Szociális túladagolás

A mosdó tükrét pókhálók és fokhagymafüzérek ékítik. A gyertyatartókkal, megcsonkított kirakatbábukkal és retró vámpírfilmet vetítő vászonnal keretezett táncparketten egy szellem, egy zombi, egy boszorkány, egy hóhér és két Drakula ropja épp nagy lelkesen.

Ez kéremszépen a Nørgaards Højskole mindenkori diákjai tiszteletére szervezett nosztalgiabuli. Igen, lesznek képek, és igen, betegek. Az este tanulsága: a szemceruza nehezen jön le az ember szájáról.

Rokonszenvesen őrült, súlyos, szórakoztató. De ettől függetlenül ez a második beöltözős party, mióta megérkeztem.

Nem, nem sikerült az elmúlt két hét alatt megszoknom, hogy nincs hová elvonulnom. Valaki mindig megkérdezi, hová tartok épp, valaki mindig beszélgetni szeretne velem, valaki mindig velem akar játszani egy kör biliárdot. A szobámban, a Nagyi Kávézójában (Café Farmor – tudtátok, hogy a dánban külön szó van az apai és az anyai nagyanyára?), az ebédlőben, a kertben. Sehol nem vagyok magam, sehol nem vagyok csak magamnak felelős. Sehol nem vagyok biztonságban az állandó, finom szociális nyomás elől. Még az a legjobban bevált módszer, ha egy óvatlan pillanatban kilopózom sétálni, de elmélyült tevékenységhez megfelelő helyszínt találni… hát nagyjából esélytelen.

Ma végül beszöktem az egyik tanterembe Oscar Wilde-ot olvasni. Igen, pont erre volt szükségem. A múlt századi nyelvezetű angolságra, a kényelmes székre, a csöndre, az ablakon doboló esőre, a felhők harcának távoli háttérzajára.

Tudtátok, hogy az őszi jégeső Dániában megszokott dolognak számít?