó éhséggel, és Kasper figyelemre méltó energiatartalékaival. A diadalmenet csúcsának azt a pontot nyilvánítanám, mikor a busz lerobbant, mert kifogyott a benzin. Rég éltem meg megérkezést ekkora katarzisként.
Dániában az én mércémmel már tél van. A boltokban karácsonyi dekoráció (vagyis december kell legyen, mert legjobb tudomásom szerint Karácsony decemberben van), és ma reggel tíz óra tájban, templomba menet, a pocsolyát határozott jégkéreg borította.
Azt hiszem, bárhogy húzom a számat az újabb pénzkiadás gondolatára, muszáj lesz vennem egy sapkát meg egy pár kesztyűt. A kabát kérdést majd még meglátom.
Igen, az árai alapján is. Hosszú idő óta az első külföldi város, ami egyáltalán nem drágább, mint Budapest.
A dánok továbbra is liberális szellemben, a túlszervezés vagy kicentizés teljes mellőzésével bonyolítják le akcióikat. A standard ellenőrző kérdés a buszon a következőképp hangzott: „Mindenki itt van?” Ha tíz másodpercen belül senki sem tiltakozott, hallgathatott örökre – igen, Berlin és Dánia között félúton, egy útszéli vendéglátóipari egység parkolójában is. Hozzánk vágták a város térképét, a három napos bérletet, a 30 euró kajapénzt, és az idő nagy részében mehettünk, amerre láttunk.
Hotelünket sajátos indusztriális romantika lengte körül. Bejárat gyanánt egy lift szolgált, a szűk folyosó mennyezetét kibelezett lámpák díszítették, a szobában megkapóan sivár drótra applikált piros függöny védett a kíváncsi tekintetektől. (Vizuális illusztrációért forduljon a Berlin mappához a már korábban megadott képtáron belül.) Négy fős szobákban szállásoltak el minket. Ez rendkívül praktikusnak bizonyult, nagyobb társaságban ugyanis kisebb az egy főre jutó nyomás. A három cseh leányzó víg anyanyelvű karattyolása közepette jóval egyszerűbb volt kivonnom magam a szociális kötelezettségek alól.
Kedd délelőtt egy elismerésre méltóan profi idegenvezető hölgy (aki a stílszerű Tatjana névre hallgatott) mintegy három óra alatt busszal végigzongorázta velünk Berlin főbb nevezetességeit. A dicséretet ezúttal minden irónia nélkül értem: a válogatása ésszerű volt, a beszéde informatív és érdekes, befogadható mennyiségű, de elég ahhoz, hogy átfogó képet adjon. Remekül elősegítette a következő három nap önálló felfedezőkörútjait. A továbbiakban azonban a szervezett programok jobbára a kísérő tanárok érdekes ízléseinek random fellángolásaihoz igazodtak. Søren esténként el-elvitt minket valami kocsmába jazzt hallgatni; Ole, a rajztanár ellenben egészen sajátos művészeti kiállításokra cipelt bennünket.
Az első ezek közül, mindjárt kedden, a Hamburger Bahnhof Museum kortárs tárlata. Nehéz szavakba foglalnom a szürreális élményt. Talán legcélravezetőbb egy-két konkrét példát kiemelnem az ott megtekinthető műremekek közül. Az egyik teremben például azt hittem, egy lomtalanítás közepébe csöppentem, a kiállított tárgyak ugyanis leginkább ormótlan, embernagyságú szivacsdaraboknak tűntek; kisült azonban, hogy a valóságban óriás zsírtömbök. Lózsír, vagy húsz tonna. Vagy volt egy hatalmas fehér szoba, ahol Dolby Surroundban ütemes taps és éljenző stadionzúgás hallatszott, a túlsó falon meg nem egészen tenyérnyi kijelzőn egy focimeccs ment. De akadt még ezen kívül zöldesbarna paca egy egész falat betöltő vásznon, vagy táblára ragasztott szennyes edény és evőeszköz. Lelkem mélyén azzal a határozott meggyőződéssel jöttem ki, hogy a király meztelen.
Másnap a kortársok után a dadaisták kerültek sorra. Ezúttal idegenvezetőt is kaptunk, aki sejtelmes suttogása alapján Arwennek képzelte magát A két toronyból, idióta, ámde kitartó kérdései alapján pedig magyartanárnak a gimnáziumból. Aztán végre beszabadultunk valami normális képtárba, Tizianóval meg Raffaelóval meg Rembrandtal – erre ezek a buta dánok úgy átnyargaltak rajta, hogy éreztem a menetszelet. Elvileg csoportos jeggyel mentünk, tehát nem lett volna szabad lemaradnunk a többiektől, de ez nagyjából a harmadik terem után végképp meghiúsult. Később, kihasználva a csütörtök esti ingyenes belépőt a Museuminsel intézményeinél, sikerült bejutnom az Alte Nazionalgalerie-be is. Csupán egy-két jelentéktelen impresszionistához volt szerencsém: Renoire, Monet, Manet, Gaugin, Rodin… Nevezzetek beszűkültnek. Nem, nem tudom megérteni Ole ízlését.
Ami igazán megfogott Berlinben, azt többnyire egyedül fedeztem fel. Határozottan, lelkifurdalás nélkül, ellentmondást nem tűrően vontam ki magam a megkésett óvodás csordaszellem megnyilvánulásai alól, és renitens módon magamban vettem nyakamba a várost – az Unter den Lindent, a Brandenburgi Kaput, a Reichstagot, a Gendarmenmarktot, az édes otthont idéző metróaluljárókat, az üzleteket, parkokat. Utolsó nap csoportosan zarándokoltunk el a Denkmal szomorú, halott kőtömbjeiig a komor esőben, de az ingyenes Holokauszt-kiállítást a csoportból egyedül én néztem meg. Egyébként jó arányérzékkel, értelmesen összeállított kiállítás; túlzásoktól és ízléstelen figyelemfelkeltéstől mentes. Maga a bemutatott anyag – az magáért beszél, az önmagában megráz.
Gazdag három nap volt. Dobtam pénzt a szökőkútba. Szeretnék még egyszer végigsétálni a Spree partján. Ugyanúgy illett a városhoz a hideg, néhol esős, ezerszínű ősz, mint Rómához a ragyogó, lendületes tavasz.
