A gimnázium visszatér

Tizenhat évesen sem viseltem jól, ha tizenhat évesként kezeltek. E tekintetben nem lettem rugalmasabb az elmúlt nyolc év alatt.

Nem éreztem rosszul magam. Ahhoz túl sok érdekes dolgot csináltunk, túl gyönyörű környezetben. Nem éreztem magam olyan fergetegesen jól sem – ahhoz túl kevés közöm tudott lenni bárkihez, és túl sok avatatlan kéz illette a tiltott belső szentélyeimet. Nincs ezzel semmi baj, a tapasztalatért jöttem, és a negatív élmény is élmény. De most már igazán mennék haza.

Egy hete búcsúzunk. Folyamatosan és egyre jobban. Az intenzitási görbe csak emelkedik, és gondolom valamikor péntek éjjel fog tetőzni, de már most kezd a helyzet kínossá válni számomra – mert mit mondasz valakinek, aki sírva mondja, hogy mindjárt vége, ha te már rég türelmetlenül számolod a napokat?

Nem, nem aprózzák el a búcsúzást. Szertartásosan, sok puskaporral, íratlan forgatókönyv szerint játsszák. Most még nagyobb illetlenség különvonulni. Most arról kell beszélgetni mindenkivel, hogy mennyire fog hiányozni mindenki, milyen borzasztó, hogy talán soha többet nem látod őket, és hogy hogy elrepült ez a három hónap. Nem vagyok hajlandó hazudni, és ahogy emelkedik az intenzitási görbe, egyre körülményesebb diplomatikusan őszintének lenni.

A gimnázium jut eszembe. A ballagás, amikor mindenki zokogott körülöttem, én meg vidám voltam és felszabadult. Az érettségi bankett, ahol, számomra is váratlanul, hirtelen úgy éreztem, mintha víz alól bukkannék ki a levegőre.

Azt hiszem, a gimnáziumban rosszabb volt. És… vannak pillanatok, amikor már-már valódi. Értitek, amikor igazi, szívből jövő nevetést hallok, amibe nem nehéz bekapcsolódni. Mikor adom és veszem a belsős poénokat. Néha, csak úgy a vacsoraasztalnál, a magyar klikk körében vagy a cseh lányokkal és Rolffal. Vagy koncert előtt, alatt, után. Vagy a tanár-diák röpimeccsen, mikor intenzíven olvadozva figyelem Jesper Trier játékát, Klæsék meg minden megszerzett pontnál (ami nem jön túl gyakran) rázendítenek az „Alouette, gentil alouette” dallamára, hogy „Aaaz öreegeek nem tudnak rö-piizniii”. De aztán mégis a szakadék biznyul erősebbek, meg a klausztrofób érzés. És nem azért, mert nem próbáltam. Nem igaz, hogy nem próbáltam.