2009. IX. 18. – Benyomások

Hát, gyerekek, itten bizony jólét vagyon. Én aztán nem szoktam magam hasra vágni a fényűzés láttán, de ennek a barátságosságnak, minden hivalkodástól mentes jómódnak a tapintható jelenlététől a környezetemben mindenütt, hát könnyekre tudnék fakadni.

--Szükséged van bármire? Akarsz valamit enni, inni? – tudakolta tegnap Niels; de én mégiscsak úgy voltam vele, hogy beestem az éjszaka közepén, mégse illene rögtön nekilátni az élelmiszerraktáraknak. Végül azonban Niels olyan lelkesen unszolt, hogy bevallottam, egy tea jól esne, ha nem túl nagy kényelmetlenség.

--Dániában semmi nem kényelmetlenség – hangzott az önérzetes válasz. Azt hiszem, ez lehetne is a bejegyzés mottója.

Akivel eddig találkoztam, az kisimult és barátságos; sehol a megélhetésért való küszködéstől gyűrött arcok. És ahelyett, hogy szóvá tették volna a korai érkezésemet, odainvitáltak egy olyan reggelizőasztalhoz, amire odahaza szerintem ránézni is túl drága. (Részletezzem? Huszonhatezer féle kenyér, müzli, friss és szárított gyümölcs és zöldség, gyümölcslé, tej, joghurt, felvágott, sajt… adjuk meg a hedonizmusnak, ami neki jár.) Nørgaards, noha egyáltalán nem kastélyszerű, zegzugosságával, hangulatosságával, nagyszerű felszereltségével valahol mégiscsak Roxfortot idézi. Ha egy kicsit is épkézláb népek érkeznek, hatalmas buli lészen itten pedig már.

Jelenteném továbbá, hogy Dániában hideg van. Legalább egy hónappal tart előrébb az időjárás, mint odahaza: már fűtenek (bár nem viszik túlzásba), és ma reggel novembert megszégyenítő ködre ébredtem. Azt hiszem, ma megpróbálom felderíteni Bjerringbrót. Nem beláthatatlan feladat: összesen talán hatezres lélekszámú kisváros, kristálytiszta levegővel, sok fával, és állítólag egy folyóval.

***

Basszus, basszus! Tényleg sírni fogok a gyönyörűségtől! Megtaláltam az erdőt, legalább három lépésre az iskolától, és emberek, ez egy olyan hely, ahol patakok nőnek a földből, hidacskákkal és fehér kavicsos ösvényekkel! A levegőt harapni lehet, a kerítés fogalmát szemlátomást nem ismerik, az emberek javarészt biciklivel járnak, a házak egytől egyig ezekből a minitéglákból épültek, és szerintem az egész metropolist gyalog bejárod egyik végétől a másikig fél óra alatt, de azért van a „centrumban” sétálóutca, ilyen nagyon hangulatos boltokkal – lányok, már most látom, hogy igen, fogok venni ruhát, akármelyikőtök is fogadott erre az opcióra. (Mondjuk kabátot, mert ha most ilyen hideg van, bele sem merek gondolni, mi lesz itt decemberben.) Egek, nem tudom elhinni, hogy itt fogok tölteni három hónapot. Hiszen ez a Paradicsom. Biztos hozzá fogok szokni, és akkor nem tűnik majd olyan nagy számnak. Két hét múlva majd már csak legyintek: „Igen, patak. És? Menjünk ebédelni!” Addig is remélem, hogy nem számít nagy illetlenségnek magánházakat fényképezni.
Nagyjából másfél óra múlva érkezik egy másik magyar. Indul a szociális fázis. Ha nagyon nem jó arcok, maximum emigrálok a patakpartra.