Ufó

Pedig nem indult rosszul az a péntek. Jesper-funnal indult.

Gondolom ez a fogalom sokak szemében magyarázatra szorul. Nos, van az úgy, hogy az ember egy csúszós-vizes ágon ágaskodva konstatálja, hogy a következő fogódzót csak ugrásból éri el, és épp hangot ad abbéli szándékának, hogy ő talán most feladná és lemászna – na ilyenkor van az, hogy Jesper Voldby elsétál alant, föltekint a magasba, és szemrehányó fejcsóválással közli veled: „That’s where the fun part begins!”

Különleges gondoskodása jeléül péntek délelőtt elvitt minket kocsival Voldbybe (viccen kívül, tényleg van egy ilyen nevű városka nem messze innen), egy katonai kiképzések mintájára kialakított akadálypályához – és mindez szakadó esőben.
A pálya felügyelője, aki az idegenvezetést tartotta, a Vagn névre hallgat. „Itt végigmászol – itt lecsúszol – itt átugrassz – itt most nem kell átmenni fölötte, mert ma túl veszélyes lenne – hm, itt mióta itt dolgozom, nem láttam ekkora pocsolyát – ennél meg már olyan vizesek lesztek, hogy már úgyis mindegy, tehát hasra, és végigkúsztok. Hajrá. Lehet segíteni egymásnak. Cél: 1) biztonság, 2) győzelem, 3) szórakozás.”

Jesper még lelkesítő beszédet is rögtönzött „Megázhatunk, de meg nem törünk” jeligére. Amilyen állapotban a végére a ruháink voltak, akár úszni is mehettünk volna. Visszafelé érdekes módon senki sem panaszkodott, hogy meleg van a buszban; csak gőzölögtünk békésen.

Igen, az ilyen alkalmakkor nem érzem nehéznek azonosulni a csapatszellemmel. Ebeltoftban már nem ment ilyen könnyen. Öt csoportra osztottak minket, és öt kategóriában hirdettek fotóversenyt. Egy óránk volt elkészíteni a legszebb, a legviccesebb, a legmocskosabb, a legundorítóbb és a legkreatívabb képet. Igen, elismerem, az ötlet egészen életképes, de valahogy nem volt túl sok kedvem az egészhez. Számomra nem a szórakozás csúcsa azt fényképezni, hogy kennek szét Szabi arcán egy fagyit, aztán hogy nyalogatja el a maradékot Peer úgy, hogy közben Kian élveteg fejjel az ágyékához tartja. A bemutatókat már ellógtam.

Utána következett a leány- és legénybúcsú, ami az előző bejegyzésemet ihlette. Azóta hallottam egyéb sztorikat is vetkőzős meg csókolózós játékokról, és persze ipari mennyiségű ivásról. Másnap ebédnél egy kevéssé diplomatikus kirohanás formájában fejtettem ki a véleményemet a magyaroknak. Nem azért, mert nem lettem volna képes még két hétig befogni a számat, hanem mert semmi kedvem nem volt hozzá. Később bocsánatot kértem, amiért belegyalogoltam a lelkükbe – de legalább többet aligha fognak kérdezősködni, ha nem veszek részt egy bulin.

Magán az esküvőn ezek után igyekeztem meghúzni magam és túlélni. Kicsit a Szigetes házasságokra emlékeztetett, meg egy történet nélküli live-ra, ahol a karakterkoncepciók tényleg csak egy sorból állnak. Most már egészen biztos, hogy ufó vagyok, de már megint nagyon furcsának találtam az egészet. Az „ifjú párral” végigjátszatták az összes esküvőkön szokásos pajzán játékot, úgy, hogy közben mindkettőjük barátja-barátnője ott tapsolt és éljenzett. Én például biztosan nem tapsolnék, ha a pasim 40 ember előtt szájon csókolna egy másik lányt, valahányszor valaki megkocogtatja a poharát, akkor meg pláne nem, ha a szájával oldaná ki az említett hölgy harisnyakötőjét. Semmi kétség, ufó vagyok.

A játék-nászéjszaka programpontot, úgy döntöttem, nem várom meg. Ehelyett aludtam vagy tizenkét órát, mégis fejfájással ébredtem. Dán időjárás…