A majdnem tizenkét órásra nyúló hazaúton párhuzamosan kellett megvívnom a csatáimat a hasgörccsel, a mardosó éhséggel, és Kasper figyelemre méltó energiatartalékaival. A diadalmenet csúcsának azt a pontot nyilvánítanám, mikor a busz lerobbant, mert kifogyott a benzin. Rég éltem meg megérkezést ekkora katarzisként.
Dániában az én mércémmel már tél van. A boltokban karácsonyi dekoráció (vagyis december kell legyen, mert legjobb tudomásom szerint Karácsony decemberben van), és ma reggel tíz óra tájban, templomba menet, a pocsolyát határozott jégkéreg borította.
Azt hiszem, bárhogy húzom a számat az újabb pénzkiadás gondolatára, muszáj lesz vennem egy sapkát meg egy pár kesztyűt. A kabát kérdést majd még meglátom.
2009. október 10., szombat
2009. október 9., péntek
Kósza beszámoló
Magamtól ébredtem, mikor Mikkelt kivéve még az egész tábor aludt. Igaz, az elsők között is tértem nyugovóra, amint sikerült elszakítanom magam a fák közt, a tó vizén játszó ezüstös holdfény látványától.
Egyedül sétáltam el a négyszáz méternyire fekvő másik, különálló víztükörig: Dánia legtisztább taváig, amiből inni is lehet. Mielőtt megtöltöttem volna a műanyag kannát a reggeli teánkhoz és kávénkhoz, és visszatértem volna a lassú füstölgésnek induló tábortűzhöz, nem álltam meg, hogy ne adózzam néma csodálattal a képnek. A friss, reggeli majdnem-csendnek, a víz hűvös kristályérintésének, az aranyba forduló fák csúcsán megülő első sugaraknak.
Csütörtök délben indultunk el két kisbusszal Silkeborg felé. Egy hatalmas összefüggő tórendszer (az internet alapján legjobb tippem szerint a Julsø) lakatlan, szeles partján szálltunk vízre. A szemközti szigeten ott tornyosult előttünk Dánia második legmagasabb csúcsa mind a 147 méterével, melyet a helyiek a hangzatos Éghegy (Himmelbjerget) névvel illetnek. A tetejét egy torony díszíti, ami a srácok szerint híres, bár hogy miért, azt már nem tudták megmondani.
Odafelé kenu jutott nekem, vissza kajak. Odafelé a bátyám volt velem, aki annyiszor kormányzott mögöttem a vízitúrákon, és aki egyszer elmagyarázta, hogy kell; visszafelé Zsu, aki sokat mesélt kigyúló szemmel a kétoldalú evezők gyönyörűségeiről. Az biztos, hogy nagy múltra (egy teljes fél órányi gyakorlásra és némi elméleti oktatásra) visszatekintő kormányosi szakértelmem minden szikrájára szükség volt, hogy Zsófival párban végigküszködjük magunkat a szél és zápor random rohamaitól sújtott tó-labirintuson át. (Tegye fel a kezét, aki ezt a mondatot elsőre értelmezni tudta...) A mélypont az volt, mikor a viharos szél a parttól jó messze keresztbe fordította a kenut, és jónéhány, örökkévalóságnak tűnő percen át bárhogy erőlködtünk, nem tudtuk ismét irányba állítani. Az volt az a pillanat, mikor mindkettőnkből kitört a tiszta, csengő, orkánt túlszárnyaló kacagás.
Azt hittem, hőmérséklet tekintetében az éjszaka lesz a legrosszabb. Hát nem. Amikor ázott seregünk szárazföldre tette a lábát, az volt a kemény. Az eső csúfosan elbánt a melegebbik nadrágommal, és amint abbahagytam a mozgást, rákezdtem a vacogásra. Órák múlva, egy harisnya, egy száraz (bár rövid és vékony) nadrág, egy pár meleg zokni, és összesen hat rétegnyi póló meg pulóver magamra pakolása után sikerült csak úgy-ahogy megmelegednem a tűznél. Úgy-ahogy. Ellenben remekül vizsgázott mind Nørgaards feliratú termópulcsim, mind frissen vásárolt bakancsom, mind a Jesper által kiutalt két polifoam és „melegebb” hálózsák. Az éjszakát szinte tökéletes kényelemben töltöttem az úgy-ahogy felvert sátorba zsúfolódva.
Gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű helyen vertünk tábort. Egyik oldalról az erdő szegélyezte a kis tisztásunkat, a másik három felől meg közvetlenül a tó; épp csak a szélárnyékot biztosító egy-egy sor fával a víz és a sátraink között. Meglepetésemre Mikkel vezetésével gond nélkül, ripsz-ropsz tüzet csiholtunk az esőáztatta erdő fáiból. Mint megtudtam, ilyenkor a fenyőfák alsó, elszáradt ágait, és a nyírfák kérgét kell összegyűjteni gyújtós gyanánt. A táborhely építésekor jöttünk rá, milyen jól felszerelten érkeztünk: először egy nagy tálca gyümölcsöt és süteményt osztottak szét az elcsigázott hadak között, aztán sorra kerültek elő a sátrak, a grill-rács, és mindenféle szem-szájnak ingere vacsorahozzávaló.
Nem, ezelőtt még soha nem ettem tábortűz mellett és fölött készült hamburgert. És az is egészen biztos, hogy nem számítottam ilyen fejedelmi vacsorára.
A ma délelőtti visszaút a csendes, napsütötte vízen gyerekjátéknak tűnt. És végre volt alkalmam viselni a különböző SciFis csillagflották egyenruháit idéző neoprén öltözéket. Szélfújta, piros arccal, hulla fáradtan és farkaséhesen érkeztünk meg. Úgy érzem, az outdoor csapat egyik tagját se kell majd ma este ringatni. Bár lehet, hogy vannak köztünk olyan lelkes ifjak, akik bevállalják a partyzást… Én a magam részéről határozottan érzem, hogy sok ennyi nekem. Nekem havi egy buli bőven elég, nem akarok hetente kétszer kirúgni a hámból. Annyira nem lelkesedem a gondolattól, hogy holnap zöld színű ruházatommal demonstrálhatom szingli mivoltomat a "jelzőlámpa party" alkalmából.
