Koppenhágai kalandozások

Az úgy történt, hogy múlt szerdán utánam jött az életem egy darabja, Nørgaards pedig azon nyomban zsugorodni kezdett, mígnem szinte csodálkozva tapasztaltam, hogy ennek ellenére makacsul csak nem hajlandó eltűnni. Két napon és három éjszakán át bújtattam látogatóimat átmenetileg megürült szobámban (Hani épp Skagenben turistáskodott az International Classzal), és igyekeztem ezalatt minél inkább szabaddá tenni magam.

Ami alól nem sikerült kibújnom, az a csütörtök-pénteki Outdoor program volt: tájfutás és katapultépítés. Legalább ismét megbizonyosodhattam róla, hogy még mindig siralmas tájékozódó vagyok, azon felül pocsék mérnök válna belőlem. A tájfutással alaposan befürödtem – ellenben az állomásokon megadott betűkből én raktam össze először a megfejtést, pedig dán szó volt. A katapultépítésnél előre figyelmeztettem a csapatomat, hogy kezeljenek üresfejű munkaerő módjára: ha megmondják, melyik fát hová kötözzem, az még menni fog. Szerencsére szakértőnek ott volt Mads, aki már számtalanszor vett részt ilyen hadműveletben. Összességében szórakoztatónak találtam a projektet, és szándékomban áll beajánlani MTT-s körökbe is: végre egyszer nem csak a művészi kattanásokkal rendelkező egyedek élhetnék ki kreativitásukat, hanem a gépészi hajlamokkal megáldottaké lenne a pálya. És vicces – és nincs az a keretjáték, amihez ne szolgálna tökéletesen illeszkedő hangulati elemként.

Szombat reggel nekivágtunk a messzi-messzi Kereskedelmi Kikötőnek (a gyengébbek kedvéért a továbbiakban Koppenhága néven fut – igen, a dánok kreatívak a városaik elnevezésében). Csodával határos módon nem késtük le a vonatot, így négy és fél óra zötykölődés, ablakon át csodálkozás és persze kockulás után nekiláttunk szállásunk bevételének, amit Aeglos szerzett nekünk a CouchSurfing honlapján keresztül.

A haditerv a következő volt: egy bizonyos Thorbjørn nevezetű dán hippinél szállunk meg, aki a hétvégére nem tartózkodik odahaza, ennek ellenére (kelet-európai elmével felérhetetlen bizalom!) hajlandó rendelkezésünkre bocsátani lakását. A kulcsot a barátnője, Louise fogja átadni nekünk, aki pár utcával odébb lakik.

Nos, mint tudjuk, a haditervek mindig azért kellenek, hogy legyen mihez képest improvizálni.

A turistaközpont zárva volt, mire odaértünk (a Jólét Földjén nem viccelnek a hétvégével), de azért sikerült szereznünk ingyenes turistatérképet. Más kérdés, hogy a keresett utcát már nem találtuk meg rajta; végül be kellett vetnem az elveszett külföldi kislány-szemeket a vonatállomás információs központjának jóképű alkalmazottjánál, aki is egészen rezignált fejjel karikázta be a térképen a nagyon is jól látható utcát.

Nos, Koppenhága nem nagy. Szerintem másfél-két óra alatt jó eséllyel kényelmesen el lehet sétálni az egyik végétől a másikig; ami egyébként nagy szerencse, mert a tömegközlekedés szemérmetlenül drága. Még rakoncátlan bőröndjeinkkel megpakolva sem tartott tovább a gyaloglás egy óránál. A legnagyobb meglepetést talán az jelentette útközben számomra, hogy a hidak sorozatával megszakított hosszúkás vízfelület valójában nem egy folyó, hanem összefüggő tórendszer. Ahhoz képest, hogy főváros, és elvileg nagyjából a fele Budapestnek, távolról sem keltette holmi metropolis benyomását. Nørgaards szűk keretei után viszont egyenesen a szabadságot jelentette.

Azért némileg elcsigázottan csöngettünk fel Louiséhoz. A megkapóan bájos lakás ajtaját ifjú lány nyitotta ki, fenekéig leomló hullámos aranyszőke hajjal és sugárzóan kedves mosollyal – meg egy nagy, buta macskával, aki előszeretettel állt két lábra, és a továbbiakban intim viszonyt alakított ki Filoménával. Meggyőződésem, hogy a leányzó egy szabadságon lévő tündér, meglehetősen meg-nem-tévesztő álruhában. A valódi bonyodalom itt kezdődött, ugyanis Thorbjørn lakáskulcsa nem akart előkerülni. Némi utánajárás után kisült, hogy kedves házigazdánk elfeledkezett rólunk, és épp Århusban mulat, lakáskulcsával a zsebében. (Milyen kár, hogy nem tudtunk róla: akár be is adhatta volna a kulcsot a vonat ablakán, vagy húsz percet vesztegeltünk az állomáson.)

