Fél lapát, fél ész

A dánok pontosak.

„Szeretném tisztázni, hogy amikor azt mondjuk, öt óra, azt úgy értjük, öt óra, nem pedig úgy, hogy öt óra két perc” – jelentette ki Jesper (Voldby) az első napokban. Ennyiben nem hasonlít a történet egy MTT-táborra.

A dánok segítőkészek. Még mindig lelkesen tanítgatják nekem furcsa nyelvüket. (A kedvencem Rolf. Az a srác tuti, hogy egy tündérgyerek, a karcsú ujjaival, valószínűtlenül vékony arcával, félhosszú szöghajával, hatalmas, csillogó sötét szemeivel. Hány éves lehet vajon? Tizennyolc?)

A dánok nem lovagiasak. Itt, kéremszépen, emancipáció van a javából, a férfiaknak is joguk van szülni, az apukák minden további nélkül tologatják a babakocsit, de ha a vízimentős gyakorlatnál nincs elég búvárruha mindenkinek (nem tudom, mi a magyar neve, angolul wetsuitnak hívták, és arra jó, hogy melegen tart vízben is), akkor fel sem merül, hogy talán a lányoknak kéne először kiosztani, azon egyszerű oknál fogva, hogy számunkra egy felfázás sanszosabb és veszélyesebb opció.

Ezzel együtt nagy élmény volt. Megtapasztaltam, hogy jéghideg vízbe borulva az ember az első néhány másodpercben valóban nem kap levegőt, és ezáltal egyben világossá vált az is, miért kellett magunkra aplikálni a mentőmellényeket, holott nyilvánvalóan mindenki tud úszni. Megtudtam azt is, hogy a kajak sebesebb, kecsesebb jószág, mint a kenu, cserébe izgalmasabb is, mert úgy kell egyensúlyozni folyamatosan altested minden izmával, mintha tornalabdán ülnél, hacsak nem akarsz beborulni (amit nem akarsz, mert egyszer már jártál a vízben, megtapasztaltad a hőmérsékletét, és egyúttal el is áztattad az egyetlen váltás ruhádat). Azon, hogy a tó gyönyörű, már fenn sem akadunk. Isten hozott a dán vidéken, pesti lyány!

Tegnap party volt. Minden folyosónak mással kellett hozzájárulnia a történethez – volt, aki a dekorációért felelt, volt, aki a műsorért, más a témáért, zenéért, stb. Kimondottan hangulatosra sikeredett, sokan táncoltunk – én is, noha alig ismerem a társaságot, és a többiekkel ellentétben egyáltalán nem voltam becsípve. Két momentumot szeretnék külön kiemelni. Az egyik a tanárok zenekara, ami élő zenét biztosított nekünk majd egy órán keresztül. Linéről azt hiszem, már elég sokat áradoztam; hát igen, úgy érzem, egy ilyen énekestől lesz mit tanulnom mind kiállás, mind hozzáállás, mind technika terén; de a dobos, billentyűs és két gitáros is ott volt a (hang)szeren, miközben a vokálról is gondoskodtak. A másik egy játék volt, ami, mondhatni, az „én még sosem” – nek egy jóval szerencsésebb rokona. Nyomtattak valamennyiünknek egy szöveget az I’m a Barbie Girl című hírhedt számhoz, és minden sor mellé odaírták, hogy kinek kell énekelnie. Pl. „lányok” - "fiúk" - "tanárok" - "20 év fölöttiek" - "azok, akiken fekete alsónemű van" - "a szinglik" stb. Ja, és az énekléshez fel is kellett állni. Javaslom a kipróbálását, mondjuk farsangon.

Ami még nagyon, nagyon szimpatikus az iskolában, az a tudatmódosító szerekkel kapcsolatos hozzáállás. Mindenféle drog használata tilos; inni megadott napokon lehet (csütörtök, péntek, szombat), megadott italfajtákat (sör, bor, almabor; semmi tömény). Az már kevésbé örvendetes, hogy persze pont a két magyar srác nem bírta belőni a határait az első estén, mikor a bár beüzemeltetett...

Jelentés vége. Vétel.