Záróakkord gyanánt megosztom veletek Maria tegnap reggeli megnyilvánulását az összehasonlító nyelvészet témakörében. „A magyar nyelv tényleg nagyon bonyolult lehet. Észrevettem, hogy mikor magyarul beszélsz is, gyakran keresgéled a szavakat. A dánok ezt nem szokták.”
Bevallom, ez szíven ütött. Meggyőződésem, hogy ez a beszélő gondolatai, nem pedig a nyelve bonyolultságának a függvénye…
Egyedül sétáltam el a négyszáz méternyire fekvő másik, különálló víztükörig: Dánia legtisztább taváig, amiből inni is lehet. Mielőtt megtöltöttem volna a műanyag kannát a reggeli teánkhoz és kávénkhoz, és visszatértem volna a lassú füstölgésnek induló tábortűzhöz, nem álltam meg, hogy ne adózzam néma csodálattal a képnek. A friss, reggeli majdnem-csendnek, a víz hűvös kristályérintésének, az aranyba forduló fák csúcsán megülő első sugaraknak.
Csütörtök délben indultunk el két kisbusszal Silkeborg felé. Egy hatalmas összefüggő tórendszer (az internet alapján legjobb tippem szerint a Julsø) lakatlan, szeles partján szálltunk vízre. A szemközti szigeten ott tornyosult előttünk Dánia második legmagasabb csúcsa mind a 147 méterével, melyet a helyiek a hangzatos Éghegy (Himmelbjerget) névvel illetnek. A tetejét egy torony díszíti, ami a srácok szerint híres, bár hogy miért, azt már nem tudták megmondani.
Odafelé kenu jutott nekem, vissza kajak. Odafelé a bátyám volt velem, aki annyiszor kormányzott mögöttem a vízitúrákon, és aki egyszer elmagyarázta, hogy kell; visszafelé Zsu, aki sokat mesélt kigyúló szemmel a kétoldalú evezők gyönyörűségeiről. Az biztos, hogy nagy múltra (egy teljes fél órányi gyakorlásra és némi elméleti oktatásra) visszatekintő kormányosi szakértelmem minden szikrájára szükség volt, hogy Zsófival párban végigküszködjük magunkat a szél és zápor random rohamaitól sújtott tó-labirintuson át. (Tegye fel a kezét, aki ezt a mondatot elsőre értelmezni tudta...) A mélypont az volt, mikor a viharos szél a parttól jó messze keresztbe fordította a kenut, és jónéhány, örökkévalóságnak tűnő percen át bárhogy erőlködtünk, nem tudtuk ismét irányba állítani. Az volt az a pillanat, mikor mindkettőnkből kitört a tiszta, csengő, orkánt túlszárnyaló kacagás.
Azt hittem, hőmérséklet tekintetében az éjszaka lesz a legrosszabb. Hát nem. Amikor ázott seregünk szárazföldre tette a lábát, az volt a kemény. Az eső csúfosan elbánt a melegebbik nadrágommal, és amint abbahagytam a mozgást, rákezdtem a vacogásra. Órák múlva, egy harisnya, egy száraz (bár rövid és vékony) nadrág, egy pár meleg zokni, és összesen hat rétegnyi póló meg pulóver magamra pakolása után sikerült csak úgy-ahogy megmelegednem a tűznél. Úgy-ahogy. Ellenben remekül vizsgázott mind Nørgaards feliratú termópulcsim, mind frissen vásárolt bakancsom, mind a Jesper által kiutalt két polifoam és „melegebb” hálózsák. Az éjszakát szinte tökéletes kényelemben töltöttem az úgy-ahogy felvert sátorba zsúfolódva.
Gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű helyen vertünk tábort. Egyik oldalról az erdő szegélyezte a kis tisztásunkat, a másik három felől meg közvetlenül a tó; épp csak a szélárnyékot biztosító egy-egy sor fával a víz és a sátraink között. Meglepetésemre Mikkel vezetésével gond nélkül, ripsz-ropsz tüzet csiholtunk az esőáztatta erdő fáiból. Mint megtudtam, ilyenkor a fenyőfák alsó, elszáradt ágait, és a nyírfák kérgét kell összegyűjteni gyújtós gyanánt. A táborhely építésekor jöttünk rá, milyen jól felszerelten érkeztünk: először egy nagy tálca gyümölcsöt és süteményt osztottak szét az elcsigázott hadak között, aztán sorra kerültek elő a sátrak, a grill-rács, és mindenféle szem-szájnak ingere vacsorahozzávaló.
Nem, ezelőtt még soha nem ettem tábortűz mellett és fölött készült hamburgert. És az is egészen biztos, hogy nem számítottam ilyen fejedelmi vacsorára.
A ma délelőtti visszaút a csendes, napsütötte vízen gyerekjátéknak tűnt. És végre volt alkalmam viselni a különböző SciFis csillagflották egyenruháit idéző neoprén öltözéket. Szélfújta, piros arccal, hulla fáradtan és farkaséhesen érkeztünk meg. Úgy érzem, az outdoor csapat egyik tagját se kell majd ma este ringatni. Bár lehet, hogy vannak köztünk olyan lelkes ifjak, akik bevállalják a partyzást… Én a magam részéről határozottan érzem, hogy sok ennyi nekem. Nekem havi egy buli bőven elég, nem akarok hetente kétszer kirúgni a hámból. Annyira nem lelkesedem a gondolattól, hogy holnap zöld színű ruházatommal demonstrálhatom szingli mivoltomat a "jelzőlámpa party" alkalmából.
Záróakkord gyanánt megosztom veletek Maria tegnap reggeli megnyilvánulását az összehasonlító nyelvészet témakörében. „A magyar nyelv tényleg nagyon bonyolult lehet. Észrevettem, hogy mikor magyarul beszélsz is, gyakran keresgéled a szavakat. A dánok ezt nem szokták.”