Álruhás jótündérünk biztosított minket arról, hogy nincs okunk aggodalomra, nem kell az utcán aludnunk. Nyugodtan tegyük le nála a cuccainkat és lássunk neki a városnézésnek, addig ő kitalál valamit. Nyolckor el kell mennie otthonról, úgyhogy háromnegyed nyolcig lehetőleg érjünk vissza – igazán sajnálja a kellemetlenséget; és szívesen adna nekünk maga szállást, de sajnos aznap éjszakára már van vendége. Így hát ismét nekivágtunk Koppenhága bájos, nyugis esti forgatagának.

Végül Akselnél, egy 71 éves nyugalmazott építésznél lettünk elszállásolva. Persze dán módra 71 éves: lazán letagadhatna tíz évet, és maradjunk annyiban, hogy kies lakását hazánkban a „jól megérdemelt nyugdíjas kényelem” kategóriánál sajnos néhány lépcsővel feljebb kéne sorolni. Úgy éreztük magunkat, mint valami rég nem látott unokahúgok: a szívélyes vendéglátás bőven túllépte a kötelező udvariasság határait. Nem csupán vacsorával várt, gonddal reggelit készített, de végigidegenvezette nekünk a fél várost, még a buszjegyét is nekünk adta – ami egyszerre volt megható és bosszantó, tekintve, hogy két hónapja nem látott barátaimmal épp hogy sikerült elszöknöm a két hónapja tartó bájcsevegés elől, és új kapcsolatok kialakítása helyett sokkal inkább vágytam volna a régiek ápolására. De hát ilyen a CouchSurfing.

A személyes történet a második közös vacsora alatt került elő. Négy hónappal ezelőtt hagyta el nála huszonöt évvel fiatalabb (első lányával épp egyidős) harmadik felesége egy marokkói férfiért, akit egy közös CouchSurfinges út során ismertek meg. Azonnal fellobbant a szerelem, így Axel rábeszélte a marokkói úriembert, hogy térjen vissza velük együtt Dániába, és összeköltöztek hárman. Az idillnek a marokkói kormány vetett véget, amely is nem volt hajlandó megválni fiától, és visszarendelte. A volt feleség, aki időközben összeházasodott új szerelmével, vele ment, Axel pedig (huszonhat év házasság után) magára maradt.

Koppenhágát bájos és nagyon dán városnak találtam. Az épületek közül a kedvencem a Kerek Torony (a kreatív dán névadási szokások újabb bizonyítéka) volt: hogy az is egy mage-tanya, az is biztos. Gyönyörű még a Nyhavn (jelentése: Új Csatorna – nem tennék megjegyzést), és amit igazán kár lett volna kihagyni, az Christiania szabad állama, a hippitanya a jóléti állam fővárosának kellős közepén. Az egyik utca még tüchtig, rendezett, takaros, aztán befordulsz egy lugasba, és ott találod magad Anarchiában, ahol az utcán a kötött sapkák és a Che Guevarás pólók mellett árulják a hasist. Régen valami katonai terület volt, ami később elhagyatottá vált, még később pedig megszállták a szabad lelkületű dánok, majd kikiáltották magukat önálló, autonóm államnak. Ami legjobban megfogott benne, az a kreatív dekorációs elemek. Komolyan, egy nomád tábori Julcsit megszégyenítene. Díjnyertes ajtó: „Hol van Gandalf?” felirat mellett egy gázálarcos rongybaba függ, közvetlenül alatta pedig egy másik tábla hirdeti, hogy „Vízen járni tilos!”.

Az utolsó reggel is tartogatott számunkra szenzációt, a koppenhágai automata metró formájában. Igen, ezt úgy kell elképzelni, hogy ahol a vezetői ülésnek kéne lennie, ott egy hatalmas üvegfalon át bámulhatod az alagutat. Mint valami SciFiben. Öt éves gyerekeket megszégyenítő áhítattal álmélkodtunk rajta – igazából tényleg lenyűgöző látvány.

Igen, őszintén és nőiesen bevallom, hogy nagy kedvem lett volna felszállni a lányokkal a gépre. Ehelyett csak egy vonatot késtem le, és meglepő módon komplikációk nélkül bonyolítottam le a visszautat.

Nørgaardsban a szobámban áldott magány fogadott: Hani a sportosztállyal épp Århusban járt, enyém volt a terep. Hát, ezt meg tudnám szokni, jobban mondva még mindig nem tudtam megszokni a hiányát. Az asztalomon ajándék gyanánt a saját ruháim vártak (soha nem teszek ruhát asztalra, az asztal a papíroké, a ruháknak ott az ágy meg a szék), meg valami beazonosíthatatlan műanyag dolog, meg egy szalvéta és egy félig lenyalt kiskanál. Aznap estére bezárkóztam a szobába, és úgy tettem, mintha a falain kívül nem létezne világ, kivéve persze valahol messze a távolban, ahová épp feladtam postán az életem egy kis darabját.

Természetesen továbbra is konstruktív és harcra kész vagyok. De ettől függetlenül hivatalosan is elkezdtem számolni a napokat.