Bevallom, ez szíven ütött. Meggyőződésem, hogy ez a beszélő gondolatai, nem pedig a nyelve bonyolultságának a függvénye…
2009. október 6., kedd
Rövidhírek
Csütörtökről péntekre sátrazni fogunk. Igen, ebben az időben. De előtte még ugrálgatunk kicsit a jéghideg vízbe – aggodalomra semmi ok, ezúttal állítólag mindenkinek fog jutni neoprén ruha. Ahogy kaptam kincstári polifoamot és hálózsákot is. Egészen meghatódtam, mikor Jesper kicserélte a kezemben lévőt egy másikra, mert az melegebb.
Jövő héten Berlinbe megyünk. Kezdet gyanánt hozzánk fognak vágni egy háromnapos bérletet mindenféle tömegközlekedésre, és egy adag kajapénzt. Jó lesz. Itt az idő megint felkerekedni egy kicsit: Bjerringbro már túlságosan megszokott így három hét után.
Egyéb apróságok:
Talán a legmulatságosabb epizódot el is felejtettem eddig elmesélni. Volt szerencsém megtanulni, hogy a „girlfriend” szóval nem árt vigyázni. Maria ugyanis a barátnőim említése miatt napokig abban a hitben élt, hogy lezbikus vagyok, és frász jött rá, mikor egyszer tánc közben rávigyorogtam. A születésnapom estéjén szánta rá magát, hogy rá is kérdezzen. Jót nevettem.
A szombati vacsorához kaptunk tejfölt. Valódi, hamisítatlan tejfölt. Szegény Rolf aligha értette, miért szöknek könnyek a szemembe.
Leho, a lett srác, aki leginkább azzal híresült el, hogy névsorolvasásnál „Igen” helyett mindig egy laza „Helló!” szócskával adta tudtunkra jelenlétét, kitörte a bokáját. Szegény – a két fő tárgya sport és outdoor lett volna. Most az egyik lábát fekete kötés fedi térdig; néhány napig mankókkal ugrálta végig a folyosót nagyon is agilisan, újabban meg szerzett valahonnan egy tolószéket, és abban közlekedik.
Hanával megvan a közös pontunk: a teniszezés.
Jelentem, a nagy nemzetközi ifjúsági tömörülés végre felfedezte, hogy lehet egymásnak csúnya szavakat tanítani a magunk nyelvén.
Jövő héten Berlinbe megyünk. Kezdet gyanánt hozzánk fognak vágni egy háromnapos bérletet mindenféle tömegközlekedésre, és egy adag kajapénzt. Jó lesz. Itt az idő megint felkerekedni egy kicsit: Bjerringbro már túlságosan megszokott így három hét után.
Egyéb apróságok:
Talán a legmulatságosabb epizódot el is felejtettem eddig elmesélni. Volt szerencsém megtanulni, hogy a „girlfriend” szóval nem árt vigyázni. Maria ugyanis a barátnőim említése miatt napokig abban a hitben élt, hogy lezbikus vagyok, és frász jött rá, mikor egyszer tánc közben rávigyorogtam. A születésnapom estéjén szánta rá magát, hogy rá is kérdezzen. Jót nevettem.
A szombati vacsorához kaptunk tejfölt. Valódi, hamisítatlan tejfölt. Szegény Rolf aligha értette, miért szöknek könnyek a szemembe.
Leho, a lett srác, aki leginkább azzal híresült el, hogy névsorolvasásnál „Igen” helyett mindig egy laza „Helló!” szócskával adta tudtunkra jelenlétét, kitörte a bokáját. Szegény – a két fő tárgya sport és outdoor lett volna. Most az egyik lábát fekete kötés fedi térdig; néhány napig mankókkal ugrálta végig a folyosót nagyon is agilisan, újabban meg szerzett valahonnan egy tolószéket, és abban közlekedik.
Hanával megvan a közös pontunk: a teniszezés.
Jelentem, a nagy nemzetközi ifjúsági tömörülés végre felfedezte, hogy lehet egymásnak csúnya szavakat tanítani a magunk nyelvén.
2009. október 5., hétfő
Hörr
Kasper az imént számolt be róla, hogy milyen időpontban mit csináltam a szobámban. Mint elmagyarázta, a folyosójáról pont belát az ablakomon. Nem, nem volt jó érzés. Még némi számonkérő felhangot is felfedezni véltem a beszédében - hogy valahányszor benézett, mindig csak a gép előtt ültem.
Tudom, hogy Kasper egy hatalmas szívű gyerek, és nincs benne rossz szándék, de akkor is. Az én szobám, az én időm, az én gépem. Kinek mi köze hozzá?
Most szokjak rá, hogy behúzva tartom a függönyt, vagy mi? Vagy törődjek bele, hogy a "magánélet" szócskát december tizenharmadikáig kihúzhatom a szókincsemből?
Tudom, hogy Kasper egy hatalmas szívű gyerek, és nincs benne rossz szándék, de akkor is. Az én szobám, az én időm, az én gépem. Kinek mi köze hozzá?
Most szokjak rá, hogy behúzva tartom a függönyt, vagy mi? Vagy törődjek bele, hogy a "magánélet" szócskát december tizenharmadikáig kihúzhatom a szókincsemből?
Kerekeknek vágásai
Az új kihívások sokasága lassan rutinná szelídül, a furcsa dán beszéd megszokott háttérzajjá. Lassan ráébredsz, hogy a szőke, kék szemű emberek arca is különbözik egymástól; egyre kisebb a veszélye, hogy eltéveszd valakinek a nevét, vagy az irányt a folyosón. Egyre inkább kiismered magad az épületben, a napirendben. Már el se ámulsz minden étkezésnél, hogy mi mindent tesznek eléd. És rájössz, hogy a kulturális különbségek mélyén az emberek mindenütt csak emberek. Hétköznapok jönnek: jó napok és rossz napok, energikusan vagy nyűgösen induló reggelekkel, és hol lelkesen veted bele magad a rád váró feladatokba, hol kedvetlenül veszed rá magad. Egyre kevesebb az újdonság – egyre kevesebb mindenről van írni.
A zeneóra ma kicsit furcsán sikeredett. Odáig rendben volt, míg bemutattuk egymásnak a múlt héten gyakorolt számokat. Az időhöz és az előképzettségünkhöz mérten valóban határozottan tűrhető produkciók születtek: három, egyenként 8-10 fős csoport, és mindegyiktől két-két dal, legalábbis elfogadható, vállalható szinten. Szerintem szép teljesítmény. Utána viszont beütött a káosz; a többségünk azt se értette, mit kell csinálni. Valahogy különféle hangszerek kipróbálásához próbáltak minket csoportokba rendezni – végül betereltek néhányunkat az egyik terembe, hozzánk vágtak pár gitárt és akkordtáblázatot, oszt közölték, hogy gyakoroljunk. Hogy mit, az kevésbé volt világos. Még ha nem is volt a következő egy-másfél óra teljesen haszontalan (amiben korántsem vagyok biztos), akkor is nélkülözte az eddigi alkalmak felvillanyozó lehetőségteliségét és újdonságait.
Hanával kihasználtuk a jó időt, és teniszeztünk egy órát. Nos, meg kell adni, sport- és játéklehetőségekkel el vagyunk látva; bár ezen is mind kevésbé jut eszembe álmélkodni. Teniszezni viszont szeretek, és a gyerekkori meccsek se múltak el egészen nyomtalanul. Arról nem is beszélve, hogy nem árt a mozgás. A tegnapi vacsorára például még rágondolni is hízlal.
Ja, majdnem elfelejtettem: Agnieszka talált egy katolikus templomot Viborgban. (Olyan jellemző, hogy a lengyel lánytól származik ez az értesülés.) Állítása szerint 20 perc vonattal; a jegy 30 DK. Kár, hogy vasárnap a wildcard csak 25 % kedvezményt biztosít. A verzió: szombaton megyek misére. B verzió: élek Hana nagylelkű felajánlásával, és kölcsönveszem a biciklijét. Ettől függetlenül nem hiszem, hogy minden héten bele fog férni; talán havonta egyszer elverekszem magam odáig, a többi héten meg látogatom továbbra is a bjerringhörri eklézsiát. Na jó, bevallom őszintén, kicsit sajnálnám, ha nem mennék oda többet. És valahogy Adelát is úgy érezném, hogy cserben hagyom.
A zeneóra ma kicsit furcsán sikeredett. Odáig rendben volt, míg bemutattuk egymásnak a múlt héten gyakorolt számokat. Az időhöz és az előképzettségünkhöz mérten valóban határozottan tűrhető produkciók születtek: három, egyenként 8-10 fős csoport, és mindegyiktől két-két dal, legalábbis elfogadható, vállalható szinten. Szerintem szép teljesítmény. Utána viszont beütött a káosz; a többségünk azt se értette, mit kell csinálni. Valahogy különféle hangszerek kipróbálásához próbáltak minket csoportokba rendezni – végül betereltek néhányunkat az egyik terembe, hozzánk vágtak pár gitárt és akkordtáblázatot, oszt közölték, hogy gyakoroljunk. Hogy mit, az kevésbé volt világos. Még ha nem is volt a következő egy-másfél óra teljesen haszontalan (amiben korántsem vagyok biztos), akkor is nélkülözte az eddigi alkalmak felvillanyozó lehetőségteliségét és újdonságait.
Hanával kihasználtuk a jó időt, és teniszeztünk egy órát. Nos, meg kell adni, sport- és játéklehetőségekkel el vagyunk látva; bár ezen is mind kevésbé jut eszembe álmélkodni. Teniszezni viszont szeretek, és a gyerekkori meccsek se múltak el egészen nyomtalanul. Arról nem is beszélve, hogy nem árt a mozgás. A tegnapi vacsorára például még rágondolni is hízlal.
Ja, majdnem elfelejtettem: Agnieszka talált egy katolikus templomot Viborgban. (Olyan jellemző, hogy a lengyel lánytól származik ez az értesülés.) Állítása szerint 20 perc vonattal; a jegy 30 DK. Kár, hogy vasárnap a wildcard csak 25 % kedvezményt biztosít. A verzió: szombaton megyek misére. B verzió: élek Hana nagylelkű felajánlásával, és kölcsönveszem a biciklijét. Ettől függetlenül nem hiszem, hogy minden héten bele fog férni; talán havonta egyszer elverekszem magam odáig, a többi héten meg látogatom továbbra is a bjerringhörri eklézsiát. Na jó, bevallom őszintén, kicsit sajnálnám, ha nem mennék oda többet. És valahogy Adelát is úgy érezném, hogy cserben hagyom.
2009. október 4., vasárnap
Vasárnapi szemelvények
A mai prédikációból Adelával a következő szavakat értettük: economy class, business class, first class. Szerintetek ez hogy jött a zsidó Sabbathoz?
Új célkitűzésünk egyébként, hogy decemberre képesek legyünk legalább nagy vonalakban követni a prédikáció témáját.
Megérkeztek a szelek és az esők. Nem a hazai ősz monoton, makacs esőzése: a dán időjárás szeszélyes, egymást kergeti benne a tájat végigsöprő zápor, jég, verőfény, és mindez viharos szél szárnyán.
Emberek… én világot látni jöttem Dániába. Bájcsevegni és megjátszani magam, azt otthon is bármikor megtehetem. Miért, miért kell folyton közösségesdit játszani? Miért nem lehet csak úgy együtt csinálni dolgokat és spontán összekovácsolódni? Miért kell, teszem azt, mindig megvárom Hanát, ha közös programra megyünk? Én csak idegeskedem a késlekedés miatt, ő meg kevesebb inspirációt kap a pontosságra. Hát kinek jó ez?
Új célkitűzésünk egyébként, hogy decemberre képesek legyünk legalább nagy vonalakban követni a prédikáció témáját.
Megérkeztek a szelek és az esők. Nem a hazai ősz monoton, makacs esőzése: a dán időjárás szeszélyes, egymást kergeti benne a tájat végigsöprő zápor, jég, verőfény, és mindez viharos szél szárnyán.
Emberek… én világot látni jöttem Dániába. Bájcsevegni és megjátszani magam, azt otthon is bármikor megtehetem. Miért, miért kell folyton közösségesdit játszani? Miért nem lehet csak úgy együtt csinálni dolgokat és spontán összekovácsolódni? Miért kell, teszem azt, mindig megvárom Hanát, ha közös programra megyünk? Én csak idegeskedem a késlekedés miatt, ő meg kevesebb inspirációt kap a pontosságra. Hát kinek jó ez?
2009. október 3., szombat
Szociális túladagolás
A mosdó tükrét pókhálók és fokhagymafüzérek ékítik. A gyertyatartókkal, megcsonkított kirakatbábukkal és retró vámpírfilmet vetítő vászonnal keretezett táncparketten egy szellem, egy zombi, egy boszorkány, egy hóhér és két Drakula ropja épp nagy lelkesen.
Ez kéremszépen a Nørgaards Højskole mindenkori diákjai tiszteletére szervezett nosztalgiabuli. Igen, lesznek képek, és igen, betegek. Az este tanulsága: a szemceruza nehezen jön le az ember szájáról.
Rokonszenvesen őrült, súlyos, szórakoztató. De ettől függetlenül ez a második beöltözős party, mióta megérkeztem.
Nem, nem sikerült az elmúlt két hét alatt megszoknom, hogy nincs hová elvonulnom. Valaki mindig megkérdezi, hová tartok épp, valaki mindig beszélgetni szeretne velem, valaki mindig velem akar játszani egy kör biliárdot. A szobámban, a Nagyi Kávézójában (Café Farmor – tudtátok, hogy a dánban külön szó van az apai és az anyai nagyanyára?), az ebédlőben, a kertben. Sehol nem vagyok magam, sehol nem vagyok csak magamnak felelős. Sehol nem vagyok biztonságban az állandó, finom szociális nyomás elől. Még az a legjobban bevált módszer, ha egy óvatlan pillanatban kilopózom sétálni, de elmélyült tevékenységhez megfelelő helyszínt találni… hát nagyjából esélytelen.
Ma végül beszöktem az egyik tanterembe Oscar Wilde-ot olvasni. Igen, pont erre volt szükségem. A múlt századi nyelvezetű angolságra, a kényelmes székre, a csöndre, az ablakon doboló esőre, a felhők harcának távoli háttérzajára.
Tudtátok, hogy az őszi jégeső Dániában megszokott dolognak számít?
Ez kéremszépen a Nørgaards Højskole mindenkori diákjai tiszteletére szervezett nosztalgiabuli. Igen, lesznek képek, és igen, betegek. Az este tanulsága: a szemceruza nehezen jön le az ember szájáról.
Rokonszenvesen őrült, súlyos, szórakoztató. De ettől függetlenül ez a második beöltözős party, mióta megérkeztem.
Nem, nem sikerült az elmúlt két hét alatt megszoknom, hogy nincs hová elvonulnom. Valaki mindig megkérdezi, hová tartok épp, valaki mindig beszélgetni szeretne velem, valaki mindig velem akar játszani egy kör biliárdot. A szobámban, a Nagyi Kávézójában (Café Farmor – tudtátok, hogy a dánban külön szó van az apai és az anyai nagyanyára?), az ebédlőben, a kertben. Sehol nem vagyok magam, sehol nem vagyok csak magamnak felelős. Sehol nem vagyok biztonságban az állandó, finom szociális nyomás elől. Még az a legjobban bevált módszer, ha egy óvatlan pillanatban kilopózom sétálni, de elmélyült tevékenységhez megfelelő helyszínt találni… hát nagyjából esélytelen.
Ma végül beszöktem az egyik tanterembe Oscar Wilde-ot olvasni. Igen, pont erre volt szükségem. A múlt századi nyelvezetű angolságra, a kényelmes székre, a csöndre, az ablakon doboló esőre, a felhők harcának távoli háttérzajára.
Tudtátok, hogy az őszi jégeső Dániában megszokott dolognak számít?
2009. október 2., péntek
Huszonnégy
Éjfél után hét perccel arra ébredtem, hogy legalább heten sereglenek be a szobámba, hogy hozzámvágjanak egy doboz csokit, és azon melegében nekilássanak angol és dán születésnapi dalokat énekelni. A reggel során is alig győztem a nyakamba borulókat; az otthonról érkezett hat sms-ről és elektronikus tortáról nem is beszélve. Úgy érzem, megéri megszületni. Kemény munka, de nem marad el az elismerés.
Eme csodás napom egyébiránt azzal telt, hogy hol fára másztam, hol vadonatúj Nørgaards-os pulcsim melegét élvezve biztosítottam, vagy csak néztem a mászókat. Aki azt hiszi, hogy a fáramászás gyerekjáték, még nem csinálta Jesperrel, és aligha jutott fel 15-20 méteres magasba, közben szemkápráztató tornamutatványokkal szórakoztatva kibicelő társait, és cirkalmas fohászokkal az égieket. És azt kell mondjam, jó voltam. Kétszer másztam meg a legnehezebb fát, amit nagyon sokan feladtak; még Dorthénél is sebesebben jutottam fel, pedig ő azért kemény csaj. Az hagyján, de rettentő módon élveztem. Most minden izmom emlékszik az erőpróbára és a sikerre; és minden hajszáleremben túlteng az endorfin.
Ilyenkor szembesül vele az ember, hogy a hétköznapokban a kihívások milyen beszűkült körével találkozik. Az iskolában, a munkahelyen, de még edzésen is… A mércék, az elvárások, a tevékenységek, a felállított rangsorok mind-mind olyan keskeny szeletét érintik mindannak, amiben valaki jó lehet. Mindenkinek ajánlom az efféle hirtelen váltást radikálisan újfajta, és sokkal szélesebb skálájú kihívásokra, mint például nekem most ez az ősz. Azt hiszem, az egész népfőiskolai rendszernek pont ez a lényege: személyiséget fejleszteni, kirántani kicsit az iskolapadból, kreativitásra és másféle tevékenységekre ösztönözni. Nem része ugyan a hivatalos, lépcsőzetes oktatási rendszernek, de a gimnázium és az egyetem között szinte mindenki eltölt egy félévet valamelyik népfőiskolán; vagy ha nem, akkor bepótolja később. Sőt, olyan is van, aki repetázik.
Kedves olvasóim, az elmúlt két hét változatos tapasztalatainak fényében, e jeles évforduló alkalmából, engedjetek meg nekem egy kis önértékelést; ugyanis most egészen más szemszögből tekintek a saját képességeimre, és ezt nem árt kicsit letisztázni.
Igen, a felfogásom valóban gyors az átlaghoz képest. Egyszerűen gyorsan tanulok, legyen szó a kötél megfelelő csomózásáról, dallamról, szövegről, gitárakkordokról, a biztosítás és a tánckoreográfia mozdulatairól, vagy nyelvről. Igen, elég jól beszélek angolul – mondjuk ez nem nagy szó, hiszen, mondhatni, ez a szakmám. Viszont igenis jó vagyok kommunikációból is, és ennek nem csak a nyelvtudáshoz van köze. Egyszerűen értem, mit akarnak az emberek kézzel-lábbal kifejezni, és látom azt is, hol értik félre egymást. Ha összeszedem magam, tudok bánni az emberekkel. Többektől megkaptam, hogy jó tanár vagyok. (Hízelgett is a hiúságomnak, még ha nem is szeretném ezt a foglalkozásomnak.) Igen, van érzékem a zenéhez – a ritmushoz és a dallamhoz egyaránt.
Sportban és ügyességi játékokban nem vagyok kimondottan tehetséges. Ami mégis jobban megy elsőre, mint a többieknek, azt nem velem született adottságnak, hanem hosszú évek kemény munkájának tudom be. A sok év kung fu, vívás, tánc, stb. nem múlik el nyomtalanul: azt gondolom, ennek köszönhető, hogy az ágak között lavírozva képes voltam nem csak a karom, hanem az egész testem izmait kihasználni, ezért vagyok edzettebb az átlagnál, ha futásra, ugrálásra kerül a sor. Meggyőződésem, hogy a hokiütővel is a vívás terén szerzett minimális gyakorlatom miatt boldogultam egész tűrhetően. Csocsóban szánalmas teljesítményt nyújtottam – biliárdban és röplabdában közepesen pocsékot – teniszben egészen tűrhetően játszottam, de abban is visszanyúlhattam némi gyerekkori emlékekhez, amikor azért volt néhányszor alkalmam próbát tenni vele. Ugyanez áll az evezésre is.
Ami továbbra is nehezen megy, az az ilyen intenzív közösségi lét. Igen, érzem, hogy ebben a kérdésben még nem sikerült igazán rátapintanom a lényegre, pedig hetek óta próbálom megfogalmazni, miről is van szó… Nem arról van szó, hogy ne tartanám fontosnak az emberi kapcsolatokat, vagy hogy ne találnám meg bárkivel a hangot, ha kell. De nagyon nehezen találok olyan kapcsolatot (igazából minden téren), ami megüti a mércémet; pótlékokra meg nem vagyok rászorulva. És igénylem az elmélyülés, a magány, a nyugalom perceit, itt, Nørgaards-ban pedig ezeket nem könnyű megtalálni. Mondhatni, mindért meg kell harcolni. Még úgy a legesélyesebb magadra maradni, ha kiszöksz egy magányos séta erejéig; de az, hogy békén hagyjanak, amíg írsz, olvasol, vagy, teszem azt, odahaza hagyott barátaiddal, rokonaiddal és üzletfeleiddel próbálod tartani a kapcsolatot, hát, az bizony macerás egy ügy.
Tényleg kíváncsi vagyok, hová fogja ez kiforrni magát három hónap alatt. Ó, ellavírozni ellavírozgatok, nincs azzal gond; de fogom-e a végére egy koherens, hamisítatlan közösség tagjának érezni magam?
Elválik.
Mindenesetre, hölgyeim és uraim, nem tudom, volt-e már valaha ilyen örvendetes születésnapom.
Eme csodás napom egyébiránt azzal telt, hogy hol fára másztam, hol vadonatúj Nørgaards-os pulcsim melegét élvezve biztosítottam, vagy csak néztem a mászókat. Aki azt hiszi, hogy a fáramászás gyerekjáték, még nem csinálta Jesperrel, és aligha jutott fel 15-20 méteres magasba, közben szemkápráztató tornamutatványokkal szórakoztatva kibicelő társait, és cirkalmas fohászokkal az égieket. És azt kell mondjam, jó voltam. Kétszer másztam meg a legnehezebb fát, amit nagyon sokan feladtak; még Dorthénél is sebesebben jutottam fel, pedig ő azért kemény csaj. Az hagyján, de rettentő módon élveztem. Most minden izmom emlékszik az erőpróbára és a sikerre; és minden hajszáleremben túlteng az endorfin.
Ilyenkor szembesül vele az ember, hogy a hétköznapokban a kihívások milyen beszűkült körével találkozik. Az iskolában, a munkahelyen, de még edzésen is… A mércék, az elvárások, a tevékenységek, a felállított rangsorok mind-mind olyan keskeny szeletét érintik mindannak, amiben valaki jó lehet. Mindenkinek ajánlom az efféle hirtelen váltást radikálisan újfajta, és sokkal szélesebb skálájú kihívásokra, mint például nekem most ez az ősz. Azt hiszem, az egész népfőiskolai rendszernek pont ez a lényege: személyiséget fejleszteni, kirántani kicsit az iskolapadból, kreativitásra és másféle tevékenységekre ösztönözni. Nem része ugyan a hivatalos, lépcsőzetes oktatási rendszernek, de a gimnázium és az egyetem között szinte mindenki eltölt egy félévet valamelyik népfőiskolán; vagy ha nem, akkor bepótolja később. Sőt, olyan is van, aki repetázik.
Kedves olvasóim, az elmúlt két hét változatos tapasztalatainak fényében, e jeles évforduló alkalmából, engedjetek meg nekem egy kis önértékelést; ugyanis most egészen más szemszögből tekintek a saját képességeimre, és ezt nem árt kicsit letisztázni.
Igen, a felfogásom valóban gyors az átlaghoz képest. Egyszerűen gyorsan tanulok, legyen szó a kötél megfelelő csomózásáról, dallamról, szövegről, gitárakkordokról, a biztosítás és a tánckoreográfia mozdulatairól, vagy nyelvről. Igen, elég jól beszélek angolul – mondjuk ez nem nagy szó, hiszen, mondhatni, ez a szakmám. Viszont igenis jó vagyok kommunikációból is, és ennek nem csak a nyelvtudáshoz van köze. Egyszerűen értem, mit akarnak az emberek kézzel-lábbal kifejezni, és látom azt is, hol értik félre egymást. Ha összeszedem magam, tudok bánni az emberekkel. Többektől megkaptam, hogy jó tanár vagyok. (Hízelgett is a hiúságomnak, még ha nem is szeretném ezt a foglalkozásomnak.) Igen, van érzékem a zenéhez – a ritmushoz és a dallamhoz egyaránt.
Sportban és ügyességi játékokban nem vagyok kimondottan tehetséges. Ami mégis jobban megy elsőre, mint a többieknek, azt nem velem született adottságnak, hanem hosszú évek kemény munkájának tudom be. A sok év kung fu, vívás, tánc, stb. nem múlik el nyomtalanul: azt gondolom, ennek köszönhető, hogy az ágak között lavírozva képes voltam nem csak a karom, hanem az egész testem izmait kihasználni, ezért vagyok edzettebb az átlagnál, ha futásra, ugrálásra kerül a sor. Meggyőződésem, hogy a hokiütővel is a vívás terén szerzett minimális gyakorlatom miatt boldogultam egész tűrhetően. Csocsóban szánalmas teljesítményt nyújtottam – biliárdban és röplabdában közepesen pocsékot – teniszben egészen tűrhetően játszottam, de abban is visszanyúlhattam némi gyerekkori emlékekhez, amikor azért volt néhányszor alkalmam próbát tenni vele. Ugyanez áll az evezésre is.
Ami továbbra is nehezen megy, az az ilyen intenzív közösségi lét. Igen, érzem, hogy ebben a kérdésben még nem sikerült igazán rátapintanom a lényegre, pedig hetek óta próbálom megfogalmazni, miről is van szó… Nem arról van szó, hogy ne tartanám fontosnak az emberi kapcsolatokat, vagy hogy ne találnám meg bárkivel a hangot, ha kell. De nagyon nehezen találok olyan kapcsolatot (igazából minden téren), ami megüti a mércémet; pótlékokra meg nem vagyok rászorulva. És igénylem az elmélyülés, a magány, a nyugalom perceit, itt, Nørgaards-ban pedig ezeket nem könnyű megtalálni. Mondhatni, mindért meg kell harcolni. Még úgy a legesélyesebb magadra maradni, ha kiszöksz egy magányos séta erejéig; de az, hogy békén hagyjanak, amíg írsz, olvasol, vagy, teszem azt, odahaza hagyott barátaiddal, rokonaiddal és üzletfeleiddel próbálod tartani a kapcsolatot, hát, az bizony macerás egy ügy.
Tényleg kíváncsi vagyok, hová fogja ez kiforrni magát három hónap alatt. Ó, ellavírozni ellavírozgatok, nincs azzal gond; de fogom-e a végére egy koherens, hamisítatlan közösség tagjának érezni magam?
Elválik.
Mindenesetre, hölgyeim és uraim, nem tudom, volt-e már valaha ilyen örvendetes születésnapom.
2009. október 1., csütörtök
Apróhírek
Jesper (a másik Jesper, aki nem Voldby) továbbra sem jön be órákat tartani; lassan két hete van szülési szabadságon. (Igen, a Jesper férfinév.) Ellenben angol irodalom óra címén küldött nekünk feladványt; egy Irwin Welsh novellát, ami jóval a túloldalról súrolja a jó ízlés határait. Kaptunk mellé korrekt kis elemző kérdéseket is, amiket csoportosan megvitathattunk. Egészen gimnáziumi irodalomórán éreztem magam.
A nap amúgy a Cirius órával indult. (Cirius a neve a külföldi diákok ittartózkodását fedező ösztöndíjnak, és igen, ez rengeteg szóviccre ad alkalmat. „We are Cirius students, after all…”) Bevallom, enélkül meg tudnék lenni. Talán tízen vagyunk összesen magyarok, és bármilyen hazafiatlan tőlem, hát, nem közülük kerültek ki a kedvenceim. Peti meg László például kimondottan fel tudja bennem nyomni a pumpát. Néha akkora taplóként viselkednek, hogy kedvem lenne az anyjuk helyett lekeverni nekik egyet.
Ellenben tegnap volt végre dán nyelvóránk, és idáig egészen ígéretes. Elképzelhetetlenül beteg, mindazonáltal szerintem rém bájos nyelv. Látnotok kéne a büszkeséget, amivel a dán diákok magyarázni tudják, hogy az ő nyelvük alkalmazza a legtöbb magánhangzót. És látnotok kéne az elkeseredett erőfeszítéseket, amivel a nem dán diákok ezen változatos hangzókat megpróbálják megkülönböztetni, majd kiadni magukból.
Outdoors órán pedig másztunk. Mégpedig (legalábbis én) egy baromi magas, póznának álcázott mászófalat. Korrekt biztosítással. És magasabbra felmásztam, mint a csoportunkból bárki, beleértve a srácokat is.
Holnap fákkal fogjuk ugyanezt csinálni.
A nap amúgy a Cirius órával indult. (Cirius a neve a külföldi diákok ittartózkodását fedező ösztöndíjnak, és igen, ez rengeteg szóviccre ad alkalmat. „We are Cirius students, after all…”) Bevallom, enélkül meg tudnék lenni. Talán tízen vagyunk összesen magyarok, és bármilyen hazafiatlan tőlem, hát, nem közülük kerültek ki a kedvenceim. Peti meg László például kimondottan fel tudja bennem nyomni a pumpát. Néha akkora taplóként viselkednek, hogy kedvem lenne az anyjuk helyett lekeverni nekik egyet.
Ellenben tegnap volt végre dán nyelvóránk, és idáig egészen ígéretes. Elképzelhetetlenül beteg, mindazonáltal szerintem rém bájos nyelv. Látnotok kéne a büszkeséget, amivel a dán diákok magyarázni tudják, hogy az ő nyelvük alkalmazza a legtöbb magánhangzót. És látnotok kéne az elkeseredett erőfeszítéseket, amivel a nem dán diákok ezen változatos hangzókat megpróbálják megkülönböztetni, majd kiadni magukból.
Outdoors órán pedig másztunk. Mégpedig (legalábbis én) egy baromi magas, póznának álcázott mászófalat. Korrekt biztosítással. És magasabbra felmásztam, mint a csoportunkból bárki, beleértve a srácokat is.
Holnap fákkal fogjuk ugyanezt csinálni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)